Miskolci jogászélet, 1932 (8. évfolyam 1-10. szám)

1932 / 1-2. szám - A főkegyúri jogról

(5) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 5 Nem bocsájtkozunk bele a Szontagh és Zsedényi közötti vitakérdés részletes taglalásába, egyrészt azért, mert a kérdés lényegét illetőleg a vitának nem tulajdonítunk jelentőséget, másrészről azért, mert szerintünk itt sem valóságos, sem látszólagos joghézagról, sem ténybeli vagy jogi hiányosságról, sem normaalkotási, sem végrehajtási zavarról, bénulásról illetőleg hézagról nem lehet beszélni és pedig akár az 1920 :I. t.-c. idevágó rendelkezéseit veszszük alapul, akár közjogunknak az 1920:1. t.-c. deklaratív kijelentésétől függetlenül is fennálló szabályait nézzük. Szontagh fejtegetéseiben szinte iskolapéldáját látjuk annak, hogyan leh't logikusan egymásból folyó világos jogszabályokat olyan elméleti köddel körülvenni, amelyik a tisztánlátást szinte lehetetlenné teszi. A főkegyúri jogban a magyar király olyan egyházhatalmi funkció ellátására kapott kivételes felhatalmazást, amely egyházhatalmi funkció az egyetemes egyházjog általános szabályai értelmében más egyházi szerv által végzendő. Ha tehát a kivételesen felhatalmazott e jog gyakorlásában tartósan akadályozva van, akkor e funkció ellátásának joga és kötelessége természetszerűleg vissza száll arra, akinek jogköre a kivétel által szűkítve lett. A kivétel elesvén, helyébe lép és megerősödik a szabály. El sem lehet képzelnünk azt, hogy amikor az 1920: I. t. c. 13. §-ának utolsóelőtti bekezdése közjogunk rendelkezéseivel egyezően megállapította, hogy a kormányzó : „a főkegyúri jogot nem gyakorolhatja", akkor a törvényhozó ne tudta volna világosan és kétség nélkül, hogy ki fogja hát ezt a jogot gyakorolni. Csak nem lehet feltételezni még a provizórium törvényhozó szervéről sem, hogy a magyar állammal ezer éven át összeforrott katolikus egyház jogrendje felől ennyire tájékozatlan lett volna, és ne látta volna világosan, hogy ennek a megállapításnak logikus és szükségszerű következményeképpen a provizórium tartamúm a főkegyúri jogban foglalt egyházhatalmi jogkör gyakorlását e jogkör rendszerinti, szabályszerinti birtokosa veszi kezébe. A vonatkozó jogi elrendezés tehát megvan, sőt teljesen világos. De akkor hol a vacuum iuris? Hol van itt a jogrendben hézag, bénulás vagy zavar? Ne tévesszük össze az óhajt a joggal. Aligha van magyar ember, aki ne óhajtaná, hogy az az ideiglenes állapot, amely a magyar állam érdekei szempontjából annyira fontos főkegyúri jog gyakorlását szünetelteti, minél rövidebb legyen. Fontos ez egyrészt a királyi joggyakorláshoz fűződő közvetlen érdekek miatt is, de talán még fontosabb azért, nehogy a hosszabb időn át nem gyakorolt jogunk elhomályosodjék. Az ideiglenesség megszűnését és a főkegyúri jog egész régi tartalmának feléledését azonban azzal segíthetjük elő legjobban, ha nem magyarázunk bele ebbe a jogkörbe olyasmit, ami annak tartalmát sohasem képezte, s aminek elfogadása a másik érdekelt fél (az egyház) részéről elvileg és gyakorlatilag egyaránt lehetetlen, — hanem reklamáljuk a király részére, ami a királyé, s elismerjük az egyház részére, ami az egyházé! 