Munkajog, 1933 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1933 / 4. szám - Az 1932. év munkajogi gyakorlata. Folytatás és befejezés

6 MUNKAJOG 4. szám összegű évi fizetést fogadott el nyugdíjigénye alapjául, figyelembe nem jöhet, mert a szerződési szabadság elvéből folyik, hogy a munkaadó szabadon jogosult meghatározni azokat a feltételeket, amelyek mellett alkalmazottját szolgálatába venni és annak a nyugdíját biztosítani akarja és a munkavállaló maga dönti el, hogy a munkaadó által elébe tárt feltételek mellett szolgálatot teljesíteni akar-e vagy sem. Ha azonban az alkalmazott a munkaadó feltételeit elfogadta, utólag nem támadhatja meg a szerződést azon az alapon, hogy nyugdíjigénye a szerződés szerint túlalacsony alapösszeg figyelembe vételével nyert megállapítást." Részben perjogi természetű kérdésben dönt a Kúria P. II. 4065/1930. sz. Ítélete: „Az 1926 :XVI. t.-c. 2. §-a értelmében közforgalmú vasútaknái teljesített szolgálat alapján járó nyugdíj vagy nyugdíjtermészetű járandóság mértékére az erre vonatkozó külön jogszabályok irányadók; ezek hiányában azok mértékél a minisztérium rendelettel szabályozhatja. A nyugdíjszabályzat azonban a munkaadó nyilatkozata és akkor sem tekinthető jogszabálynak, ha azt az illetékes miniszter felügyeleti jogkörében jóváhagyta. Ehhez képest az átértékelésre irányadó mérték megállapítása az id. t.-c. 11. §-ának első bekezdése szerint birói hatáskörbe tartozik/' Rendkívül fontos jogelvet körvonalozott a Kúria a következő Ítéletben: „A nyugdíj fizetése iránt a munkaadó részéről tett s az alkalmazott által elfogadott kötelező ígéret, a nyugdíjfizetés feltételeinek és a fizetendő nyugdíj mértékének a tüzetes szabályozása nélkül is kötelezettséget létesít; az ily módon elvállalt nyugdíjfizetési kötelezettség közelebbi feltételeit, ideértve a nyugdíjnak a mértékét is, — ha ezek tekintetében a felek között vita merül fel, — az eset körülményei alapján s különösen a hasonló esetekben általában követett szokásnak, valamint a felek netán követhető akaratának a figyelembevételével a bíróság állapítja meg." (P. II. 4890/1930.) Ezen döntést is túlszárnyalja fontosság tekintetében a Kúriának P. IV. 64/1931. sz. ítélete, amely határozat magas szociális horizontról tanúskodik, s amelyben egy perjogi kérdés is elintézést nyer. „Sem a nyugdíj, sem a vett szolgálatok elismeréséül rendelt járadék nem tekinthető visszteher nélkül való puszta ajándéknak, még ha annak fizetését különös kötelezettségi alap nélkül, egyoldalú nagylelkűségből is vállalják, mivel annak révén, hogy a juttató a juttatást élvező részéről előzően szolgálatteljesítést kapott, e szolgálatok díjazásuk ellenére, ha jogilag nem is, de erkölcsileg mégis vissztehernek jelentkeznek; legyen tehát a vállalat járadékfizetési kötelezettség akár nyugdíj-, akár kegydíjjellegü, az abban foglalt kötelezettség, ha előzménye a juttatott részéről a juttató irányában huzamosabb időn át kifejtett szolgálatteljesítés volt, mint nem teljesen ingyenesnek jelentkező szolgáltatás nem. tartozik a Pp. 131. §-ában szem előtt tartott kötelezettségek közé s így arra vonatkozóan a Pp. 413. §-án alapuló kötelezettség-módosító kérelemnek helye nincs." Ezen Ítélet mellett említsük meg a kegydíjak tekintetében hozott Ítéletet (P. II. 63/1932.), amelyben a következők foglaltatnak: „A kegy díj a teljesített szolgálatokra tekintettel az alkalmazottnak vagy annak a családtagjának önkéntesen adott juttatás, amely az önkéntes, ajándékszerű jogi természetét elveszti és kifejezett elvállalás esetén kívül is nyugdíjtermészetü járandósággá válik, ha a fennforgó körülményekből a munkaadó ama szándékára lehet következtetni, hogy ily kötelezettséget kívánt vállalni." Abból a tényből pedig, hogy a felperes férje évek hosszú során át az alperesek szolgálatában állott, s a felperest, a férje halála után, az alperesek több, mint 12 éven át állandóan s rendszeresen anyagi támogatásban részesítették, s 1927. évtől kezdve annak havonként 32 pengőt, lakbér fejében pedig Révenként 125 pengőt fizettek, okszerűen következik, hogy az alperesek kötelemszerűen kívánták a felperest a kegydíjban részesíteni. A visszavonási jog kikötése nélkül ekként engedélyezett kegydíj a felperest élete fogytáig megilleti. Az ily kegydíj fizetése iránt kötelezettséget az alpereseknek leromlott vagyoni viszonya meg szünteti." Ugyanezt mondotta ki már évekkel ezelőtt is a Kúria P. II. 4746/1927. sz. s valóságos tanulmányszámba menő ítéletében, amely utóbbi ítélet szabatos útmutatást ad a kegy díjak átértékelésére vonatkozólag. A nemzetközi munkajog körébe vágnak a Kúriának alábbi döntései: „Az 1910/1920. M. E. számú rendelet 2. §-a értelmében hazai jo*nmk szerint a felmondás csak a hónap utolsó napjára szólhat, és a 23. §. értelmében ettől a rendelkezéstől az alkalmazott hátrányára eltérni nem lehet. Ámde a szalonikii cég telepe, ahol a felperes a szolgálatot teljesítette, Bulgária területén van. A munkaadó és alkalmazott közötti jogviszonyra nézve tehát a bolgár jogszabályok az irányadók." (P. II. 4864/1931.) ,,A Pp. 413. §-a csak a keretet adja meg, amelyben a szolgáltatás itéletileg megállapított mennyiségének vagy tartalmának a körülmények megváltozása folytán való megváltozása kérhető; de 'hogy a bíróság az átértékelésnek helyt ad-e, az a tételes jogszabályoktól függ. Az adott esetben nem lévén olyan jogszabály, amely a román állam területén a n3"Ugdíj átértékelését lehetővé teszi, felperes a nyugdíjának átértékelését volt munkaadó-