Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 49. szám - Bertha Sándor emlékezete. Tóth Lőrincztől. Budapest 1877. Kiadja a magy. tudományos akadémia. [Könyvismertetés]

— 401 — főpapokra és templomszolgákra, nagykereskedőkre és napszámosokra osztályozni hajlandó. S habár e hivatalos tudós egyesületeknek eredeti történelmi jelentősége a társadalmi és politikai viszonyokkal és miveltségi állapotokkal változott ; habár a szellemi munkaegyesités testületi szervezetének anyagi és erkölcsi hatalma és kiváltságai értékcsökkenést szenvedtek szemben a kivülők álló emelkedő számú magántudósoknak és ezek szabad egyesülésének azon kezdeményező és átalakító munkásságával, mely az akadémia hivatásához tartozó, társult erőket igénylő vállalatokat és müveket is előállított; habár a mivelödés folyama által, miként p. o. az állam a gazdaság terén, mindinkább pusztán ösztönző tevékenységre utaltatnak: mégis máig, különösen nálunk, hol a miveltségi tőke csekély és a szellemi érdekek laza szervezetében a központkereső erők túlsúlyban vannak, elég tekintélylyel birnak arra, hogy különös mivelődési tényezőként méltányoltassanak. E tekintély a szellemi verseny terén a hatalomnak szokott erkölcsi veszélyével jár. Részeseinek erkölcsi felelőssége fokozott; és ha nincs is teljes solidaritás a testületi tagok között, a bírálat mérvének mégis szigoruabbnak kell lennie a testület tekintélyével ható nyilatkozatokkal szemben, mint pusztán belső értékükkel ható egyéni véleménynyilvánítások irányában. A tényleges tekintélynek természetes folyománya bizonyos traditionális conservativ jellemvonás, melyet az akadémiák működésén történelmileg észlelhetni, s a mely azokat alkalmasokká tette arra, hogy rendszerint a törvényhozással a középszerűség országútján karöltve járjanak, szerepük azon szünetlen szellemi mozgalomban, melyet tudománynak nevezünk, hasonló ahhoz, melyet az államszervezet fejlődésében a főrendek, senatus, stb. alakjában jelenkező intézmény visel. Az ujitó szellem csak az elemek felváltása által, tehát nem a mozgalom kezdetén, hanem csak akkor ragadja meg őket is, midőn a meghaladt irányt képviselt tagok a tekintélyre vergődött uj irány képviselői által felváltatnak. Nagyobbmérvü társadalmi átalakulások érettségét jelző válságokra következik oly kor, midőn a régészeti értékre leszállított hivatalos tudomány s annak akadémikus képviselői megszűnnek összhangban lenni az uj igények és korérdekek által meghajtott törvényhozással. Az elméleti vezérlés ingadozása bizonyos aggastyáni elkeseredést szül, mely majd gunynyal, majd komoly szenvedélylyel tör a diadalmas uj korra s annak vélt, »kegyeletlen«, »képirtó«, »divatmajmoló« képviselőire. A középút arany bölcseségét hirdetik ott, hol e középút nem létezik: az elmélet türelmével a »történelmi fejlődés* előírására élnek vissza s a j>maradiság« rajongásával a czél által szentesitett minden eszközt: az érzelmek előítéleteit, a szenvedélyek furiáit, a nemzetiségi türelmetlenséget és gyűlöletet s a hazafiatlanság vádját, felhasználják, bizonyítván, hogy a tudományos pártszellem nem kevésbbé epés a vallásosnál, s hogy Macchiavelli tanácsai nemcsak fejedelemnek szólók. — Valóban ilynemű tüneményt észlelünk most nálunk. Mint ezer év előtt a magyarok Isteneért, ugy most a nemzetiség fentartásaért az egyenjogú idegenek ellen vészharangot kongatnak. Mert Széchenyi Anglia kereskedelmi gazdagsága által elragadtatva a nemzetet iparra serkentette, szelleme utódjainak vélik magukat, kik minket az angol magánjog-fejlődés példájára utalnak, azon magánjogéra, mely jelenleg minden mivelt államok joga között a legnyomorultabb, melynek elmaradottságát és türhetlenségét száz év óta érzik, melynek békóiból emancipált kereskedelmi jog tette egyedül lehetővé az óriási forgalom jogvédelmét, mely gyökeres átalakításnak küszöbén áll; azon magánjog fejlődésére, melynek szelleme Stuart Mill szavaival élve az volt, hogy, midőn minden szükséges ujitást a régi formákkal s nevekkel összhangba kellett hozni, a törvények javításánál körülbelül ugy jártak el, mintha a földmivelés javításánál az eke behozatala azon feltételtől tétetnék függővé, hogy az ekének ásóhoz kell hasonlítania, vagy ha az ekeszerszám alkalmazásakor a lófarkkal való szántás eredeti módja helyett, e farkot a forma iránti tekintetből még az ekéhez erősítve hagynák. Azon sajátszerű látványt szemléljük, hogy akadémikusok nem találják eléggé »maradi«-nak a törvényhozást és hogy a korszerű társadalmi és tudományos alapokra fektetett kereskedelmi, iparés büntetőjogi codexek alkotásánál elvesztett nemzeti sajátszerűségért elégtételt várnak a közönséges magánjogot szabályozó törvénykönyvtől. _ E korellenes iránynak egyik nagytehetségű képviselője Tóth Lőrincz ur. Az