Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 37. szám - A magyar büntető-törvénykönyv magyarázatához. 27. [r.]

_ 298 — büntetés terhe alatt kímélni tartoznám, rnert hisz a testi épségemet vagy vagyonomat megtámadó állat ellen még a végszükség joga sem illet. Ezen consequentiákat tekintve, lehetetlen megtagadnunk a testi épséget vagy a vagyont megtámadó állat ellen is a védelem jogát. Nem panaszkodhatik az állat gazdája, hogy védelmem kedveért belenyúltam jogkörébe, mikor épen az ő dolga hozta reám a veszélyt, tette szükségessé a jogköréhe való belenyúlást. A támadás az állat gazdájának jogkörével kétségtelenül vonatkozásban áll, onnét indul ki. Mintha maga uszította volna rám az állatot. De természetesen az állat elleni védelem joga nem enged többet, mint az állat megsemmisítését, tehát csak a gazda ezen tulajdonának megsértését, de nem engedi a gazda jogkörének egyébkénti megsértését. Abból azonban, hogy az állatok ellen jogos védelem engedtetik, nem következik szükségképen, hogy a természeti események ellenében is jogos védelem volna engedendő. Az állatnak van gazdája, kire a támadás legalább közvetve visszavezethető, ki tűrni kötelezhető a veszélyt okozta tulajdonának megsemmisítését ; de a természeti események által felidézett veszély csak a végszükség jogának korlátai között jogosíthat mások, a veszélylyel semmi vonatkozásban sem állók jogkörének érintésére. A szóban forgó nézet elméleti helyességéhez is sok szó fér. Azt mondják, hogy a beszámításra nem képes ember támadása ellen jogos védelemnek nincs helye. És mégis hozzáteszik, hogy a veszélyben forgó egyén a támadónak elmebeli állapota iránti tévedése miatt átalános büntetőjogi elvnél fogva kárt nem vallhat. Ezzel pedig nem mondanak egyebet, mint hogy a beszámításra nem képes ember ellenében is lehet szó jogos védelemről, ugyanis, ha a megtámadott a támadó beszámithatlanságát nem ismerve, azt hiszi, hogy jogos védelem esete forog fen. Vagyis azon feltétel, hogy a támadó beszámításra képes legyen, a jogos védelemnek nem objectiv feltétele, hanem plus est in mentioné, quam in re. Ha pedig a beszámításra nem képes ember ellenében jogos védelem is gyakorolható, amennyiben a megtámadott azt hiszi, hogy beszámításra képes emberrel van dolga, akkor nyilvánvaló, hogy még sem a támadónak elmebeli állapota a kizárólag és feltétlenül döntő szempont. Oodexünk 79. §-a jogtalan támadást kiván. A támadás jogtalan, ha a támadónak a tettre joga nem volt. Sem a jogtalanság, sem a jogsértés nem tételez fel a priori: jogsértő akaratot. Csak a büntetés alá vonandó jogsértés tételez fel alanyi bűnösséget. Védelemre azonban jogosít: a jogsértés objectiv értelemben, az alanyi betudhatóság nélküli támadás is. Jogsértést objectiv értelemben pedig az ép észszel és szabad akarattal nem bíró ember is elkövethet. Dr. Barna Ignácz. Jogirodalom. Moritz Obermayer: Die Lehre von den Sachverstandigen im Civilprocess. München 1880. I. Az előttünk fekvő muoka a perjog legérdekesebb és legrégibb kérdéseinek egyikét tárgyalja. A szakértőkről szóló tan — fejlődésének első kezdetétől fogva a kérdés jelenkori állásáig — erős és biztus, a történelmi és dogmaticai anyagot egyaránt felölelő vonásokban íejtegettetik. Különös elismerést érdemel azon kör^mény, hogy a munkában a történelmi rész nem terjeszkedik tul a dogmaticai hátrányára, mi német monographiákban gyakran észlelhető, hol csupa múlttól csak futólagos, alig tiszta képét nyerjük a jelennek. A római jogforrások a polgári perjogra vonatkozólag csak kétféle nemét ismerik a szakértőknek, a földmérők és az írástudókét. E feltűnő körülmény abban találja magyarázatát, hogy egyrészről a jogvitáknak arbitri compromissarii általi békés kiegyenlítése igen szokásos volt, másrészről hogy a római bíró a tárgyalandó vitás eset természetére tekintettel választatott a felek vagy a praetor által, hogy a rómaiak felfogása szerint a szakértő szereplési tere a bíró hatáskörétől szigorúan elválasztva nem volt s hogy a biró szükség adta esetekben harmadik személyektől kérhetett tanácsot. A rómaiaknál — mint látjuk — a szakértők általi bizonyítás még nem igen vala kifejlődve, sőt a polgári perjogban ezen bizonyíték a tanubizonyitéktól — a földmérők és írástudók kivételét tekinteten kivül hagyva — elválasztva még nem volt. Ha az egyházjogtól eltekintve — hol a szakértőkről csak öt helyen tétetik említés és mely szerint sententia a non suo judice lata nullám obineat firmitatem, — az ó-germán jogot vizsgáljuk, a szakértőket a régi népjogokban s a szász tükörben még fölemlítve sem találjuk. Ugy látszik, hogy a kézi írások összehasonlításánál sem alkalmaztattak, daczára annak, hogy az írás mestersége azon időkben általános elterjedésnek még nem örvendett. A szakértők általi bizonyítás