Miskolci jogászélet, 1926 (2. évfolyam 1-12. szám)

1926 / 2. szám - Az erkölcs mint a jog forrása [1. r.]

6 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (22) kutatás jellemez, a lelkiismeretre, annak keletkezésére, valamint erkölcsi nézeteink kifejlődésére irányította figyelmét. Láttuk mindenekelőtt Darvín és Herbert Spencer kutatásai nyomán, hogy amint a természetben a legegyszerűbb, a legprimitívebb élőlényekből a teremtmények változatos sora keletkezett, ugy a szellemi élet is hasonló fejlődést mutat. A külső ingerek legegyszerűbb automatikus reakcióiból érzéki tevékenységünk alkalmazkodásával, finomodásával és specializálódásával keletkezett a kultur ember sajátos intellektuális világa. Ennek folytán természetesen az érzelmeket, a lelkiismeretet és az erkölcsi értékelést ís nem másnak, mint egy hosszú fejlődési folyamat produktumának kell tekintenünk. — Másrészt aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a lelkiismeret az ember szociális ösztöneiben gyökerezik. Miután az ember, mint fentebb megjegyeztük szociális együttlétre tör, arra is kell törekednie, hogy az általa alkotott képződményt meg is tartsa. Ezért aztán kifejlődik benne azáltal, hogy tekintete folytonosan az egészre irányttl, a felelősség érzete, amelyet erősit és éleszt az az erkölcsi megítélés, amelyben a közösség tagjai cselekedetét részesítik. Az, hogy szokásszerüen állandóan beállt a közösség ítéletének tudata, öröklött dísposítíóvá válhatott, amelynek következtében a lelkiismeret ott ís megmozdul, ahol a tett rejtett volta egyenlőre kizárja a közösség ítéletét. Ehhez járul mindenesetre a lelkiismeret vallási megokolása, az istentől való félelem, amely végső forrását ismét egy bizonyos fajta függési érzésben, de nem a közösségi társaktól, hanem a természeti hatalmaktól való függési érzésben találja. De bármi legyen a a lelkiismeret eredeti és természete0) az bizonyos, hogy minden ember előbb vagy utóbb tapasztalja magában tudatának a funkcióját. — Lelkiismeretünk legmarkánsabb állapotainak (lelkiismereti furdalás és lelkiismereti félelem) beható tárgyalása található Schopenhauer főmüvében.10) Ezen fejtegetés, amely a leíró nyugodt és világos tekintete mellett bizonyít és amely helyenként grandiózus költői lendületre emelkedik, a mellett ís tanúskodik, hogy szerzője felismerte lelkiismeretünk nagy jelentőségét az erkölcsiség eredetére és fejlődésére nézve. (Mellékesen említjük meg, hogy Schopenhauer közvetlenül az idézett fejezettel kapcsolatban Kanttal szemben foglal állást, amennyiben tagadja, hogy a tapasztalattól elvált abstrakt megismerést vagy reflexiót önmagában az erkölcsiség forrásának lehessen tekinteni.11) Teljesen egyedülálló Nietzsche álláspontja a lelkiismeret problémájára nézve. Távol attól, hogy azt az erkölcs forrásának tekintse, az egykor szabad és korlátlan életősztön szelídítéséből magyarázza, amelyet az émteri ősállapot szociális átalakulása idézett elő. A tudatalatti állapotba visszaszorított elemi ösztönök resíduumának tartja, egy rabszolga generatíó stigmájának, tehát morális defektusnak.12) E nézet egyébként azt a tényt illusztrálja, hogy az emberi lelkiismeret tudományos megismerésétől még meglehetősen távol vagyunk. Azt sem lehet tagadni, hogy a lelkiismeret érzékenysége a különböző embereknél és népeknél nagyon sokféle, amely körülménynek nagy szerepe van az erkölcs fejlődésében.13) Hogy minden morál quíntessencíája az emberi természet egoísztíkus oldalának az altruisztíkus felé 9) V. ö. a lelkiismeret u. n, natívisztikas és történeti társadalmi elméiétek szembeállítását Jheríngnél : Der Zweck ín R«cht, II, (3. kiad.) J08 old. s folyt ÍO) I. m. + 65. ín fine. ÍJ) I. m. §. 