Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)
1880 / 34. szám
272 sága nem constatálható, vagy ha különböző helyeken laknak), legyen szabad a közjegyzőnek magánokiratokat is felvenni. De térjünk vissza az osztrák közjegyzői irodába. Keressünk ki az ügykönyv nyomán nehány okiratot, nézzük át, s azonnal szemünkbe ötlik, hogy az azonossági és ügyleti tanuk neve, állása s lakása nem az okirat bevezetésében, hanem záradékában emlittetik meg. A mi közjegyzői utasításunk 16. §-ának b) pontja határozottan azt rendeli, hogy az azonosság igazolására szolgáló adatok s a tanuk az okirat bevezetésében soroltassanak fel. Hogy nekünk e szabály a gyakorlatban mily nehézséget okoz, azt leginkább közjegyzőtársaim tudják. Sok ember restelvén azt, hogy nem tud Írni, kérdezésünkre Írástudónak vallja magát; ügyleti tanuk alkalmazása tehát nem volna szükséges; mikor azonban alá kell Írni az okiratot, kisül, hogy biz ő soha nem tanulta az irás mesterségét, s a közjegyzőnek újra le kell Íratnia az okiratot; gyakran azon eset is előfordul, hogy az ügylet elején megjelent tanuk az okirat elkészítéséig megunták a várakozást s elmentek ; ekkor tehát uj tanukat kell a félnek keresni, s miután közjegyzői okiratokban több sornak törlése s s utólagos változtatása — még ha szabályszerüleg történik is — nem ajánlatos, nem marad más hátra mint újból leíratni az illető okiratot. Bajorországban szintén az okirat bevezetésében kell a tanukat megnevezni1), azonban ott mind a két tanúnak Írástudónak kell lennie2) ; nálunk a törvény megelégszik azzal, ha csak egyik tanú tud írni, minélfogva ott a közjegyzőnek nemcsak a feleknek, de mindkét tanúnak írásbeli képességéről meg kell győződnie; ennek előleges kitudása végett a nürnbergi közjegyzők az okirat szerkesztése előtt sajátkezűig beíratják a felek és tanuk neveit egy e végre tartott könyvbe, mi által azon czélt is elérik, hogy a közjegyző előtt később ismét megjelent felek vagy tanuk személyazonosságának igazolására adatgyüjte- ménynyel rendelkeznek. Tekintve azonban azt, hogy az ügylet lényegére nézve tökéletesen mindegy az, hogy a tanuk a bevezetésben avagy a záradékban sorol- tassauak-e fel, sőt miután jelenlétök rendszerint csak a felolvasáskor szükséges, a dolog természete is azt kívánná, hogy csak a záradékban, ott t. i. a hol a felolvasásról szó van, emlittessenek meg, a mi közjegyzői utasításunknak az osztrák praxis értelmében leendő módosítását a a közjegyzői gyakorlattal foglalkozók köszönettel fogadnák. A végrendeleti tanuk alkalmazása is könnyítve van osztrák kartársainknál ; mert mig azoknak nálunk az ügymenet egész folyama alatt jelen kell lenniök — miből gyakran kellemetlen controversiák fejlődhetnek, mert sokszor nem lehet biztosan meghatározni: mikor veszi kezdetét az ügymenet?3) — addig Ausztriában a közvégrendelet érvényességéhez elégséges, ha a tanuk csupán a felolvasásnál és az aláírásnál vannak jelen4). Igen kívánatos volna tehát az is, hogy az osztrák közjegyzőség- nek a végrendeleti tanukra vonatkozó szabályai is recipiáltassanak általunk. Váltó-óvást Ausztriában a közjegyzők keveset vesznek fel; mi magyar közjegyzők sokkal többet ovatolunk. Ennek oka két körülményben keresendő: egyrészt ugyanis abban, hogy a váltó-adósok a fizetési határidőket pontosan meg szokták tartani, másrészt pedig abban, hogy ott a váltó-üzlet nincsen annyira kivetköztetve eredeti természetéből mint nálunk ; a kereskedelmi világ fizetési eszközét képezi a váltó s nem liasználtatik fel annyira a legkülönbözőbb adóssági czimek elpalástolására. A bírói megbízások csak azon városokban fordulnak a közjegyzőknél nagyobb számban elő, amelyekben társasbiróság van (Gerichtshöfe erster Instanz), mivel ezen városokban egy 1860. május 7. (R.-G.-B. Nr. 120) kelt miniszteri rendelet értelmében minden hagyaték a közjegyzőknek adandó át. A járásbíróságok helyein működő közjegyzők azonban csak azon hagyatéki ügyeket kapják, a melyeket a bíróságok reájok bízni akarnak.5) Ezen facultativ rendszabálynak ') Lásd: Instruction zum Vollzüge des Notariats-Gesetzes vom 10. November 1861, 46. §. a) Lásd : a bajor közjegyzői törvény 53. §-ának második kikezdését. s) Lásd erre nézve a »Magyar Igazságügy« VIII., IX., X. kötetében foglalt vitatkozást. *) Lásd az osztrák közjegyzői törvény 70. §-át és az osrtrák polgári törvény- könyv 587—589. §-ait. A mi törvényünk e tekintetben a bajor törvény 60. czikkét követte, melynek 2-ik pontja azt mondja: »das ganze Geschäft ist in Gegenwart zweier Zeugen oder eines zugezogenen zweiten Notars vorzunehmen« ; s mi e törvény alkalmazásánál még a bajor törvénynél is tovább megyünk, mert annak ugyanezen szakasza szerint ezen intézkedés örökösödési szerződésekre, ki nem terjed, holott nálunk a 87. §. szerint az nemcsak öröklési szerződéseknél, de sőt fiókvégrendeleteknél is alkalmazandó. 