teljes hiánya ezen időben azon körülményben leli magyarázatát, hogy nem jogtudók, hanem a peres felek társai szolgaitattak igazságot, kik az akkori életviszonyok nagymérvű egyszerűsége és az ingatlanokra vonatkozó forgalom tulnyomósága folytán, különös szakértelemmel biró egyének tanácsára nem szorultak, elegendő lévén saját közvetlen tapasztalataik. Ezen felül kiemelendő még, hogy az ó-germán jog anyagi értelemben vett bizonyítást egyálalában nem ismert, valamennyi bizonyiték lényege nem lévén egyéb, mint törvényszabta alakszerűségek teljesítése. Csak az idegen jog receptióját közvétlenül megelőző időben, midőn a bizonyítási eszközök valódi jelentőségükhöz mért fejlődésnek indultak, kezdték a szakértők vallomásait némileg önálló bizonyítási eszköznek tekinteni. Az ezen iránybani fejlődés kiindulási pontjául az Írásnak szakértők általi egybehasonlitása szolgált. Első, ki a szakértők általi bizonyításról megközelítőleg helyes fogalommal birt, Durantis, ki szerint: »Et generaliter unicuique in arte sua experto credendum est.« Utána P a n o r m it a n us foglalkozik behatóan a perjog e kérdésével, kinek fejtegtései a történelminél nagyobb érdeküek, mert ö állította föl a »tettes« (a fél bizonyítási eszköze) és a >boni instructores« (birósegédek) közti elvi különbséget. Az első e tárgygyal foglalkozó monographia Fink F. M-től származik (Diss. de jud. per. 1673); a kérdésnek tulajdonkép tudományos szempontbóli taglalását csak Gönner és Mi ttermaier kezdeményezek. Az ezen szerzők előtti régibb német elmélet és gyakorlat utolsó fejlődésének eredménye abban áll, hogy a szakértők minden esetben mind a peres felek bizonyítási eszközéül, mind pedig hivatalból is alkalmazhatók. Daczára ezen akkor általánosan uralkodott jogelvnek, a szakértő par exellence a peres felek bizonyítási eszközéül, a hivatalbóli alkalmazás pedig csak különös sajátszerűségnek tekintetett. Hogy a szakértőket tárgyazó tan fejlődésének legalább rövid vázlatával megismerkedjünk, vessünk futólagos tekintetet azon különböző elméletekre, melyek a biró és feleknek jogára, szakértőkre hivatkozni és azokat kihallgatni, vonatkoznak. Alig érdemel említést e tekintetben Schneider és Wolff theoriája, kik szerint a szakértők csak a perlekedő felek bizonyítási eszközei, mert ezen elmélet, mely minden történelmi alapot nélkülöz és a gyakorlat által is teljesen félrevettetett, vagy a szakértőknek a tanukkali azonosítás vagy a tárgyalási elv tulbajtásának hamis álláspontjából indul ki, mely helytelen praemissákból csak helytelen következmények folyhatnak. Haladást tanúsít, de az egyoldalúság bélyegét viseli magán szintén Gönner theoriája, mely szerint a szakériők csak segédei a bírónak. Ezen elméletnek, mely szintén történelmi fejlődés hiányában van, föérdeme, hogy első, mely a szakértőknek a tanuktóli határozott és elvi elkülönítését vitte keresztül és a bírónak azon jogát, hogy szakértőket hívhasson fel, tudományosan alapította meg. De Gönner messze túlhaladta a helyesnekhatárait, midőn a szakéi tők véleményét »a birói határozat részének* tekinté, mi által a szakértők az esküdtek különös neméül jelentkeznek. Sajátságos belső ellenmondást foglalt magában azon körülmény, hogy e tannak védői a feleknek talán kártalanítás czéljából a szakértők megválasztása kérdésében jelentékeny jogokat engednek. A Gönner utáni elméletek mindnyájan a szakértőket többékevésbbó mind a íelek bizonyítási eszközéül mind a biró segédeiül tekintik. Szerző ezen theoriák három főcsoportját különbözteti meg. A »segéd-elmélettől« való legkisebb eltérés azon tudósoknál mutatkozik, kik szerint a szakértői bizonyiték sajátságos kettős természettel bir, melynél fogva mind a bírónak mind a feleknek minden vitás esetben e bizonyiték használására joguk van. Tudományosabban fogja fel a szakértőkről való tant egy másik, legelőször G r o 1 m a n által fölállított theoria, mely szerint ott, hol csak a jártas szem (»Kennerauge«) által látható és létező ismérvek észlelhetők, birói szemlének helye nem lehet, hanem a bizonyítás-köteles félnek kell észlelő szakértők által bizonyítania, különben és kiváltkép azon esetben,ha a birónak önnön észleletében kell, hogy segítségül legyen a szakértő, van hivatalbóli alkalmaztatásának helye. Ezen elmélet legnagyobb hibája, hogy az észlelő-szakértők legtöbbnyire részleges (rationalis), tudós, szakértő tanuknak? neveztetnek és hogy a tanuk általi bizonyítás elvei egyenesen minden szükséges módosítás nélkül ezen bizonyítási eszközre vitetnek át. A helyeshez leginkább közeledik szerző nézete szerint M i 11 e rmaier, ki szerint a félnek kötelessége oly tényeknek szakértők általi bizonyításáról gondoskodni, melyek szakismeretek nélküli személyek puszta érzéki észlelése által nem igazolhatók, nem bizonyít-