66. és §. 67. J2) Zur Genealogie der Morál, J6 és Í7. J3) V. ö. P. Rée : Die Entstehung des Gewíssens. való fordulásából áll, a szociális közösség és e közösség egyes tagjai érdekeinek tekíntetbevételéből, az oly igazság, amiben évszázadok folyamán csak ritkán kételkedjek, ellenkezőleg inkább mindig, kevés kivétellel, elismerté c. „Es fíndet sích ohne Zweífel níchts ín der Welt, was so weníg Veránderung erlítten hat, als jene Grundsátze, welche díe Moralsysteme ausmachen" mondja Buckle, „Geschichte der Zívílísatíon" című müvében.14) Jó és rossz, valamint jogos és jogtalan között azonban hiába kerestek mindig szigorú határvonalat. Gyakran Kant kategorikus imperativusát tekintették a legmagasabb erkölcsi elv legexaktabb kifejezésének: „Handlé nur nach derjeníge Maximé, durch díe zugleích wollen kannst, dass síe eín allgemeínes Gesetzwerie.' ''') Ezzel szemben áll a praktikus ímperatív: Handlé so, dass du díe Menschheít sowohl in deíner Person, als ín der Person eínes jeden andern jederzeít zugleích als Zweck níemals bloss als Míttel brauchest"40) Ámde felismerték már, hogy a Kant-féle formula az erkölcsi I problémának csupán csak alaki megoldása. így helyei sen mondja erre vonatkozólag Moór Gyula:11) „A Kantféle ,kategorikus ímperatívus'-ból sem következik egyetlen erkölcsi parancsnak a tartalma sem; az az általános érvényűség, amelyet a ,kategoríkus imperativus' az erkölcsös cselekvés elvétől megkövetel, csupán azt az érvényességi igényt jelöli meg, amellyel minden erkölcsi követelmény fellép, de nem mond semmit sem az erkölcsi követelmény irányáról, pedig ez volna a legfontosabb az etikai értékelésnél, vagyis annak a kérdésnek eldöntésénél, hogy vájjon megfelel-e valamely emberi cselekvés az erkölcsi követelmények irányának, vagy szembehelyezkedík-e velük? Végül az ís kétségtelen, hogy az erkölcsöt nem lehet a tudásban, a bűnt pedig a tudás, az ismeretek, hiányában látni/' E probléma tartalmi oldalát, azt a kérdést, hogy valamely törvény „egyetemes törvénnyé" lehessen e formula meg nem oldja és minden embert arra indít, hogy törekvéseit és gondolkodásmódját még más, materiális szempontok szerint ítélje meg. Ulpíanus ismert formulája: „honeste vívere, neminem laedere, suum cuíque tribuere" az említett határt általában egészen megfelelően jellemzi. Valamivel tudományosabban és tanát jellemző terminológiával Schopenhauer tulajdonképen ugyanazt mondja, midőn kifejti18): az emberi egoízmus csábítja az egyént, hogy a saját akarata önigenlésének határait túllépje és egészen elmenjen a másik egyénben megjelenő életakarat tagadásáig. Az idegen akaratigenlés határaiba való ezen beavatkozást mindig világosan felismerték és jogtalanságnak nevezték. Ezzel szemben a jog fogalma csak a jogtalanság negácíóját tartalmazza és alája lesz rendelve minden cselekvés, amely nem lépi tul az említett határt, azaz, amely cselekvés nem idegen akarat tagadása saját akaratunk erősebb igenlése céljából. Melyik most már az a pont, amely a hőmérő fagypontjához hasonlóan megmutatja saját akaratigenlésünk határait ? Erről értesít bennünket erkölcsi öntudatunk. A lelkiismeret ösztönszerűen, az ész methodikusan vezet bennünket. A jogtalanság úgy annál, aki jogtalanságot elkövet, mint annál, aki .ilyet elszenved, azáltal jut kifejezésre, hogy különlegesen hangolt kedvtelen érzés lép fel, amely az elszenvedőnél teljesen más, mint az a fájdalom, amelyet neki a cselekvés esetleg egyébként még okoz. Emellett azt mondja 14) I. 153 old. J5) Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. Kirchmann kiad. 44 old. 16) U o. 58. old. Í7) I. m. 299. old. 18) I. m. IV- 62. §.)