5) L. erre nézve Dr. Férd. Schuster müvét: Commentar zum Gesetze über as Verfa hren ausser Streitsachen. Zweite Auflage. Wien 1878. 18. lapon. következménye az, hogy a vidéki közjegyzők legnagyobb ré*e kevés, némely része pedig épen semminemű bírói megbízásban nem észesül. S még nagyobb baj az, hogy Ausztriában még ma is azon h&ryatéki díjszabály áll fen, mely csak fél és egész napidijat ismer (3—5 ft) s minden egyéb tekintetben a bírói önkényre bízza a hagyatékidijak megállapítását; s épen azért nagy érdekkel várta az osztrák közje^yző- ség a mi dijainknak törvény általi szabályozását, hogy annak ad.tait felhasználva valósíthassa díjszabásának reformálására vonatkozó égi óhajtását. Végre igen fontos szerepet játsznak az ausztriai közjegyek a magáninegbizások terén, s ez nemcsak megbízhatóságuk, de egyszersmind társadalmi állásuk kiváló voltának legfőbb bizonyítéka, i. főranguaknak, bankházaknak, iparvállalatoknak állandó megbízottai- ként szerepelnek s ezeknek minden ügyeit ellátják, kivéve a pereket, melyekre ügyvédet rendelnek ki; de ezt is nem mint a félnek közvetlen megbízottját, hanem mint az ő perbeli helyettesöket. A magánmegbizásokból sok beadvány ered; azt azonban, hogy mennyi a beadványok száma, nehéz megtudni. Az osztrák közjegyzői törvény ugyanis nem rendeli azt, hogy a beadványokról rendes jegyzék vezettessék úgy a mint azt a mi közjegyzői utasításunk 27. §-a előírja ; de a mennyiben mégis kell valami nyomának lenni a közjegyzői irodában annak, hogy miféle beadványok lettek ott szerkesztve, a beadványokról egy betüsoros jegyzék vezettetik, melybe minden beadvány az egyik fél nevének kezdőbetűje által jelölt helyre meglehetős részletességgel (10—15 sorban) bevezettetik; ezen mutatókönyv az év végén le nem záratik s abba a beadványok évről-évre folytatólag beíratnak betűrend szerint. A beadványok e szerint számot nem is kapnak és a közjegyzői egyesületek (Notariatsvereine) által készíttetni szokott ügyforgalmi kimutatásokba sem vétetnek fel. Dr. Markó Sándor, kir. közjegyző. Az iigyyédgyülés kérdéséhez. Nehány heti távoliét után hazatérve, olvasom Dr. Dell’Adami urnák e lap 29. számában közzétett nyilatkozatát, melyben a tervezett ügyvédgyülésre vonatkozóan tett észrevételeimet is tárgyalni szives volt. Észrevételeim némelyikének félreértése, különösen pedig azon elvi eltérések, melyek az ügyvédgyülés czélja és feladata tekintetében közöttünk fenforognak : néhány kérdés részletesebb tárgyalására késztetnek. Mindenekelőtt nehány szóval a félreértéseket kívánom rectificálni. Észrevételeimből Dr. Dell’Adami ur azt vélte kiolvashatni, hogy én a szellemi munkát egyáltalán nem tartom reproductiv-nak. Valóban restelem, hogy ily képtelen nézetet olvashatott ki valaki észrevételeimből. Nem tartottam szükségesnek a »Magyar Themis «-be küldött észrevételeimben deducálni, mely szellemi munkálat nem reproductiv; azt hiszem, Dr. Dell’Adami ur teljesen egyetért velem, hogy úgy az »izom«-, mint a szellemi munkálat, mely fölösleges vagy az előidézett haszonnal aránytalan — izom- vagy szellemi — erőt vesz igénybe : nélkülözi a reproductivitás jellegét. Az ily foglalkozásokat lehető legszűkebb térre szorítani igyekező irányt neveztem jogosultnak, és ezen nézetemet most is fentartom. »Epen szörnyűnek« mondja Dr. Dell’Adami ur azon eszmét, hogy az ösztöndíjasoknak folytonos vizsgára magoltatása kivántassék. Ez eszme azonban észrevételeimben nem foglaltatik. És azt hiszem, Dr. Dell’Adami ur is fog hosszú gondolkodás nélkül találni módot arra, hogy az ösztöndíjasok előmenetele és hivatottsága — a legszélesebb tanulási szabadság keretén belől — »magoltatás« nélkül ellenőriztessék. Túl menne válaszom keretén e kérdés részletes taglalása; röviden mégis megjegyzem, hogy az ösztöndíjas egyetemi hallgatók előmenetelének és hivatottságának megfigyelését külön biztos által vélném leg- czélszerübben eszközölhetőnek, a ki teljesen szabad tért engedne ugyan az ösztöndíjasoknak tanulmányaik megválasztásában; de azt, vajon az önválasztotta tanulmányokkal foglalkoznak-e, és azokra hivatottak-e ? gyakoribb érintkezés utján ellenőrizné. E feladat rendszerint az atyát vagy gyámot illeti, és a lelkiismeretes atya és gyám — ha ért hozzá — e feladatot gondosan szokta gyakorolni is. Ösztöndíjasoknál az állam e feladatot jogosan vonhatja magához, ha az ösztöndíj elégséges a tanulmányok befejezéséhez; sőt utalva is volna erre azért, mert legtöbb esetben az ösztöndíjas szülői nem képesek gyermekük előmenetelét az egyetemen ellenőrizni.
