Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 3. szám - Az 1933-as év munkajogi joggyakorlata . 1. [r.]

20 MUNKAJOG 3. szám időben ő végezte egyedül.) A kérdést tehát adott esetben csupán az összes körülmény szorgos mérlegelése alapján lehet megnyugtató módon eldönteni." A szerződés tartamának (határozatlan, vagy határozott?) minősítése tekintetében az egyedül helyes álláspontot foglalta el a Kúria, amidőn P. H. 1707/1931. sz. Ítéletében kifejezésre juttatta, hogy: „A szolgálati szerződés, amelyet a szerződő felek bármikor felmondhatnak, határozatlan időre kötött szolgálati szerződésnek tekintendő akkor is, ha a felmondás be nem következte esetére a szolgálati viszony tartamát a szerződő felek egyébként fix időben határozták üs meg." Paradoxon határozott időre szóló szolgálati szerződés fennállását vitatni akkor, ha a megállapodásban egyik vagy másik fél javára felmondási jog van kikötve. Határozott időre kötött szolgálati szerződésről csak akkor beszélhetünk, ha az ügyleti felek mindegyike pontosan tudja azt, hogy — a szerződés kikötéseit betartva — milyen (szabatosan meghatározott) időpontban szűnik meg a szolgálati viszony? (Folyt, köv.) HATÁEOZ ATTAK Általános jellegű határozatok 25. Döntvény visszaható ereje. (Ellentétes a Bp. törvényszéknek a Munkajog 2. sz. 21. alatt leközölt esetted.) A jogsziábályók alkalmazásánál általános elv, hogy a jogszabályok visszaható erővel meni bírnak. A jogba vetett bizalommal és a méltányossággal ellenkeznék ugyanis az, hogy a jogviszonyolk ne ugyanazon jogszabályok alapján nyerjenek elbírálást, mint amelyek azok létrejöttekor avagy megszűntekor érvényben voltaik, s amelyek ennélfogva a jogviszonyok rendezésénél irányadóul szolgáltaik. A jogszabályolk különleges faját képezik az ú. n. magyarázó jellegű jogsziabályolk, amelyeknél a többiekkel eÉentétben az az általános elv (H. B. 28/1931), hogy azok visszaható erejűek. Ezen eltérés érthető, ha flgyelemlbe vesszük, miszerint a szóbanforgó jogszabályok csupán más, már hatály/bán lévő jogszabályok értelmezése körül felmerült viták megszüntetését célozzák s így egyrészt ébből Ikifolyölag azok aiz okok, amelyek a visszaható erő kizárását általában indókolják, ezeknél a jogszabályoknál mem áldanák fenn, másrészt pedig, mert a célszerűség is aizt kívánja, hogy a fennálló bizonytalanság a vitás jogszabály életbelépésének időpontjára visszamenőleg rendeztessék. A íkir. Törvényszék a jogtudományban ma még vita tárgyát képező azizal a kérdéssel, hogy a m. kir. Kúria döntvényei az 1913:LIV. t.-c. 75. §-ban foglalt rendelkezés folytán jogszabályoknak tekintendők-e, avagy sem, nem foglalkozott, amennyiben ezen kérdés a jelen per szempontjából jelentőséggel nem bír. Az előadottalk értelmében ugyanis a törvények és a rendeletek is visszaható erejűek ábban az esetben, amikor azok magyarázó jellegűek, s így nyilvánvaló, hogy a döntvények — amelyek túlnyomórószben csak a fennálló törvények és rendeletek értelmezését tartalmiazizák — általában szintén visszaható erejűek. iFelperes ikeresetében végkielégítésre támasztott igényt s ezen igényét a M. kir Kúria polgáríi jogegységi tanácsánalk 58. sz. határozatára alapította. Miután ezen döntvény kizárólag magyarázó jellegű, azt az előadották értelmében visszaható erejűnek kellett tekinteni. A nem vitás tényállás szerint felperes mint lapszerkesztő 1920 november 1-től 1929 július l-ig állott az alperes szolgálatában s a szolgálati viszony az alperes által esziközölt 6 havi felmondás folytán szűnt meg. Nem volt vitás továbbá, miszerint felperes a szolgálati viszony megszűntekor a felmondási időre eső járandóságait jogfenntartás nélkül felvette s ugyanakkor végkielégítésre igényt nem támasztott. Nem volt vitás végül, hogy felperes a szolgálati viszony megszűnte után a jelen kereset beadását (1933 december 30) megelőző felihívásig sem támasztott igényt végkielégítésre is hogy alperesnek az említett időpontig a végkielégítési igényéről soha említést nem tett. Aiz ismertetett tényék, de különösen az, hogy felperes sem a szolgálati viszony megszűntekor, sem pedig ezt követőleg több mint négy évig a végkielégítésre vonatkozó igényéről még csak említést sem tett, azt mutatják, hogy felperes a szolgálati viszony megszűnteikor maga is úgy látta, miszerint végikielégítésre nincs igénye s csupán aiklkor ébredt annak tudatára, hogy a szolgálati viszonyból kifolyólag őt végkielégítés is megilleti, amikor a m. kir. Kúria az 58. sz. jogegységi határozatát meghozta. A kir. törvényszék a most előadottalkra tekintettel, továbbá tekintettel arra, hogy a végkielégítés megítélése a fennforgó körülmények között egy más, végleg elintézettnek és lezártnak tekintett jogviszony újból való felbolygatásával volna egyértelmű ós végül tekintettel arra, miszerint a munkaadó és az alkalmazott között megkívánható kölcsönös joglhliiszemüsóggel sem egyeztethető össze, hogy az alkalmazott a munkaadót valamely igényére vonatkoizólag hosszább ideig bizonytalanságban tartsa, az elsőbíróság végítéletének megváltoztatásával felperest keresetével elutasította. Bp. tvszék. 15 Pf. 1472/1934. — 1934 márc. 13. 26. Megbízási és szolgálati szerződés elhatárolása. Felperesek az alperes cég helyi képviselői voltak, aikikndk a tevékenysége lényegében az üzletszerző ügynök tevékenységével esik egy tekintet alá. Az ügynök üzletszerző tevékenységének az igénybevétele nemcsak szolgálati ,szerződéssel, hanem megbízási szerződóssél is történhet. Az A. alatti szerződés szerint a felperesek az alperes által gyártott varrógépek ós felszerelési tárgyaik eladásánál az alperes telephelyén kivül való közreműködést akkép vállalták, hogy megrendelő ajánlatókiat gyűjtötték s azdkat az alpereshez juttatták, a'ki az ajánlatok elfogadása kérdésében a döntést magának tartotta fenn. A szerződésnék eme rendelkezése szolgálati viszonyra, alkalmazott ügynöki munkakörre, minőségre utal.