Miskolci jogászélet, 1927 (3. évfolyam 1-12. szám)

1927 / 1. szám - A magánjog kútfőinek, kútfői jellegének hatása a jogfejlődésre

ÍO MISKOLCI JOGÁSZÉLET (10) amikor e kérdésben maguk is koncessziókat tesznek, ki­vételeket állapitanak meg, tanukkal zsákutcába téved­nek s belátják, hogy nem lehel büntetőpolitikai köve­telmény csupa teliszájuyal benépesíteni a világot. Az exceptio veritatis kérdésében a román népek büntetőjogi felfogása a germánnal ellenkező végletbe csap át. Ez az iskola, amelynek gyökérszálai a kánon­jogokba s egyházi tanokba nyúlnak vissza az elnézés, a megbocsátás vallás-erkölcsi eszméitől van áthatva s az emberiség egyetlen összmüködési parancsaként a békét hirdeti. Úgyde a nyilvános kritikát, a vélemény­nyilvánítás szabadságát egy államnak végkép elfojtani nem lehet, még a „treuga Dei" örve alatt sem, ez csak ott képzelhető el, ahol az államhatalom absolut úrrá válik a társadalom fölött s a rendőrállam csontos ujja örökös hallgatási tilalmat parancsol. Ily államban a szólás- és sajtószabadság jogain ki­vül a többi szabadságjogoknak is megcsendül a halál­harangja s örökké reménytelen marad a politikai sza­badságért mintegy háromezer év óta folyó az a harc, mely már a klasszikus állam gyermekkorában Hellcsz­pontusznál a kéklő görög ég alatt megkezdődött . . . A germán álláspont ismertetésénél már igyekez­tünk rámutatni, hogy egy megfertőzött közéletben minő hasznos szolgálatokat tehet a ,,Rccht der Wahr­heit". Ott az örökös hallgatási tilalom bűnök, korrup­ciók melegágya volna. De normális erkölcsi viszonyok között sem válhat rendszerré a román felfogás, mert a becsületérzés a társadalombán feltétlenül eltompulna s az igazaknak és jóknak napi problémájuk volna az a kérdés: hát érdemes-e valóban becsületesnek lenni, ahol a becsület nemes fémének egy értéke van a talmival?! Hol maradnak akkor a nemes ambieiók, amik sokszor a heroizmusig menő szárnyalást adnak az emberi ké­pességek kifejtésének a közélet, a tudomány, a gaz­daság és művészet terén? Hova jutna a világ, ha min­den rozsdamart becsület „noli me tangerc" volna?! E felfogás, mellett a megszökött fegyencnek is kijárna a szeplőtelenség örökös auroleája. A román felfogás rendszerré emelése ezenkívül ugy a polgári mint a büntető jogban veszélyeztetné a tanuzás lelkiismereti szabadságát. Ki vállalkoznék ott mint tann az igazmondásra, ha mindenkiről csak jót és szépet szabadna mondani?... A gyáros, aki hűtlen pénztárosa ellen sikkasztás miatt bűnvádi feljelentést tett, de indítványát a bűnös családja iránti szánalom­ból visszavonta, - - mint rágalmazó bűnhődjék csak azért, mert állítását nem tudja igazolni büntető Ítélet­tel, holott a tény igaz?! Véres igazságalanság volna. A középút helyes tehát a germán és román jogi felfogás között s ami e kérdésnél a bün és büntetés szemrehányásának a jogát illeti, még ha az illető tényt büntető hatóság jogerős véghatározatban valónak mon­dotta is ki. a valódiság bizonyításának kérdésében le­gyen általános szabály a román felfogással megegyező hallgatási tilalom, amely alól kivételek legyenek tehe­tők a német joggal megegyezően s legyen szabad az állított, vagy híresztelt tény valódiságát esetleg bün­tev ő veghatározattal bizonyitani, illetve a bünt és szen­vedett büntetést szemrehányni — azonban csak a köz­érdeknek és jogos magánérdeknek megóvása céljából. Miután pedig a modern büntető jogok a rágalmazás vétségének tényálladéki eleméhez tartozónak tekintik az oly tényállítást is, mely valóság esetén az illetőt