Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 1. szám - A túlórázás. Két közlemény

2 MUNKAJOG 1. szám hogy e tartam a gyári munkarendbe felvétessék. E törvényi rendelkezések a túlmunka fogalmát tehát nem szabályozzák s így a kérdés hétköznapokra nézve teljesen nyilt s vasár- és ünnepnapokra is felette zavart marad, mert állandó szokássá vált az életben az, hogy sürgős munka esetén még e napokon is igénybe vétetik az emberi munkaerő, úgyannyira, hogy büntető rendelkezések fennállta ellenére is, köztudatba ment át, hogy az így végzett többletmunka még nem jelent külön honorálandó munkát. Ez állandó felfogást erősítette az is, hogy az állami és egyéb közhatósági tisztviselők munkaideje is csak közszokás alapján lévén szabályozva, a rendeletileg megszabott hivatalos órákon túl végzett többletmunkát a főnök utasítására, a hivatalokban is el kell végezni s csak különösebb munkálatok ellenértékeként folyósíttatik, mint a munkaadó állam, vagv más hatóság önkéntes juttatása, az ilv tevékenység fejében az úgynevezett túlva^v különóradíj. E kialakult nézetek jogszokás erejére nem emelkedvén a bíró számára, jogi támpontokul nem szolgálhattak s így a többletmunka fogalmának megállapításánál döntő tényezőként figyelembe nem jöhetnek. Mégis — figyelemmel arra, hogy az ipartörvény a gyári munkarendeknél a munkaidőt szabályozza, s hogy az élet általánosságban a munkaidő bizonyos határát megszabja, mert ellenesetben a természet törvényeivel ellentétes örökké-taitó munka is be lenne állítható a tőke szolgálatába —: a bírónak el kell fogadnia azt az elvet, hogy örök munka nem lévén, a munka kikötés hiánvában is időtartamhoz van kötve. Ebből viszont nyilvánvalóan következik, hogy az a munka, mely ezen időtartamot meghaladja, már többletmunka, mely a külön díiázandó munka fogalma felé hajlik. Ez álláspont mellett is nyitott kérdés azonban az, hogy az időtartam határa kikötés nélkül hol vonandó meg? Az oly kereskedelmi, vagy ipari vállalatoknál, hol hivatalos óra van, határvonalként a hivatalos órák végpontja kínálkozik. Ez azonban, míg egyrészt szemben áll a kialakult közhivatalnoki szokásokkal, hol a hivatali órákon túl eső sürgős munka túlórának nem számít, másrészt szöges ellentétben áll az ipari, kereskedelmi és gyári munka fogalmával, hol az élet a hivatalos órákon túli munkát gyakran súlyos következményekkel járóan követeli meg. Lehetetlen a termelés és továbbadás rendjén a főnöktől azt kívánni meg, hogy az élet követelte esetekben a hivatalos órán túli munkát külön díjazza, de viszont lehetetlen a tőke számára megengedni azt, hogy fizikai, vagy szellemi munkását ennek életszabta kétségtelen helyzetével visszaélve, a hivatalos órákon túl a maga előnyére kiuzsorázza. A határvonal megállapításának ez ugyancsak természetszabta körülményei folytán a túlórázás fogalmának kialakításánál a bíró számára egy harmadik magánjogi szabály jön segítségre. Jogszabály ma már az 1932. évi VI. t.-c. 9, §-a szerint, a magánjogi bírói gyakorlatban kifejlődött azon általános elv, mely szerint „semmis az a szerződés, amelylyel valaki másnak megszorult helyzetét, könnyelműségét, értelmi gyengeségét, tapasztalatlanságát, függő helyzetét, vagy a nála elfoglalt bizalmi állását kihasználva a maga vagy harmadik személy javára, másik fél tetemes kárával ingyenes előnyt, vagy feltűnően aránytalan nyereséget köt ki, vagy szerez." Áll e jogszabály különösen az esetre, hol a munkaadó azt vitatja, hogy az állandó alkalmazás során kialakult szolgálat folytán a felek között oly hallgatólagos megállapodás létesült, melynek következtében az alkalmazott a neki nyújtott ellenszolgáltatás ellenében az összes megkívánt munkát elvégezni köteles, minélfogva többletmunkája, illetve túlórái külön díjazás alá nem esnek. Vannak azonban az életben oly esetek is, melyekre a jogszabály nem talál, mert kizsákmányolásról nincs szó s munkás a munkaadó által igénybe véve mégis elesik attól, amit többletmunkája eredményeként a gazdasági vérkeringésbe értékként bevisz s amivel annak első forgalmi állomásán munkaadója gazdagodik, anélkül, hogy annak ellenértékét munkásának megtérítette volna. Ez esetekre a magánjog: az alaptalan gazdagodás — a joggal való visszaélés — és kártérítés általános elveit nyújtja. Alaptalanul gazdagodik az a gyáros, az a kereskedő, az az iparos, aki az általános munkaidőn túl üzletmenetele által igazolt különösebb és elfogadhatóbb jogos indok nélkül munkásától ellenérték nélkül munkát követel meg, vagy fogad el, — jogával él vissza az a főnök, ki a fenti körülmények fennforgása nélkül munkását túlórázásra kényszeríti abban a helyzetben, mely utóbbit létfenntartása érdekében hozzá köti, — kárt okoz munkásának az a munkaadó, ki a hivatalosan megállapított, vagy az általános elvek szabta munkaidőn túl munkását a maga számára igénybe veszi, holott az munkaerejét különösen a mai nehéz gazdasági viszonyok mellett, a maga, vagy nagyszámú családja számára szabadidejének feláldozásával értékesíteni tudná. E jogelvek azok, melyek a túlóra jogi fogalmának megállapításánál a bírói gyakorlat számára rendelkezésére állanak s ez általános elvek csillának fel az újabb bírói gyakorlatban is. Szemben ugyanis az elsőbíróságok azon a való élettel és a magánjog nyújtotta jogszabályokkal szemben álló gyakori álláspontjá-