Miskolci jogászélet, 1933 (9. évfolyam 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Apponyi Albert gróf, 1846-1933

Kilencedik évfolyam. \. szám. cMiskolc, 1933 január MISKOLCI JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI KÖZLÖNY A MISKOLCI EV. JOGAKADÉMIA HIVATALOS LAPJA MEGJELEN HAVONTA EGYSZER július és augusztus kivételével. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Jogakadémia, Miskolc, Horthy Miklóstér FELELŐS SZERKESZTŐ : DR- SZONTAGH VILMOS jogakadémiai ny. r. tanár* egyetemi m. tanár ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 7 pengő, félévre 3'50 pengő. Egyes szám ára l'— pengő. TARTALOM: Zsedényi Béla d.T. jogakadétatiai ny. r. tanár, egyet. ma. tanár: Appo.rj.yi Albert gróf. 1846—1933. — Szilágyi Antal dr. kir. törvényszéki tanácselnök, ©gyet: m. tanár, jogakad', c. ny. r. tanár: Kártérítési jogunk újabb irányai. — (—) Juhász Andornak, a m. kir. Kúria elnökének évnyitó beszéde. — KÖNYVSZEMLE: Bruckner Gyö/jő dr.: Iványi BéJa dr. Eperjes szabad királyi város levéltára II. — Bruckner G-yöző dr.: Divéky Adorján: Az arany bulla és a jeruzsálemi kh-álysá.g alkotmánya. Haendel Vilmos dr.: Körösi Kálmán dr.: Az ügyvédi rendtartás reformjának alapelvei. — HÍREK. I

APPONYI ALBERT GRÓF 1846^1933 Amikor 1920 február 16-án Párisban először je lent meg a magyarság tragikus sorsának a képviseletében az entente legfőbb tanácsa előtt, hogy elmondja három nyelven, franciául, angolul és olaszul tartott híres nagy beszédét a magyar igazságról és tetemre hívja az ország vérző sebeihez az ítélkező bírákat és az ítéletet végrehajtó hóhérokat, — akkor lépte át a magyar történelemben a halhatatlanság küszöbét. Egy halálra ítélt faj küldte el a népek sorsának e földön akkoriban legfőbb bírái elé, hogy a bosszú s ármány, a tudatlanság és a lelkiismeretlenség sötét homályában az igazság fényét gyújtsa fel. Ez a feladat akkor már egyenlő volt a lehetetlenséggel. Az igazság palástja fölött, amely a nagy harcban és a győzelmi mámorban könnyelműen prédára került, már régen kockát vetettek a poroszlók. És ha mégis úgy állt meg ott, egy méltatlanul lebecsült, oktalanul kisemmizett és balkáni sorba állított állam képviseletében, a nyugati kultúra oly szédületesen csillogó fegyverzetében, amelynek fénye ezerév kultúráját sugározta ki letagadhatatlanul, hogy prókátorságának delejes varázsa előtt egy pillanatra még a kegyetlen bírák is megtántorodtak, — bejelenteti vétója egyben napnál világosabb tanúságtétel is volt minden más hamis tanubizonyítékkal szemben. Amikor aztán széttépett és megcsonkított hazájának keserves sorsát a Nemzetek Szövetségében képviselte s ajkán az egyetemes emberi sors s a népek közötti megértés és béke nagy problémái, a szellemi és tárgyi felkészültség ugyanoly fenkölt magasztosságával s ugyanoly lebilincselő, zengő ékesszólással •csendültek meg és játszva birkózott meg e nagy feladattal még magas pátriarcha korában is, — elébe hullt a világ összes kulturnemzeteinek osztatlanul egyhangú elismerése és hódolata. De a magyarság ,,great old man"-je ezzel is csak fajtájának és nem zetének szerzett és követelt ki legelsősorban megbecsülést és tiszteletet. Mint ahogy Kapurtala maharadzsa mondta meghatódott hangon Apponyi egyik remekbe öntött népszövetségi beszéde után, amelyben egyben a lefinomabb diplomáciai készségéről is tanúságot tett: „Ilyesmire csak ezerév kultúrája képes". Amikor pedig e nagy utakról, e szizifuszi feladatok után hazatérve, idehaza lépett ki még nagy ritkán a közélet porondjára, mondott kritikát az események felett, vagy jelentette be tiltakozását a hatalom célkitűzéseivel szemben, hogy mindaz, amiért ő odakint, mint e faj és nemzet nemes és typikus reprezentánsa, saját személyével és szellemének fennk; erejével tett tanúbizonyságot, a magyar kultúra tehát elsősorban, de épp úgy a haladás, a szociális érzés, a szó legnemesebb értelmében vett emberszeretet, idehaza is élő és igaz valósággá váljék, — szavai úgy hulltak le a hétköznapok kicsinyes, gyarló és szük látkörü torzsalkodásai közé, mint súlyos pörölycsapások a könnyű tollú közé. Felrepült a sok toll, mint a felhő s visszahullt, ellepte megint, eltemette a pörölyt. Mindaz, ami Apponyi Albert gróf gazdag és hoszszú életéből a magyar történelem halhatatlanai közé való bevonulásának határvonala előtt emelkedik ki, súlyban s jelentőségben, — bármily szép, gazdag élet is s izzó kohója mindenkor a nemzeti öntudat és öncélúság szárnyaló eszméinek, — eltörpül amellett az apostoli misszió mellett, amelyre ő a nagy nemzeti tragédia óta elhivatott. Komoly felkészültsége, hajlandóságai és gondolkozásának kérlelhetetlen logikája a tudományos elmélyülések felé vonzották, a tradíciók légköre pedig és azon korszakok éles közéleti harcai, amelyekben élt. de legelsősorban a nemzeti érdek áldozatos szolgálata, a gyakorlati politika mezejére. De Pallas Athéné tiszteletéről még itt sem feledkezett meg soha. „A tudományos működés óriási fölénye abban rejlik, — írta és vallotta, — hogy a tudomány emberének semmivel sem kell számolnia, csak a tiszta igazsággal, amint azt felismeri." Élete, küzdelme, minden harca, minden szava, tette, szívének minden dobbanása s halála is ennek az igazságkeresésnek az útjába esnek. Nem tért le. nemes, egyenes jelleme folytán nem is térhetett le erről az útról, még ha fel is ismerte, tisztán látta is. hogy a nagy cél, a tiszta igazság „olyan, mint a tiszta arany, amely tudvalévőleg az érmeforgalomra csak bizonyos nemtelen ércvegyülék által válik alkalmassá." ő ezt az igazságot aprópénzre soha sem volt