Miskolci jogászélet, 1926 (2. évfolyam 1-12. szám)

1926 / 2. szám - Az erkölcs mint a jog forrása [1. r.]

(23) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 7 az eszünk, hogy a közönséget, amelyre állati és szellemi életérdekeínk előmozdítása és nemesítése érdekében szükségünk van, fenn kell tartanunk, tehát mindent kell megtennünk, ami a közösségre fejlesztöleg hat és mindent mellőznünk, ami az ellenkezőt idézi elő. Ebből következik, hogy közösségünk tagjait a priori, mint e közösség elemeit becsülnünk és azokkal ehhez képest bánnunk kell. Az ezen alapon felfedezett értékek hatványozódnak a tekintetbe jövő közösségi körök jelentősége szerint; család, törzsközösség (nemzet), fajközösség és emberiség. Ezen felfogásból ered Ihering e szükkörü fogalmazása miatt gyakran félreértett mondása : „Das Síttlíche ist níchts, als der Egoismus ín höherer Form — der Egoismus der Gesellschaft."1 ) Amennyiben a társadalom alatt nem az egyes társadalmi osztály, hanem az egyetemesség, a szociális kötelék értendő, úgy e szavak helyessége ellen semmi ellenvetni valónk nincsen. A közösség zavartalan exístencíájára való tekintet, amelyhez ugyanis tartozunk, mindenesetre követeli, hogy az egyes annak tényleges organizációjához alkalmazkodjék. Ámde egy helyes gondolatnak egyoldalú túlhajtása, ha Anton Menger: „Neue Sittenlehre" c. művében azt vallja, hogy az erkölcsiség csupán alkalmazkodás a mindenkori társadalmi hatalmi viszonyokhoz. Az egyes erkölcsi ítélete, amelynek forrása az ész, szentesítést nyer a lelkiismeret szava által. A közösségi tagok erkölcsi ítéleteinek egyezésében nyilvánul meg a szociális lelkiismeret, amely kifejezésre jut a nyilvános közvéleményben. Az által pedig, hogy ez ismét az egyes lelkiismeretét befolyásolja, érzékenységét fokozza, jő létre az erkölcsi eszme körforgása. Miután az erkölcsi normák nemcsak különböző korokban, hanem részben más-más országban egyídőben ís többé-kevésbé különbözők, az emberi természet azonban változatlan, ebből kifolyólag azt a kérdést lehetne íelvetní, vájjon erkölcsi öntudatunk, mivel oly sokféleképen reagál a hatásokra, egyáltalán alkalmas-e megbízható erkölcsi irányelv megtalálására ? Erre azzal felelhetünk, hogy erkölcsi öntudatunk végeredményben nem kész erénytant, hanem csak erkölcsi alapfelfogást nyújt. Ez az erkölcsi princípium, amely miként már emiitettük, az emberi természetnek egoísztíkus oldaláról az altruísztíkushoz való fokozatos elfordulását emeli ethíkai eszménnyé és az egyén létezési célját alárendeli a magasabb szociális egységnek, mindenesetre követelhet egyetemes, absolut érvényűségét. Emellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy az emberi természet változatlanságából eredő lényegegyformaság az erkölcsi öntudat díspozícíójában tényleg másodlagos, a legfelsőbb erkölcsi princípiumból levezetet ethíkai normák sorozatához ve>:et, amelyek erkölcsi öntudatunkra nézve a priori magától értetődő erkölcsi igazságok, mint megismerésünkre vonatkozólag a megismerés apríorísztíkus igazságai. Ezért a leglényegesebb alapelvek különböző népeknél feltűnően egyeznek. A korra és eredetre nagyon ís különböző vallások erkölcsi alaptörvényei között meglevő hasonlóság sem véletlen. Más tekintetben természetes azonban, hogy minden jelenség, amely valamely szociális közösség struktúrájának különbőzőségét idézi elő avagy mélyíti a természetes létezési feltételeikbe való ismeretünket, valamint minden tény, amely a lelkiismeret különböző érzékenységét feltételezi, idő és tér szerint elhatárolt és egyúttal egyénileg ís különböző erkölcsi nézeteket fog eredményezni. így történik azután, hogy bár mindenki előtt világos, hogy az