Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 1. szám - Néhány megjegyzés Judex: "Jegyzetek" című cikkéhez

4 1. szám Erre mutat a 8647/1926. számú határozat, mely, ha elutasító is, a fentieket nem dönti meg, mivel az itt leszögezett jogelv ,,a szokásos rendes munkaidőn túl önként teljesített" oly alkalmazottól tagadja csak meg a különórák díját, ,,ki a munkakörével járó munkát a rendes munkaidő alatt elvégezni nem tudta." A 8403/1928. számú határozat csak az „átmeneti és ideiglenes munkaidők felemeléséről" szól s itt is kiemeli az alkalmazott érdekét szolgáló célzatot. Ugyanez álláspont tűnik. ( ki a 3675/1926. számú határozatból is, hol viszont már világosan leszögeztetik az az elv is^ hogy a „munkaidő" egyoldalúkig rendszerint meg nem hosszabbítható. Az 5942/1927. sz. határozat egyéni eset, hol a súly a tényálláson van, mely szerint a remuneráció felperes szorgalmától és teljesítményétől függően járt. Mindezek alapján, figyelemmel az állandó birói gyakorlat ama két jogszabályára, hogy a magánjogi tilos cselekményt az követi el, aki szerződésen kívül a jog ellenére másnak személyében, vagy vagyonában vétkesen bárminemű sérelmet ejt s tiltott cselekmény az is, amellyel valaki külön jogszabályt nem sért ugyan, de a jó erkölcsökbe ütköző módon károsít meg mást s hogy, aki másnak rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, az köteles ezt az előnyt a másiknak visszatéríteni, a túlóra jogi fogalma a következőkben állapítható meg: A túlórázás fogalma alá esik az a külön kikötés nélkül rendszeresen nyújtott többletmunka, melyet a kereskedelmi alkalmazott, vagy ipari tisztviselő főnöke javára annak gazdasági javait emelőén a nála szokásban lévő hivatalos órák, vagy ennek hiányában az általánosan szokásos munkaidőn túl a rendes üzletmenetet meghaladóan végez anélkül, hogy e munka természetéből az ingyenességre következtetés lenne vonható, sőt a jeleli arra vallanak, hogy e többletmunka az alkalmazott kiuzsorázását célozza, avagy ha nem is e célt szolgálja, azzal a munkaadó alap néikül gazdagodik, s végső eredményében a joggal való visszaélésre vezet, mert az alkalmazottnak munkaerejét ellenérték nélkül vévén igénybe, nevezettnek nyilvánvaló kárára szolgál. E jogi fogalom, ha a jogesetek számtalan változatát felölelvén, kissé nehézkes is, az élet — különösen a mai élet — gyakorlati megnyilatkozásából fakad s ha az elméleti jogtudomány tökéletességét el nem is éri, megfelel annak a célnak, mely az igazság keresésében a bírót törvényes jogszabály hijján legjobb lelkiismerete, tudása és tapasztalata alapján vezeti, anélkül, hogy a tőke és munkás örök harcában pártatlanságát csorbítaná. Addig is, míg a mai ingadozó bírói gyakorlatban a kir. Kúria magas tekintélye a túlóra jogi fogalmát elvi jelentőségűén, vagy döntvényileg le nem szögezi, a gyakorlati jogászok számára e meghatározás oly útmutatóul szolgál, mely az egymással szemben álló felek vitáját fennálló jogszabályok alapján dönti el, a bíró lelkiismeretére bízva azt, hogy a fent ismertetett jogelvek közül az eset sajátságaihoz mérten melyikre helyezi a súlyt. Néhány megjegyzés Judex: „Jegyzetek" című cikkéhez Irta: dr. Berezel Aladár „Jegyzetek az ipari és kereskedelmi alkalmazottak felmondási idejének kérdéséhez" címmel ,,Judex" szignó alatt igen érdekes, szintéiikus felépítettségü cikk jelent meg a Munkajog legutolsó számában. Néhány megállapításához óhajtanánk vázlatosan hozzászólni, olyanokhoz, amelyek nagyon sok cikknek, sőt bírói határozatnak is tipikus attitűdjéül tekinthetők bizonyos munkajogi problémákkal szemben. A cikkíró (és ismételjük: a jogi irodalom és a bírói határozatok jelentős része is) lyan magatartást foglal el a felmondási idő kérdésével szemben, mintha az csupán a munkavállalót megillető jogosítvány lenne. Ebből az á priori beállításból vonatnak le azután a következmények. Állandóan azt ««háshatjuk, hogy „milyen felmondási idő illeti meg az alkalmazottat", de igen ritkán azt, hogy „mennyi a felmondási idő az egyes kalegóriáknál?" (Holott véleményem szerint csupán az utóbbi módon lehet a kérdést helyesen feltenni.) A cikkíró is állandóan abban a mederben folytatja okfejtését, hogy milyen felmondási idő illeti meg a tisztviselőket stb.. sőt magában a címben ezt rögtön pointir->zza is, de főleg ott szembeszökő ez, ahol bizonyos munkakörű alkalmazottat .,megiílető kedvezményes" felmondási időről beszél. A kérdés ilyetén való feltevése az esetek legnagyobb részében helytelen optikai beállítottságot von maga után. A határozatlan időre kötött jogügyletek legnagyobb részének lényege, szubsztanciája, velejárója a felmondás, amely általában a jogügyleti viszonyban álló mindkét felet megilleti. A szolgálati viszonyban ugyanígy áll a helyzet (uffyancsak megilleti mindkettőt bizonyos feltételek esetén az elállás joga is), annak a kettős indoknak az alapián. bosy eevrészt egyik fél se maradjon bizonvtalanságban a jogviszony végső határideje lejárata tekintetében, másrészt, hogv a munkavállalónak kellő idő állion rendelkezésére ahhoz, ho^v megfelelő új állást szerezhessen, a munkaadónak pedig ahhoz, hogy megfelelő új alkalmazottat kaphasson. Á hatályban levő törvények ÍK. T„ I. T.) általában felmondási