Miskolci jogászélet, 1927 (3. évfolyam 1-12. szám)

1927 / 1. szám - Becsület-védelmi irányok a büntetőjogban [1. r.]

(9) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 9 A „fiat justilia aut pcreat mundiis'/ hangzatos elvénél fogva é germán iskola követői jogi útlevelet adnak ahhoz, hogy az erkölcsbiró tógáját minden ember relÖlthesse s a közerkölcsök javításának célzatával Oato szerepében tetszeleghessen még az is, aki talán legjobban rászorult a társacjaípni elnéző bírálatára. Kétségtelen, hogy az igazságnak ez a fanatizmusig menő tisztelete a közerkölcsök leromlásának egyetlen gátja lehet egy olyan állami és társadalmi életben, hol a társadalmi bűnök már buján tenyésznek* ahol a panamák, korruptiók mély gyökerei vertek s a dekadencia feltartózhatlannak látszik. Ez a „fiát justitia" sokszor mái- csak az egyetlen lobogó fáklyaláng egy haldokló erkölcsű országban a bűnök barlangjának az erkölcstelenség odvainak megvilágítására. A nehézséget itt csak az a kérdés okozza, hogy hol van a választóhatár ama erkölcsi eltévelyedések közt, amelyeknek egy része megtűri, más része már nem tűri meg a nyilvános kritikát a köz- és magánérdek szempontjából s nehézséget okoz főleg az a kérdés, hogy minden bűn, a jelen és múlt bűneinek feltárása — időbeli határok nélkül — jogosult-e, még ha az állítás igaz is. Ha kiindulunk Magnaud pesszimisztikus álláspontjából,"' aki azl tartja, hogy a társadalom csak a sikert jutalmazza s a szerencsétlenséget gyűlöli s hogy a társadalom már eleve azon álláspontból indul ki, hogy a szerencsétlenség részvétet nem érdemlő züllés folyománya s aki ennek áldozatul esik, nem érdemel semmi tiszteletet, semmi figyelmet, semmi részvétet s a bukott iránt könyörtelen s nem ismer sem jóságot, sem részvétet, sem testvériséget s nem elég, hogy a társadalom azt kiállja: „Jaj a gyengéknek!"1 hanem még bűnét azzal tetézi,,,h<)gy .társainak e parancsot adja : „IJO a szerencsétlenekkel" is, — ha igaz ez a kétségtelenül sötét színekkel aláfestett társadalmi-ethika bírálat, ugy a becsülctjog törvényhozója nem térhet ki ;izon feladat elöl, hogy a megbocsátás és elnézés készségét ha kell, ráoktroálja a polgári társadalomra. De viszont ha Magnaudnak most vázolt tükörképe a társadalomról rossz képet mutat, mert az emberek általában jók, könyörüld esek, elnézők, a lejtőn már egyszer lecsúszott embert soha meg nem rúgják, de a visz,-zatérésre evangéliumi szeretettel nyújtanak neki segédkezet, —\ a törvényhozó akkor sem térhet ki azon feladat elől, hogy a való kimondhatása elé az exceptio voritatis alakjában jogi sorompókat ne állítson, mert parancsoló kötelességévé teszi ezt az elévülés jogi intézménye. Az állam parancsoló kötelességévé kell hogy tegye a társadalomnak, hogy bocsássa meg a be mohosod ott bűnöket s bizonyos idő elteltével tartózkodjék azok kipellengérezésétől, — mert hisz' az elkövetett bűnt bizonyos idő elteltével ő maga, az állam is kész megbocsátani. Elméikül az állami imperativus nélkül egy folyton tartó golgota-járás volna, homlokán a becstelenség örökös szégyenbélyegével az éleiében egyszer elcsúszott ember élete s benépesülne a világ a „Nyomorultak" sorsüldözött Váljean Jánosának, halovány, szomorú orcáival. . . És valóban ugy áll a helyzet, hogy az uj büntetőjogi irányok vezetője, a kriminálszociológiai iskola, amely a klasszikus iskola dohos levegőjébe uj és üde fuvallatokat vitt be akkor, amikor rámutatott a klasszikus iskola ama tévelygésére, hogy a büntetőper bál-, ványává a bünletcndő cselekményt emelte, a bűntettest pedig mint annak pusztán járulékát tekintette, holott