igazságosság rossz, mégis a párbajról vagy a férfiak házasság előtti nemi magatartásáról, szüzességéről az erkölcsi nézetek sokfélék 19) Der Zweck im Recht, II. J95. old. lehetnek. „Wás eíne Zeit als bőse empfíndet, ist gewöhnlích ein unzeitgemásser Nachschlag dessen, was ehemals als gut empfunden wurde — des Atavizmus eines álteren Ideals" mondja Nietzsche.20 Ezen értelemben egyeztethetők össze Nietzschenek és Kantnak látszólagosan nagyon ellentétes mondásai ís. A „Krítík der praktíschen Vernunft" utószavában mondja Kant e sokszor idézett mondatot: „Zweí Dínge erfüllen das Géműt mit ímmer neuer und zunehmender Bewunderung und Ehrfurcht, je öfter und Anhaltender sích das Nachdenken damit bescháftígt; Der gestirnte Hímmel über mir und das moralísche Gesetz in mir/' Nietzsche a kővetkező szavakba fekteti ethíkai hitvallásának egyik dogmáját: „Az erkölcs ma E jrópában a csordaállat erkölcse: — tehát, míkép mi a dolgokat értjük, csak az emberi erkölcs egyi fajtája, amely mellett és előtte még más, mindenekelőtt magasabb erkölcsök lehetségesek vagy azoknak legalább íenniök kellene. Ily „lehetségesekkel" szemben, ily „kellene, hogy legyenek"-kel szemben ez az erkölcs teljes erővel védekezik; könyörtelenül és makacsul mondja : „én magam vagyok az erkölcs és semmi más kívülem."21) Bizonyos tekintetben hasonló e tan Westermark radikális ethikaí subjektivízmusához, aki bár az erkölcsi ítéleteknek a helyi és időbeli határok között fennálló tényleges hasonlóságát helybenhagyja, mégis azoktól megtagad minden objektivitást. A másodlagos ethikaí normák relativitása, amit egyébként már régóta felismertek és a görög philosophíában a skeptíkusok és empíríkusok szabadosan megfogalmaztak, tehát egy abszolút érvényű legmagasabb erkölcsi princípiummal nem áll ellentétben. Ellenkezőleg ennek létezését bizonyítja bizonyos apriori felismerhető erkölcsi axísmák helyi és időbeli egyetemes elismerése. Az u. n. „jó szokások" azonban csak egy bizonyos szociális kötelékben uralkodó erkölcsiség konkrét kifejezés formái. Az erkölcs ugy viszonylik, avagy kellene ugy víszonylania a posítív joghoz, mint a tiszta mathematika az alkalmazott mathematíkához. A törvényhozó az erkölcsből meríti a tiszta jogelméletet, azaz a jog alapelveiről szóló tant, hogy alkalmazhassa a társadalmi mechanikára. Társadalmi mechanika alatt értendő a szociális testben való egyensúlyról és mozgásról szóló tan, más szavakkal az egyéni, egymás ellen irányult törekvések és a szociális törekvések kiegyenlítése. Természetesen a pozitív törvényhozás viszonya az erkölcshöz sohasem felel meg teljesen a jelzett viszonynak. A pozitív jog keletkezésére az erkölcs mellett egy második faktornak ís van hatása, amelyet bevezető sorainkban a variábilis tényezőnek mondottuk; ez a mindig uralkodó, normátalkotó, a társadalmi osztályok osztályérdekétől diktált akarat, más szavakkal a társadalmi hatalom tényezője. Ezt már Plató felismerte, aki a „Protagoras"-ban Tharsymachos bölcsész mondását idézi amely szerint a jog nem más, mint hatalmasoknak előnye. „Minden államban a kormányzók azt emelik törvényerőre, ami nekik használ." Kiváló jogbölcséseünk Somló Bódog is a következő megállapodásra jut: „a jog nem az összes népesség akarat megegyezésének, hanem a népesség különböző csoportjai között kialakuló hatalmi viszonyok eredménye. Ehhez képest a jog nyújtotta előnyök nem is oszlanak meg egyformán a társadalom különböző rétegei között, hanem ez a megoszlás óriási különbségeket mutat a hatalomnak az egyes csoportok között való megoszlása szerint."22) Anton Menger „Neue 20) Jenseíts von Gut und Böse, IV. í49. 21) 1. ra. 202. 22) Jogbölcseleti előadások. 1906. 43. old.)