Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 37. szám - A magyar büntető-törvénykönyv magyarázatához. 27. [r.]

— 297 a sértett félnek sokkal nagyobb és fontosabb érdekéban fekszik, mint üldözésük az államnak (p. o. lopás, csalás, és ehhez hasonló vagyoni bűncselekmények a családi körön belül, nőrablás, a legtöbb fajtalansági bűncselekmények). Ezen egyszerű ismérvek — melyeket csak nem lehetett fentartani a büntetőperrendnek — szemmeltartása mellett a magy. tvk. »inditványi bűncselekményei* tetemesen apadtak volna; többségük vagy a kizárólagos magánvádhoz utasítva, vagy (és pedig a nagyobbrészben) hivatalból üldözendő bűncselekmények maradtak volna. Az inditványi büntettek ha nem csalódom közel 30 esetének kevesbitésére a magyar törvényhozás amúgy is aligha nem lesz nagyon is hamar kényszerítve. Az ilykép kiválasztandó magánvádbeli bűncselekményeknél (»magánbüncselekmény« tévútra vezető megjelölés) alapul lehetett volna venni az ausztr. javaslat 7. fejezetének követésre méltó határozmányait. Másrészt egy felhatalmazás folytán üldözendő bűncselekménynek kiválasztásában (269—271. §§.. mert a 272. §. inditványi vétséget tartalmaz) a magyar törvénynek egyik fölényét találom. Ámde égetően szükséges lett volna, hogy egy erre vonatkozó általános szakasz felvétetessék az általános rész 9. fejezetében. Hasonlóképen hiányzik a 3. fejezetben egy általános határozmány a sértett fél részére való pónzbirság-ra (»kártalanitás«, »kártérités<) nézve, melyek a különös részben gyakrabban többé kevésbbé világos alakban előfordulnak; e részben a büntető perrendre maradt a pótlás. (Befejezése köv.) Körperverletzung); für das Antragsdelikt, als das niebt ex officio sondern nur auf Antrag des Verletzten, alsdann aber mittels öffentlicher Anklage zuverfolgende Delikt nur jene, an derén Nichtverfolgung der Verletzte ein weitaus grösseres und wichtigeres Interessé zu habén pflegt als das Oeffentliche an derén Verfolgung (z. B. Diebstahl, Betrug und ahnliche Vermögensdelikte innerbalb des Familienkreises, Entführung, die meisten Unzuchtidelikte). An der Hand dieser einfachen Merkmale — welche doch nicht füglich der Strafprozessordnung vorbehalten werden konnten — würde dasUngar. Gesetzbuch zu einer erheblichen Einschrankung seiner »Antragsdeliktes gelangt sein; die Mehrzahl derselben vváre entweder der ausschliesslichen Privatanklage überwiesen worden, oder (und zwar zum grösseren Theile) Offizialdelikt geblieben. Eine Verminderung der, wenn ich nicht írre, annahernd 30 Falle des Antragsdelikts dürfte sich ohnehin der Ungarischen Gesetzgebung nur allzu bald aufzwingen. Den somit auszusondernden Privatanklagedelikten (»Privatdelikt« ist eine irreführende Bezeichnung) konnten die nachahmenswerthen Bestimmungen des Oesterr. Entwurfs Hauptstück VII zugrunde gelegt werden. Andrerseits finde ich in der Ausscheidung eines Ermüchtigungsdelikts (§§ 269 bis 271, denn § 272 enthalt ein Antragsdelikt) einen Vorzug des Ungar. G-esetzes. Jedoch var ein auf dasselbe bezüglicher allgemeiner Paragraph in Abschnitt IX des Allgemeinen Theils dringend zu wünschen. Ebenso fehlt in Abschnitt III eine Allgemeine Bestimmung über jene Geldbusse (»Entschadigung, Schadenersatz«) an den Verletzten, welche im Besonderen Theile mehrfach in mehr oder minder klareu Gestalt (§§ 198, 292, 311) auftritt; hier wird die Strafprozessordnung nachhelfen müssen. (Schluss folgt.) Adalékok a magyar büntető-törvénykönyv magyarázatához. XXVII. Jogos védelem-e vagy végszükség? A »Magyar Igazságügy* legutóbbi füzetében Battlay Imre >a végszükség jogá«-ról értekezvén, többek között azt állítja, hogy a beszámításra nem képes (őrült, teljesen ittas stb.) ember által megtámadott egyén, nem a jogos védelem, hanem a végszükség állapotában van. Nézetével tudvalevőleg nem áll egyedül. Vallják azt: Schwarze (Comm. 234. lpn.), Oppenhoff (Comm. ad §. 53. 6. j. a.), Schütze (Lehrbuch 113.lpn.), és legközelebb Stammler (Diestrafrechtliche Bedeutung desNothstandes. Erlangen 1878), Janka (Der strafrechtliche Nothstand u. o. 1878). Indokolása sem mutat fel ujabb mozzanatot. Mellőzve e nézet elméleti helyességének tüzetesebb czáfolatát, — v. ö. erre nézve Buri (»Nothstand und Noth\vehr«, Gerichtss. 