Miskolci jogászélet, 1930 (6. évfolyam 5, 6, 7-8, 9-10. szám)

1930 / 7-8. szám - Kisebbségi panaszjog reformja

(117) MISKOLCI JOGASZÉLET 17 bürotechnikai munkákra alkalmaznának e bizottság tagjai mellé. b) A petíció s az arra készült kormányválasz érdemi felülvizsgálat illetve állásfoglalás végett az ú. n. hármas bizottsághoz kerül. Ennek mikénti összetételére vonatkozólag magunkévá tehetjük Dandurand s a magyar kormány 1923 áprilisi javaslatát, melyek szerint e bizottság az összes tanácstagokból (illetve azok helyetteseiből) álljon, mégis azzal a megszorítással, hogy annak az államnak képviselője azonban ki legyen zárva, melyben az illető kisebbség éppen állampolgársággal bír. c) Mivel pedig e hármas-bizottságoknak módjuk van információkat bárhonnét beszerezni, (hisz maga az eredeti első petíció is, melyet egy kisebbség beterjeszt, tulajdonkép csak „információ"), a hármasbizottság előtt való előkészítő eljárás során, mód nyílnék a kisebbségtől való újabb információk beszerzésére is; ez pedig történhetne egyrészt a kormányválasz megküldésével az illető panaszoshoz, hogy tegye meg ellenészrevételeit, másrészt egy rendes kontradiktórius eljárás bevezetésével akképpen, hogy amennyiben a hármas-bizottság meghallgatja szóbelileg is az érdekelt kormány képviselőjét, ugyanakkor kihallgatja a panaszost vagy képviselőjét is. Vagyis a panaszos számára — Búza László szerint145)—„a sértett fél büntető perjogi állásának megfelelő jogállás volna biztosítandó." De lege lata azonban a petíciónáló csak quasi szerepelhetne perbeli félként, ép azért, mi itt egyelőre nem is kívánnánk többet, mint hogy az első panasz benyújtás után, az eljárás további folyamán is, annak minden egyes fázisában, módja legyen további „információkkal" szolgálni, vagyis bizonyítékokat terjeszteni elő és a kormány válaszokra megjegyzéseket tenni. d) A hármas bizottság tárgyalásainak is nyilvánosoknak kell lenniök, ép úgy, mint a tanácsüléseknek. Evégből a petíciót az arra adott kormány válaszszal együtt s később a panaszos replikáját is a Nemzetek Szövetsége Hivatalos Közlönyébe közzé kell tenni, még pedig nem mint jelenleg, kivételképpen és csak az érdekelt állam egyenes kívánságára, hanem minden esetben. Az előkészítő ülések is nyilvánosak. 2. Az ú. n. hármas-bizottságok minden benyújtott panaszról, illetve annak kivizsgálásáról kötelesek jelentést tenni a Tanácsnak. E jelentés, — mely vagy pozitív irányú, vagyis felhívja a Tanács figyelmét egy jogsérelemre, vagy negatív irányú, vagyis bejelenti, hogy a Tanács közbelépését nem tartja szükségesnek, — tehát mindenképpen a Tanács napirendjére kerül a legközelebbi ülésszakban. A Tanács ennek alapján már most vagy egyszerűen tudomásul veszi a jelentést, vagy érdemi tárgyalásba kezd, melynek során, ha újabb adatokra van szüksége, a hármas-bizottság, illetve annak részére meg a szakértő bizottság beszerezheti az újabb információkat anélkül, hogy a Tanács presztízsén csorba esnék: neki nem kellene szóba állni a kisebbségek képviselőivel ezentúl sem, s mégis megkaphatná a legjobb forrásból származó felvilágosításokat is. 3. Fokozni kellene a Á. N. Bíróság igénybevételét; minden jogi- vagy ténykérdés esetén felmerülő ««) Búza László: A kisebbségek jogi helyzetet a békeszerződések és más nemzetközi egyezmények értelmében. (Budapest, 1930.; Magyar Tudományos Akadémia, 432. 1.). véleményeltérés esetén ugyanis azonnal ki kellene kérni szakvéleményét, nemcsak egy tanácstag kívánságára, hanem akkor is, ha a panaszos-állam egy kisebbség védelmében annak kikérését kívánja. 4. A petíciók, a hármas-bizottságok munkálatai s a vonatkozó tanácsi határozatok, minden egyes esetről, a főtitkári évi jelentésben részletesen bemutatandók. * Ezeken a módosításokon túl, melyeket, mint említettük, a Tanács a saját hatáskörében minden nehézség nélkül foganatosíthatna, két olyan jelentős indítvány-komplexum van, melyek a kisebbségvédelem hatásosabbá való tétele szempontjából állandóan a homloktérben tartandók, melyek azonban csak de lege ferenda valósíthatók meg, vagyis csak az érdekelt államok hozzájárulásával, ami azonban a mai viszonyok között szinte teljesen kilátástalannak látszik. í. a) Az első ilyen alapvető reform volna a accusatorius jog kiterjesztése. Ma ugyanis csak akkor vesz egy petíciót a Tanács érdemben tárgyalás alá, ha egy tanácstag hívja fel rá a figyelmet. Hogy ez a népek családjában, vagy most már annak éppen megszervezett formájában, a Nemzetek Szövetségében dívó egyenlőség eszméjével mennyire ellentétben áll, azt nem is kell külön kiemelnünk. Ezen kívül is, szoros feladatává tétetvén a Szövetségnek a kisebbségek védelme, következik, hogy nemcsak a Tanács tagjai, hanem minden egyes tagállam is érdekelve van e feladat vállalása révén, sőt mindegyiknek kötelessége különösen őrködni a kisebbségi szerződések mikénti végrehajtása fölött. Amennyiben tehát bármelyik tagállam a maga részéről megállapítaná egy kisebbségi jog megsértését vagy megsértésének veszedelmét, igenis legyen joga néki közvetlenül is felhívni a Tanács figyelmét e jogsértésre, s mint aki ekép érdekeltséget vállalt az illető ügyben, joga legyen nevezett államok meghívást is nyerni a Tanács illető ülésszakának megfelelő tanácskozásaira. b) Az accusatorius jognak ezen kívül ki kellene terjeszkednie magukra a kisebbségekre is. Ma ugyanis az egész eljárás egy különös közigazgatási aktusnak tekinthető, melyben a védelemre rendelt nem-bírói szervek (hármas-bizottság és Tanács) mint egy hivatalból üldözendő nemzetközi jogi deliktumot tekintik a szerződések megsértését s az eljárás során a sértett félnek semminemű további szerep nem biztosíttatik. E jog biztosításánál két probléma merül fel már az elvi elgondolásnál is; az egyik: a kisebbségek jogalanyiságának kérdése a nemzetközi jogban s ezzel kapcsolatban az állami szuverenitás korlátozásának sokszor vitatott esete, a másik: hogy a kisebbségek részéről kiknek, illetve milyen szerveknek, közületeknek adassék meg ez a perbehívási, illetve csak a kötelező vizsgálat megindíttatásának joga. Magunk részéről nem tartozunk ahhoz a táborhoz, mely mereven ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, mely szerint a nemzetközi jog alanyai kizárólag csak államok lehetnek. A szuverenitás tanának olyan átértékelésével, mely az államnak, mint a közszolgálat ellátására hivatott közületnek jellegét domborítja inkább ki, a hatalmi jelleg helyett, egyre tágabb tér nyílik a nemzetközi jogalanyiság kiterjesztésére. A II. hágai békekonferencián tárgyalt Nemzetközi Zsákmánybíróságról szóló (egyébként érvénybe nem