közmegvetésnek tenné ki, bűnvádi vagy fegyelmi el­járás nélkül is, — a valódiság bizonyítása ily tényállá­sok vagy híresztelésekre is, de csak a most vázolt kor­látok közt, megengedhető. (Folytatjuk.) Putnoki Béla dr. ^X^A magánjog kútfőinek, kútfői jellegének hatása a jogfejlődésre Amennyire a történeti múltba visszatekinthetünk, meg kell állapitanunk azt, hogy az ember mindig tár­sas lény volt, többé-kevésbé szervezett társadalmi életet folytatott. Eme szervezett társadalmi létnek első és fő feltételét képezte az egyént korlátozó, a társas együtt­létben helyeseknek elismert oly normának a létezése, melyek a társas élet mikéntjét vannak hivatva szabá­lyozni. Az ember őstermészete mindig és mindenütt az önzés volt, mely az önfentartási ösztönében jutott és jut ma is kifejezésre. Ahol pedig még kisebb emberi tömegek élnek együtt, már ott is az egyesnek az önzése mindenik részére külön érdekkört jelölt ki, melyek egymással folytonos összeütközésbe kerültek volna, hí-, nem lettek volna már kezdettől fogva oly tételek, me­lyek minden egyest kötelezve, ezen egymással szemben álló érdekköröket összeegyeztették és kiegyenlítették. A legkezdetlegesebb emberi társaságokban a szo­kás, az a normativum, mely az egyesek önzésének határt szabott. Később az erkölcs é-s annak tételei voltak a társas együttlétnek a szabályozói; s csak a szervezett társadalmakban képezték a jogszabályok az egymás mellett, egymásra való reáutaltságban élő emberek érintkezésének a regulatorát. Eme fejlettel) emberi kö­zösségek, társadalmakban ezen fejlődési fok csak már akkor következik be, amikor a minden egyesben élő jogeszme, — amely nem egyéb, mint a bennünk élő jog- és jgazságérzet, mely valamely életnyilvánulással szemben a jog és jogtalanság tudatát ébreszti fel — már nem vallásos sejtések, nem is ösztönök, hanem ben­nünk is határozott formában kialakult jogi meggyőző­dés alakjában jut kifejezésre. A jognak ezen felsőbb fejlettségi foka évezredek kitartó munkásságának a folyománya, ahova a jog csak az egyesben élő jogeszme kiképzésével jutott el. A bennünk élő jogeszmén alapuló, annak a hajtá­sait képező normativumok első feltűnésükben, mint az egyesek önzésének, külön érdekeinek a korlátozóiként jelentkeznek, s csak második vonatkozásban az egyéni szabadság bizonyos fokú elismerőiként. Mert a jog ak­kor, amikor a közösségben élő egyes tagok magatartá­sát az összesség érdekében bizonyos korlátok közé szo­rítja, nem teheti azt az egyéni jogok bizonyos fokú el­ismerése nélkül, mert — amiként Raffay megjegyzi — mindkettő az emberek társas együttélésének szükség­szerű következményét képezi. A jog a fentiek szerint kettős vonatkozásban áll előttünk. Egyrészt magában foglalja azon jogtételeket, amelyek az életviszonyok külső rendjét, másrészt pedig azokat, amelyek az egyéni szabadság körét és mértékét határozzák meg. A jog a maga tételeit, parancsait „szabad" és „kell" formájában írja elő: amint rendelkezései impe­rativ jellegűek, vagy azok végrehajtása tisztán az egyén diszpozíciójára van bizva. Ez az u. n. tárgyi ér­telemben vett jog, mely egy a jogszabállyal. Az ez által lefektetett határok között foglal helyet az alanyi érte­lemben vett jog, mely valójában jelenti azt a mozgási szabadságot, melyet az egyes e határokon belül kifejt­het. Ezért mondja Raffay azt, hogy az alanyi értelem­ben vett jog voltaként rr/m egyéb, mint a tárgyi jog által megállapított és biztosit ott: egyéni szabadság. Kitűzött célomnál fogva ez alkalommal nem fog-

Next

/
Oldalképek
Tartalom