1879. évf. 470. s k. lpn.) — nézzük, hova visz folyományaiban de lege lata? A beszámításra nem képes ember ellenében csak végszükségre lehetne hivatkozni. Codexünk 80. §-a szerint nem büntettetik a cselekmény, ha az, a tettes vagy hozzátartozói életének vétlenül származott, más módon el nem hárítható, közvetlen veszélyből való megmentése végett, végszükségben követtetett el. Feltételeztetik ennélfogva, hogy a tettes vagy hozzátartozói életét fenyegette légyen a végveszély. Vagyis codexünk nem ismeri sem a testi épség, sem a vagyon megmentése végetti végszükség jogát. Hogy a végszükség joga nem terjed ki a vagyonra, minden kétségen felüli, és maguk az, indokok is felemiitik. De az is aligba lehet kétes, hogy codexünk 80. §-a szerint a végszükség joga a testi épségre sem terjed ki. Kiterjesztő magyarázat már azért sem birna törvényszerű alappal, mert a btk. 7 7. §-ában az »élet« mellett a »testi épség« külön említtetik, tehát nem tételezhető fel, hogy a törvény az egyik §-ban élet alatt csak az életet, a másik §-ban az életet és a testi épséget értené. Codexünk a 79. §-ban az élet, testi épség, becsület elleni támadást a »személy« elleni támadás alá összefoglalja. Ha a törvényhozó czélzatában a végszükség jogának szélesebb köre feküdt volna, a 80. §-ban is általánosabban fejezné ki magát. A beszámításra nem képes ember ellenében a szóban forgó nézet szerint csak végszükségre való hivatkozásnak lévén helye, codexünk pedig csak az élet megmentése végetti végszükség jogát ismeri, következnék, hogy a beszámításra nem képes ember szabadon támadhatná meg testi épségünket, vagyonunkat. A törvény a beszámításra képes ember támadása ellen védelmezni engedné személyünket és vagyonunkat, a beszámításra nem képes ember támadása ellen csakis életünket. Eltekintve attól, hogy a beszámításra nem képes ember által elkövetett jogsértés büntetés alá egyáltalán nem eshetik, és eltekintve, hogy aszóban forgó nézet szerint a beszámításra nem képes ember ellen védelem jogának nem lenne helye, codexünk szerint pedig a végszükség joga is csak akkor gyakorolható, ha életünket támadja meg: testi épségünk vagy vagyonunk megsértése a beszámításra nem képes embert még magánjogi kártérítésre sem kötelezheti. Sőt miután a beszámításra nem képes ember támadása ellenében jogos védelem egyáltalán nem volna gyakorolható, és a mennyiben támadása testi épségünk vagy vagyonunk ellen irányul, a végszükség jogával sem élhetünk, testi épségünk vagy vagyonunk védelméért, a beszámításra nem képes támadó esetleges megsértéséért, még minket, a megtámadottakat, terhelne a kártérítési kötelezettség ; sőt a beszámításra nem képes támadó megsértése nem lévén igazolható, sem jogos védelemmel, sem végszükséggel, a magát védő megtámadott, büntetés alá is vonattathatnék. A szóban forgó nézetnek ezen — codexünk szerinti — consequentiái olyanok, hogy még ha helyes volna is e nézet, a jogos védelem és a végszükség elvont büntetőjogi természetéből kiindulva, az, tekintve a szabályozást, melyet a végszükség joga codexünkben njert, épenséggel nem fogadható el. Ot*, hol a törvényhozás a végszükség jogát olyannyira szük határok közé szorítja, mint ezt codexünk teszi, csak az a magyarázat jár el a törvény szellemében, a jogbiztonság követelményeinek megfelelően, mely legalább a jogos védelemnek a törvény szóhangzatával összeegyeztethető, de a dológ természetével sem feltétlenül ellenkező határait nem csorbítja. Nem tehető fel a törvényhozásról, hogy azért, »hogy a szerencsétlen őrültet ne szolgáltassuk ki a jogos védelem nyújtotta nagyobb erőnek és hatalomnak«, a testi épséget és a vagyont ki akarta volna szolgáltatni a beszámításra nem képes emberek szabad támadásának. Sőt épen azon tekintet, hogy codexünk szerint a végszükség joga csak az életre terjed ki, késztet bennünket még tovább menni. Azt állítja Battlay, hogy az állatok támadása jogilag egyenlő jelentőségű az élettelen természetben valamely esemény által felidézett fenyegető veszélylyel, és hogy ennélfogva a támadó állat ellenében csak a végszükség jogával lehet élni. Következnék ebből, hogy codexünk szerint, mely az életveszélyre szorítja a végszükséget, a támadó állat ellen csak akkor fordulhatnék erőhatalomhoz, ha életem ellen támadna, de kénytelen volnék nyugodtan, reactio nélkül tűrni, hogy testi épségemet megsértse, ujjamat leharapja, esetleg összes vagyonomat képező valamely dologgal elfuthasson. Mert a támadó állat ellen jogos védelemnek egyáltalán nem lévén helye, a testi épséget vagy a vagyont megtámadó állat ellen még végszükség jogának sem, ha a támadó állat ellen testi épségemet vagy vagyonomat védelmezendő, azt megölném vagy megsebezném, a büntetötörvénykönyv 418. §-ának sanctiója alá esném! Előállna tehát az a büntetőjogi specialitás, hogy az állat gazdáját, ki testi épségem vagy vagyonom ellen tör, ha a megtámadás elhárítására szükséges, büntetlenül még meg is ölhetem, ellenében jogos védelemnek lévén helye, azonban magát a támadó állatot jelentékeny