3. Hogyan fest a magyar állam szuverenitása a főkegyúri jog szempontjából? Már a bírálat alapjául szolgáló könyvemben reámutattam arra, hogy: „a főkegyúri jognak két szuverén jogrend (egyházjog és magyar közjog) talajából kifejlődött intézménye kétségkívül rejt magában bizonyos nehézségeket, főkép az elméleti kategorizálás és az iskolás fogalommeghatározások szempontjából." (Magyar közjog 641. 1.) Ezeket a nehézségeket azonban aligha lehet olyképpen megkerülni, hogy egyszerűen figyelmen kivül hagyjuk az egyházjogot, kijelentjük, hogy az nem tartozik reánk, minket csak a magyar állam jogrendje érdekel. Mentől kevesebb gátló asszociáció érvényesül felfogásunk kialakításánál, annál könnyebb és kényelmesebb — légüres térben — olyan elméletet kialakítani, amelyet, — mint Szontagh szerint Kmety felfogását — ,,az jellemzi, hogy az minden melléktekintet nélkül következetes közjogi alaptételünkhöz, mely szerint minden jognak forrása a nemzet..." (Közjogi problémáink, 7. 1.) Nincs könnyebb, mint az állami szuverénitás elmélete alapján egyszerűen figyelmen kívül hagyni a katolikus egyház jogrendjének önállóságát, a katolikus egyház alkotmányának alaptételeit, a pápa egyházfőségét, s a katolikus hívek, mint ilyenek feletti törvényhozói jogait, s kimondani, hogy: „A szuverén magyar állam a maga részére alkot jogrendet és eközben természetesen szabályozása körébe vonhat minden külső életnyilvánulást. mert hogy mit szabálvoz s mit hogrvan szabályoz, ebben szuverén, — korlátlan és felelőtlen. Nem vitathatja tehát sem egyik, sem másik egyház a maga illetékességét bizonyos természetű, de külső életnyilvánulások szabálvozására, mert mindig az államon múlik, hogy ezekből a külső életnyilvánulásokból mit enged át az egyházaknak subsidiárius szabálvozásra, mit nem." (u. o. 17. 1.) E~zel a szépen hangzó és kövíf'Vfzetes megáll? pítással szemben azonban elismerést követelő erővel jelentkezik az a tény, hogy a magyar állam polgárainak jó kétharmad része, mint katolikus hívő. a katolikus egvház feiét az ő legfőbb törvényhozójának ismeri el. s rendelkezéseihez alkalmazkodik. Ez kérlelhetetlen ténylegesség, amit figyelmen kívül hagyni még akkor sem lehetne, ha megzavarná valamelyik tetszetős elméletünk következetességét. Hiszen Szontagh magra is valami ilyesfélét sejttet, mikor — bár más A^onatkozásban így elmélkedik: „Nehéz ugyanis, mondhatnám lehetetlen, helvtálló elméleti koncepcióra futni ott. hol kérlelhetetlen ténylegességek csak olvan elméletet engednének meg, mely viszont nem felel meg." (u. o. 20. 1.) Szontaerh maga is elismeri, hogv a nemzeti szuverénitás teljes mértékű érvényesülésének ..ténvlesresséerek útiát állhatják", hogy , a szuverénitás tényleges korlátokat ismer," (u. o. 28. 1), úgy látja: ..hogy a magyar királv ioe-körének a római kúriával szembeni érvénvesülésénél is sajnos — hiányzanak ennek a ténybeli előfeltételei" (u. o. 43. 1.), ámde szerinte az. hogv a főkegyúri jogot „ma tényleg a római kúria gyakorolja, ez a magyar közjog szempontjából egy ez idő szerint leküzdhetetlen ténylegesség, mely a nemzet szuverenitását érzékenyen sérti" (Adalékok 9. 1.), s Szontagh abból indul ki: „hogy a magyar államnak is ily értelmű szuverenitása van, s az csupán leküzdhetetlen ténylegességek által csorbítható, mely csorbításoknak az államszemély, ha engedni is kényszerül, de azokban természeti adottság folytán meg nem nyugszik, nem nyugodhatik meg soha, mint ahogyan egy élő szervezet a természet jogán és annak parancsszavára