Miskolci jogászélet, 1933 (9. évfolyam 1-10. szám)

1933 / 6. szám - A moratóriumról általában és az egyéni moratóriumról (Pp, 397, § I 2.). 2. r.

12 MISKOLCI JOGASZÉLET vagyoni helyzetére vonatkoztatja, azt alátámasztja a mostanában mind gyakrabban előforduló joggyakorlat. (Pl. többek közt a debreceni tszék 2322. P. 1929. sz. és a debr. jbíróságon 18014. P. 1931. sz. a. indított perben a debreceni tszéknek, mint fb. bíróságnak az ítélete, stb., stb.) De az ezirányban elfoglelt álláspontot igazolja még az körülmény is, hogy a szolgáltatás természete folytán a rendestől eltérő határidőben való marasztalás tárgyában a Pp. 397. §-ának harmadik bekezdése külön intézkedik, kimondván, hogy „oly ítéletben, amely munka végzésére, vagy a dolog természete szerint hosszabb időt kívánó másnemű teljesítésre kötelez, a bíróság a körülményekhez mért határidőt szab". — E kérdés eldöntése főként azért fontos, mert ellenkező értelmezés esetén a 397. §. első bekezdés második tételének második része nem lenne alkalmas bázis generális adósvédalmi intézkedések létesítésére. Nagy hibája az egyéni moratórium intézményének, hogy ez a mai formájában csonka, nem teljes és pedig olyan hiányosságban szenved, amelynek pótlása nélkül a neki imputált adósvédelmi funkcióját sohasem tudná maradék nélkül betölteni. Az egyéni moratóriumnál u. i. a moratóriumnak szukcesszíve történő (részletfizetést eredményező) érvényesítésére nincs mód, noha ennek lehetőségét a moratórium fogalma, — mint ahogy már fentebb kifejtést is nyert, — egyáltalában nem zárja ki. (L. Bozóky i. m. 1. 204. o.) A Pp. 397. §-a első bekezdésének harmadik tétele t. i. a részletekben való teljesítést a felperes beleegyezésétől teszi függővé. — Ebbő] pedig a már előadottak alapján azonnal megállapítható hogy ilyen értelmű rendelkezés nem szül törvényes fizetési halasztást, valódi moratóriumot, mert ez a halasztás a felperes hozzájárulásával, vagyis tudtával és afcaratávval jön létre. Itt végeredményképpen az ítéletben megállapított részletfizetéseket tartalmazó határidő magánjogi jelleggel bír. (Magyary i. m. 463. o.) Ennek a tételnek gyakorlati szempontból is igen nagy jelentősége van. Az itt tapasztalható visszás helyzetet találó?] jellemzi Horkay is. (L. i. m.) Eszerint a bíró részletekben való teljesítést csak a felperes beleegyezésével szabhat meg. Azt ellenben megteheti, hogy teljesen tetszésétől főggően állapítsa meg (akár egy évet is!) a teljesítési határidőt. Ekkor a törvény szerint jár el. Ellenben azt már nem mondhatja ki, mert törvénysértést követ el, hogy a kitűzött hosszabb marasztalási idő alatt az adós részletekben fizessen. Pedig az kétségtelen, hogy a hosszabb teljesítési idő puszta megszabása csak kedvezőtlenebb lehet a hitelezőre nézve az ugyanolyan tartalmú részletfizetésnél. — Horkay az életből vett példával élesen világítja meg az amúgy is nyilvánvaló kérdést, írván: „Hol van (ma) az a hitelező, akinek állandóan szüksége ne lenne még oly apró részletre is? És hol var az az adós, aki egy — az ő anyagi helyzetéhez viszonyítva — nagyobbnak tekinthető pénztartozást egyszerre elő tudna teremteni? Egy külvárosi szatócsot 15—60 napon belüli 500 P-ős marasztalás megfojt. Az ő áruraktárát nem védi semmiféle J'o látozás. Az üzlet bezárását jelentő szoros zár a felperes tetszésétől függ és annak alkalmazása kereskedői létezésének halálát is jelenti. S ne legyen mód a