Miskolci jogászélet, 1942 (18. évfolyam 4-10. szám)

1942 / 8. szám - A querela inofficiosi testamenti történeti kialakulásáról

talanul, a nyilvánosság teljes kizárásával létrejövő írásbeli végrendelet alkotóját, mi sem gátolta abban, hogy szenvedélye úrrá ne legyen felette és azért a türelmes papíros sok oly kitagadást emelt kényszerű jogi paranccsá, amely közül, nem egy elmaradt volna, ha lett volna idő a testator múló természetű haragjának a lecsillapodására. Az alaki szükségörökjog végleges alkonya akkor következett be, amikor elismerték a nők végrendelkezés!' képességét. Amióta nők is végrendelkezhettek, attól kezdve a formális szükségörökjog nyújtotta védelem illuzoriussá vált, mert hiszen az alaki szükségörökjog minden örökhagyóval szemben, mint szabadságot korlátozó parancs ily módon már nem érvényesülhetett5). Nagyon valószínű, hogy a nők testamenti factio activájának az elismerése adta az impulzust arra, hogy a formális védelem helyett a materiális védelem terére lépett a római jogfejlődés. A legközelebbi' hozzátartozók érdekében ugyanis nem elégedtek meg többé azzal az alaki Tcövetelménnyel, hogy róluk az örökhagyó végrendeletében bármiképen megemlékezzék, hanem ezentúl azt követelték meg, hogy materialiter is hagyjon reájuk valamit az örökhagyó. Nem jelentett ez a követelmény lényegileg semmi újat, mert a legközelebbi rokonokról való materiális megemlékezés, Roméban a legrégibb idők óta, erkölcsi kötelessége volt az örökhagyónak. A vérközösség érzete élő parancs volt még abban a korban is, amelyben a rokonság csupán az agnatio merev, mesterkélt jogi konstrukcióján nyugodott. Hiába alapította a jogi berendezkedés az örökösödést az agnatio merően jogi konstrukciójára, a vérkapcsolaton nyugvó rokonságról megfeledkezni, jóllehet jogszabály nyújtotta lehetőségek kihasználásával, tehát jogszerűen, mindenkor a kegyelet érzésébe ütköző cselekedetnek számított6). Bekövetkezett tehát itt is az, amivel oly sokszor találkozunk a jogfejlődés során, hogy a jogszabályokon nyugvó elvtől eltávolodott az élet, az általános közfelfogás jónak és erkölcsösnek azt tartotta, amit nem tartott szükségesnek a jog. Amíg a jogszabályok csupán azt követelték meg az örökhagyótól, hogy tegyen eleget ama formális kötelezettségének, Tiogy vagy tagadja ki, vagy nevezze ki közeli rokonát, addig a nép élő s általánosan vallott felfogása ezzel szemben azt tartotta helyesnek, ha az örökhagyó anyagilag, materialiter gondoskodik vérszerinti közeli rokonairól. Amíg Rómában a régi puritán erkölcsök uralkodtak, alig fordulhatott elő az, hogy cognation nyugvó kapcsolat végparancsát figyelmen kívül hagyta volna egy örökhagyó is. A szeretet sugallta parancs erősebb volt, mint a jogi parancs, amely az agnation nyugvó örökösödésnél, a formára alapította a kitagadást. Az erkölcsök hanyatlása idézte elő azt, hogy a szeretet sugallta eme parancs hatása enyhült, hassan kiment a gyakorlatból, a változott közfelfogás nem érezte többé a jó erkölcsökbe ütközőnek azt az eljárást, 5 V. ö. Franz Schröder: Das Noterbrecht. Heidelberg, 1877. és Wilhelm Francke: Das Recht der Noterben u. Pflichtteilsberechtigten. Göttingen, 1831. 114—120. lapokat. Dr. Adolf Schmidt: Das formelle Recht der Noterben. Leipzig, 1862. Ernst Riemschneider: Das formelle und materielle Noterbrecht des Vaters und die Wirkung der Codicillar.Klausel in einem Testamente, in welchem dem Vater der Pflichtteil „vermacht" worden ist. Berlin, 1898. 6) Lásd Unzner o. c. 2. lap. 115