Miskolci jogászélet, 1941 (17. évfolyam 1-10. szám)

1941 / 8. szám - Az alkalmatlan kisérlet

táluk történt értelmezését, amelyeknek objektíve veszélyeztető jellegét egyértelműen elismerik és hangsúlyozzák. Talán elég erre nézve a Btk. 309. §-ának első bekezdésében meghatározott s az irodalomban „mérgezés" néven ismert bűntettre utalni. Az okjektiv irány híveinek egyhangú megállapítása szerint e bűntett befejezett alakja csakis abban az esetben jön létre, ha a tettes annyi mérget vagy más ártalmas szert ad be, illetőleg alkalmaz, amenynyi a testi épség konlkrét veszélyeztetéséhez szükséges, már pedig ebben a tételben kétségen kívül kifejezésre juttatták, hogy az objektív veszély fogalmát ugyanolyan értelemben fogják fel, mint mi. A vád tehát, amit az objektivisták ellen emeltünk, mindenképen indokolt. A kifogásolt eljárásra pedig el sem képzelhető más magyarázat, mint az, hogy a szóbanforgó írók inkább magukra veszik a következetlenség vádját, mintsem, hogy beletörődjenek abba, hogy a jogérzetük szerint büntetéstérdemlő kísérletek közül büntetlenül maradjanak azok, amelyek az objektív veszélyeztetés fogalmának Prokrustes-ágyat képező keretei közé nem illeszthetők be. Visszatekintve az eddig mondottakra, megállapíthatjuk, hogy nem csalatkoztunk abban, amit a veszély-elmélet alkalmazásának tanulmányozásától vártunk. Láttuk ugyanis, hogy a büntetendő kísérlet területének azokba a határaiba, amelyeket a szóbanlevő elmélet szab meg, idők folyamán már az elmélet hívei sem tudtak belenyugodni, ezzel pedig maguk terelték rá a figyelmet teóriájuknak sebezhető pontjára, arra a fogyatékosságára, hogy olyan gyakorlati eredményekhez vezet, amelyek semmiképen sem elégíthetik ki a jogtárgyak védelmezésének érdekeit. íróink természetesen az előbb említett határok túllépése ellenére sem vonták meg helyesen a kísérletként büntetendő cselekmények körét, aminthogy erre nem is lehet képes az a jogász, aki a veszély-elmélet bilincsei között vergődik. Az előadottak után már magától értetődik, hogy az objektivistáknak akkor, amikor felismerték elméletük gyenge oldalát, arra a következtetésre kellett volna jutniok, hogy a veszély-teoria tarthatatlan és azt ehhez képest el kellett volna ejteniök. Hogy ezt miért nem tették mégsem meg, arra nem nehéz magyarázatot találni. Tudományunkban hosszú idő óta nagy népszerűségnek örvend a következő szillogisztikus formába öltöztetett deduktív okoskodás: a büntetőjog kizárólagos célja, feladata és rendeltetése a jogtárgyaknak: támadások elleni oltalmazása, a jogtárgyakat csak az ezeket sértő vagy objektíve veszélyeztető cselekmények támadják meg, tehát egyedül ily cselekmények válthatnak ki büntetőjogi reakciót20). Ennek a szillogizmusnak zárótételét a büntetőjogászok többsége megdönthetetlen igazságnak és a büntetőjogi gondolkodás alaptörvényének tartja. Minthogy pedig ezzel a tétellél a kísérlet tanában a veszély-elmélet van összhangban, nyilvánvaló, hogy az objektivisták: azért tartottak ki továbbra is e mellett az elmélet mellett, mert nem mertek a többség által megingathatatlannak hirdetett logikai ítélettel nyíltan szembehelyezkedni. Pedig ha már másoknak nem is, íróinknak épen a kísérlet területén szer20) Lásd többek között Wach: Feststellungsanspruch 52. és 53. 1. és Henckel: Der Gefahrbegriff im Strafrecht (1930) 44. 1. 127