megmentésére? Hanem kérlelhetetlenül bele dobandó a még meglevő kis vagyonka, vagy árukészlet az eljárási költségek címén elnyelő kényszeregyesség, vagy csőd molochjának torkába?" Nyilvánvaló, hogy ezt a gyakorlati jelentőségű kérdést, amely látható belső ellentmondást tár fel, még abban az esetben is korrigálni kell, ha a Pp. 397. §-án keresztül az egyéni moratórium teljes kiépítésével az adósvédelem megszervezése meg nem történik. Vagyis az egyéni moratórium kiterjesztendő az idézett szakasz első bekezdésének harmadik tételére is, megadván a bírónak a hitelező beleegyezésétől függetlenül a részletfizetés megszabályozásának a jógáit. (A bírói halasztási jog térhódítása!) Ez a változtatás annál is inkább szükséges lenne, mert a tényleges viszonyok ezt a kérdést részben már megoldották, bár jogpolitikai szempontból igazán nem megnyugtatóan. Ma u. i. az a helyzet, hogy a legtöbb adós, ha a viszonyaihoz aránytalanul nagy a megítélt összeg, — rendszerint nem fizet, csak közvetlenül az árverés előtt, de akkor is csak — egy részletet. Ennek fejében azután az ellenfél (ügyvédje) egy ideig nyugton hagyja csak azért, hogy majd újból kitűzéssé ellene az árverést s ismét hozzájuthasson az egy összegben való teljesítésre megítélt követelésének egy részéhez. Tehát részletfizetés áll elő. Ezt a helyzetet pedig igazán nem egészséges fenntartani, mert nem engedhető meg, hogy bármilyen szempontból is az adós a hitelezőjének ki legyen kénye-kedvére szolgáltatva. — Azonfelül a részletfizetésben való teljesítésnek ilyen megoldása igen költséges is, az amúgy is agyonterhelt adósra, mert a végrehajtási eljárásban úgyszólván minden egyes lépés tetemes költséget jelent. Viszont ugyanekkor a hitelező és az ügyvéd érdekéről is gondoskodni kell, miért is továbbra is változatlanul fenn kell tartani a 397. §. első bekezdésének azt a rendelkezését, mely nem pontos fizetés esetére a hátralékos összes részleteket anzonal esedékessé teszi, — valamint — ha nem aránytalanul nagy perköltségről lenne szó, akkor oly szabályozást kellene létesíteni, amely a perköltségekben való marasztalást, részletfizetés esetén is, külön a rendes teljesítési határidőre írná elő. Hogy ezekre a reformokra mennyire szükség van, azt mutatja a törvényrontássa] kísérletező joggyakorlat, így a Kúria K. I. 1221/1925. sz. (Jogi Hirlap I. 11.) valorizációs perben 1925-ben, tehát az 1928:12. t. c. létezése előtt részletfizetésre marasztalt, ugyancsak a K. VI. 2639/1932. sz. ügyben is. (Jogi Hirlap 1933 febr. 5.) Bár itt a rendelkezésre álló anyag szerint csak erősen lehet következtetni az ítéleti indokolásból, hogy a részletben való marasztalás a felperesek hozzájárulása nélkül történt. Érdekes ez a döntés már azért is, mert bizonyos teki teíben egészen extrém álláspontot igyekszik elfoglalni, így pld. a költségekre is megadja a részletfizetési kedvezményt; — „mert a költségek fizetése éppen olyan terhes az alperesekre, mint a tőke és a kamat, nem szabott (a bíróság) eltérő határidőt a költségek tekintetében sem". Továbbá nem mondja ki nem pontos fizetés esetére a részletfizetési kedvezmény elvesztését sem, „mert az egyes határidők elteltével módja lesz a felperesnek a megfelelő törvényes úton a behajtást szorgalmazni; — de különben a gazdasági viszonyok olykép alakulhatnak, hogy még késedelem esetén is méltánytalan lehetne az egyszerre esedékessé tétel". — Kell.e ennél nagyobb