egyedül helyes irány a bűntettest behelyezni n büntetőper Sarkpontjába, az elévülés jogi fogalmán kívül 5) Magnaud: A jó biró, még más jogi sorompót is tud vonni azok elé, akiknek vesszőparipájuk az igazság kimondhatásának jogához való görcsös ragaszkodás. A kriminál-szociológiai iskola volt ugyanis az, amely felismerte, hogy a megment ésre, a társas rendhez való alkalmazkodási képességek kifejlesztésére, vagy crősbitésére, amint nemkülönben abból való eliminálásra irányuló akció nem csupán akkor szükséges, ha;már a büntetendő cselekmény elkövettetett, hanem már előbb, mikor annak elkövetése várható. De ugyanakkor ez az iskola felismerte annak a szükségét is, hogy a társadalom biztosításán kívül a közveszélyes gonosztevőkkel szemben, még egész feladat vár a kriminológiára a bűnöző egyének megmentésénél, mentő szabályok alkalmazásában. E mentési akció nem volt meddő idáig sem. Eddig megtermett gyümölcsei: az ifjukoruak kezelése, a dologházak, a feltételes elitélés és a rehabilitatió intézménye. A rehabilitatió (restitutio famae s. existimationis), ami tulajdonképen a kegyelemnek egy faja, már nem uj fogalom a kriminológia fegyvertárában. Ez intézménynek alapgondolata szintén a javítás, melyet azáltal igyekszik elérni, hogy a büntetés káros utóhatásait eliminálva szabad utat biztosit a büntetett előéletű egyén önfelküzdéséhez. A büntetőjogi uj irányokat győzelmesen előrevivő német, osztrák és sehweiei büntetőjavaslatok közül a német javaslat a rehabilitációt két alakban honosítja meg, mint az elitélés által elveszített polgárjogokba való visszahelyezést (50. §.) egyfelől, s mint a büntetésnek a büntetőlajstromból való kitörlését (51. és 52. §.) másfelöl. Az osztrák javaslat ellenben csak a fiatalkorúaknál ad oly esetben helyet, mikor a büntetés polgárjogok elvesztését maga után nem vonja (55. és 56. §.) A svájci javaslat éppen fordítva, mint visszahelyezést „in die bürgerlichc Ehrenfáhigkeit" a fiatalkorú büntetve volt egyéneknél kizárja. (62. §.)" Az exceptio voritatis kérdésénél tehát amint nem hagyható figyelmen kivül az elévülés jogintézménye, ugy nem hagyható a rehabilitáció intézménye sem. Az elévülésben az állam mcgtorolatlan bűnöket bocsájt meg. a rehabilitációban már megtorolt bűnökre kész a feledés fátyolát teríteni s a cél itt is, ott is közös': visszaadni a társadalomnak az egyént, akinek talán első botlása, az idők végtelenjébe nyúlik s aki egy élet becsületes munkájával jóvátette hibáját s talán még a törvény előtt is megvezekelt a múltért. S ha ez igy van, tűrjük, hogy a kiengesztelődés harmonikus gondolatába folyton belesüvöltsön azoknak a kiáltása, akik mint a köz-morál Lohengrin-köpönycges védői mámoros gyönyörűséget találnak rég behegedt erkölcsi sebek felt epésében?! . . . Belátta a germán iskola is, hogy ilyen erkölcsi tetemi'ehivásokhoz korlátlan jogi útlevelet nem adhat s ezért megszorítja a valódiság bizonyithatásának jogát, még ha az állított tény igaz is, ha az állított tényt büntető hatóság jogerős véghatározatban valónak mondotta is ki oly esetben, amidőn nyilvánvaló, hogy az állítás, a híresztelés, vagy a kifejezésnek használata nem a közérdek vagy jogos magánérdek előmozdítása és megóvása érdekében történt, ha a még büntető véghatározattal is megállapított s minden Tekintetben igaz tényt rikitőan, pusztán csak abból az intencióból hangoztatja a sértő, — hogy sértsen. * A „Reeht der Wahrheit" lelkes művelői tehát, " L. Dr. lik Albert: A büntető jogi uj irányok győzelme ;i német, osztrák és svájci büntetőtörvény javaslatokban. (Jogtud. Közlöny. 1911, 34. sz.)