Miskolci jogászélet, 1935 (11. évfolyam 1-10. szám)

1935 / 1-2. szám

A kifejtettek alapján tehát a döntvény indokolásában elsősorban arra kellett volna reámutatni, hogy mert az eddigi gyakorlat méltánytalanságra vezetett, mert az egyébként elkerülhető ' perek indításával megzavarta az özvegy és a leszármazó közötti jó viszonyt, vissza kellett térni magánjogunk fundamentális elvi alapjára és nem élezni ki azt — ami csak mellékesen lett volna megemlítendő —, hogy a döntvény indokolásában felhívott jogszabályok nem állanak útjában a megváltozott állásfoglalásnak. < Ez a megbeszélt kérdésben csak sekundér tételt képez, míg a prtmér szabály az, hogy a keresetindítástól mentesített öröklési jutalék hasznai a marasztalt özvegyet sem illetik meg. * * * II. A 70. sz. J. D. pedig azt mondja ki, hogy a veszélyes üzemek körében történt balesetek esetében is, ha azt nem egyedül a sérült hibája okozta, a bíró az eset körülményeinek figyelembe vételével határozza meg, mennyiben van helye kártérítésnek, vagyis e jogterületen is alkalmazandónak mondotta ki a mi jogéletünkben honos többlet vétkesség elméletét. Meggyőzően mutat rá az indokolás arra, hogy az 545. sz. E. H.-nak az a rendelkezése, mely szerint a vasút (veszélyes üzem) csak akkor szabadul a felelősség alól, ha a baleset kizárólag a sérült hibájából következett be, a rendkívüli változatosságot és ezernyi árnyalatot mutató eset körülményeinek méltatását teljesen kizárja, jogérzetünket nem elégíti ki és nem felel meg azoknak a követelményeknek sem, amelyeket a méltányos kár-elrendezés szempontjából a jogszabállyal szemben támasztani kell. Plasztikusan mutat rá az indokolás arra is, hogy az okozatot sohasem egy tény — amit mi ok és feltételnek nevezünk — hanem azoknaR sokszor egy hosszú láncolata idézi elő és ezek az úgynevezett előfeltételek a legsajátszerűbb helyzetben állanak egymással szemben. Hol egyik, hol a másik válik a bekövetkezett eredmények döntő tényezőjévé, amelynek a megvalósítása rendszerint egyedül tehető felelőssé az okozatért. Ilyen helyzetben pedig csak oly jogszabály által vaiik lehetővé az ítélőbíróra nézve az eset méltányos elbírálása, mely1 tág latitüdöt ad neki. Ettől a szabadságtól fosztotta meg az ítélőbírót az 545. E. H.-nak a merevsége. Helyesen mutatott rá az indokolás arra is, hogy a többletvétkesség elve nyert a mi jogéletünkben is alkalmazást már rég idők óta a vétkes károkozások terén és a vétlen károkért való felelősség kérdésében pedig 1913. óta, mert nem vitás, hogy a mi jogéletünk az európai continensen honos két elmélet közül — a vétekarányos kármegoszlás és többletvétkesség elméletei közül — a közösen okozott károk kérdésében — az utóbbit fogadta el. Amit e J. H.-al szemben is kifogásolnom kell az, hogy nem mutatott reá az indokolás arra, hogy a vétkességtől függetlenített felelősség egész terrénumán nem volt az 545. E. H. alkalmazásában, hanem csaR a veszélyes üzemek körében előforduló balesetek esetében. Nem lett volna felesleges erre is reá mutatni azért, mert azok az exemptionális ese-