Miskolci jogászélet, 1942 (18. évfolyam 4-10. szám)

1942 / 8. szám - A querela inofficiosi testamenti történeti kialakulásáról

amikor a testator vérszerinti, közeli rokonaitól elvonta — halála esetére — egész vagyonát és azt sokszor méltatlan idegeneknek juttatta. Amikor az átmenetileg segítséget nyújtó formális szükség-örökjog az erkölcsök elfajulása következtében már nem volt kielégítő, akkor jelent meg a materiális szükségörökjog intézménye a római jogéletben. Ez az újítás nem törvényhozási úton következett be, hanem a eentumvirális bíróság szokásjogot formáló ítéleteiben testet öltött jog alakjában foglalta el helyét ez az intézmény a római jogéletben. A hagyatéki perek illetékes bírósága, a százszemélyes bíróság, jogot kezdett formálni magának ahhoz, hogy az elébe kerülő végrendeleteket esetenként érdemben is bírálat alá vegye és az azokban előforduló exheredatiókat, azok érvényessége szempontjából is felülvizsgálja. Amidőn azután a praetorok és a consulok nagy jurisdictionális tekintélyükkel a eentumvirális bíróság mellé állottak, csakhamar általános elismerésre talált a gyakorlatban azon elv, hogy az exheredatio érvényességi szempontból felülbírálható. Ez a felülbírálás eleinte, alkalmasint az esetek túlnyomó többségében, az exheredatio helybenhagyására vezetett, hiszen a végrendeleti szabadság eszméje még erősen élt akkortájt a köztudatban és nem tartották helyesnek, hogy ezen alapvető szabadságjognak, bármiféle irányban gátat vessenek, illetve korlátot emeljenek. Eleinte tehát csupán olyan esetekben avatkozott be a eentumvirális bíróság, amikor a végrendelet a szeretetlenség kirívó eseteit produkálta és csak ilyen — eleinte bizonyára ritka — esetekben döntötte meg a kegyetlen, inofficiosus végrendeleteket. Habár eleinte, mint azt hangsúlyoztuk, a eentumvirális bíróság csak a nagyon kirívó esetekben avatkozott be az egyéni végrendeleti szabadság kérdését közelről érintő vizsgálatokba, a köztudatban mégis hamarosan gyökeret vert az a helyesnek tartott felfogás, hogy a végrendelkezőnek kötelessége a legközelebbi rokonairól végrendeletében megemlékezni, amit ha elmulaszt, a végrendelet esetleges megdöntésének a sanotiójával is bűnhődik. A gyakorlati életben jelentkező társadalmi felfogás tehát egy új jogi elv érvényesülését tükrözi vissza, a mindennapi életben már ott szunnyad egy új jogi elv, anélkül azonban, hogy annak érvényesítésére még bármiféle jogszabály léteznék. A római jurisprudentiának jutott az a szép feladat, hogy a tényleges állapotból jogállapotot teremtsen, vagyis, hogy a de facto élő igénynek jogi formát adjon. Nagy és nehéz feladat volt ez, amelyen a római jogászok évszázadokon keresztül dolgoztak. Századok folyamán több császári resciptum is megjelent, amelyekben toldozták, foldozták a szükségörökjog régi jogintézményét, anélkül azonban, hogy sikerült volna azt a maga tökéletességében kifejleszteni7). A jogtudomány feladata e téren elsősorban arra irányult, iux^y a társadalom felfogásában már élő, de még csak erkölcsi tartalommal bíró szükségérzetet, jogi formába öntse, azt jogi szabállyá tegye. A jogelvnek szabályba öntésén felül a jogtudomány munkássága arra is irányult, hogy az új jogszabály érvényesülésének perjogi eszközeit is megalkossa. A még csak de facto érvényesülő, jogalappal nem bíró erkölcsi sza7) Lásd Unzner o. c. 2—3. lapokat és az 1—6. jegyzeteket. V. ö. még Becker: Actionen des römischen Privatrechts I. 277. 1. 116