országbírói értekezlet spkinx-jellemü alkotása óta, melyben része volt, bizonyos klimaxban nyilatkozott e szellemben. Miután az örökjog szellemét 1863-ban Gans után megirta, jutalmat itélt oda Zlinszky Imre urnák, ki ugyanezt 1875-ben tette. Midőn a magyar jogászgyülés működése megindult, szigorú szemlét tartott fölötte. Nem látta abban a nemzeti jogvélemény nyilatkozatát, mert öreg birák, e »pótló törvényhozók«, helyett túlnyomóan fiatal ügyvédek szerepeltek abban. Nem találta éretteknek azon kérdéseket illetve megoldásukat, melyekben szerinte a »nemzeti geniusz« ellen döntöttek; megrótta még a nyelvezetet is. és ugy találta, hogy általános jogszükséglet kifejezése, p. o. a csődeljárás reformjáé, haszontalan ismétlése annak, mit minden kereskedősegéd tud. A » fiatal« jogászgyülés tapintatlanságát coustatálta, és miután »beiratkozáson kivül« nem volt abban része, a jövő gyűlések tájékozása végett utólagos indokolt bírálathoz és véleményezéshez leereszkedett. E szemlében foglaltatik a következő nevezetes enunciatió: »én mais ugy vagyok meggyőződve, s e meggyőződésemet osztja azon egész politikai iskola, mely a modern, sok részben igen kétes szabadelvüség s a magyar nemzetiségi érdekek összeütközésében ez utóbbiak hátrányára soha sem alkuszik, hogy a nemzeti génius ösztönszerűleg, t. i. az önfentartás ösztönétől vezettetve, szavaz a mellett, hogy a magyar nemzet zöme és java, a vér zománcza, — ha már az élők közti átruházások korlátlan szabadság át gátolni nem lehet is, legalább ily irányú örökösödési törvények által lehetőleg conserváltassék. Sajnálom, hogy sok hazámfiánál csak gúnyos mosolyt idéz elő ezen »nemzeti genius«; hogy mindenütt s mindenben a külföld bölcseségét szeretik importálni; elmondván a csattanós p h r a sí s t, h o gy c s a k e z vagy amaz eszme áll az európai tudomány színvonalán, — de ha teljesen figyelmen kívül hagyunk a törvényhozásban minden szempontot, meiy a magyar faj létalapjának conserválására szolgál, lassankint azt érjük el, a mit már most is ijjedezve sejtünk, amit a jósköltő megénekelt, hogy »elborit a külföldárja s a meleg vért általjárja*, hogy lassankint elvész a vér zománcza, s lesz itt egy nagy nép- és erkölcs-zagyvalék, egy valódi olla potrida, mely fölé hiába borul majd az úgynevezett czivilizatio idegen szabású köpenyeges elmondhatjuk ismét a költő Garayval, hogy: »szőrnyen megcsonkult az ős család«. (Szemle a magyar jogászgyülések munkássága és eredményei felett. Pest 1872. 75. 1.) Tóth Lőrincz ur e nemzeti geniust legalább negatíve jellemzi, midőn az osztrák polgári törvénykönyvet avval ellenkezőnek mondja, és annak ujabb behozatala ellen nyilatkozik, melyet az első jogászgyülésen Hodossy Imre ur indítványba hozott. E nyilatkozat legérdekesebb része a következő : »Hodossy Imre országgyűlési képviselő ezen indítványa minden esetre az erős meggyőződés függetlenségére s bátorságára mutat, milyennel az országbírói értekezletnek az akkori közvélemény nyomása alatt megpuhult tagjai — köztök én magam is — nem bírtunk*. (U. o. 67. 1.) E megpuhulás tényét később is tagadták többen; különösen Zlinszky Imreur azon örökjogi munkában, mely mindazonáltal pályadijat nyert. Az előbbieknél sokkal erősebb Tóth Lőrincz ur legújabb proclamatiója, mely e megbeszélés alkalmi oka. Ezen, Bertha Sándor »táblai ügyvéd« ur fölött tartott emlékbeszédében Tóth Lőrincz ur rajongva beszél a múltról, a hazafias ifjúságról, mely a »gravaminalis politika« küzdterén a higgadt nemzeti reform lobogója körül az »ildom« vezérszava alatt csoportosult; s különösen a táblai ügyvédekről, kik ^önzetlenül, szeplőtlenül, szép hivatásuk nemes tudatában, száz meg száz veszélyben forgó, bajokkal küzködö, egyenes és becsületes útmutatásra s védelemre szorult magyar embernek adtak jó tanácsot, kik a számi airás ujabban importált nemes művészetét még nem ismerték, s nem egyszer nagy vagyonokat s uradalmakat mentettek meg nagy törvénytudományuk s becsületes eljárásuk által a hozzájuk járulók részére, miért alig volt sokszor más jutalom, mint egy hálás kézszorítás' . Tóth Lőrincz ur csak azt nem mondja meg, hogy kézszoritásokból épitette-e Bertha Sándor táblai ügyvéd ur háromemeletes házát azon aranykorban, mikor »az önzetlen, huzavonát nem ismerő, becsületes ügyvéd« virágzott, eszménye ellentéte a mai számlairó stb. ügyvédeknek, ki rögtönözve, az egy éj folytán kipúposodó gomba módjára* — lesz Croesussá, legalább Tóth Lőrincz ur képzeletdus antithesisében. Mint a »régi gárda* politikusa Bertha Sándor ur »nem szerette az olyan codifikátiót, mely a nemzeti élet gyökereiről letépve a történeti alapokat s kegyeleteket »mellőzve az idegen majmolásában leli kedvét* »nem telt kedve az ősi magyar faj létét s erejét« véleménye szerint veszélyeztető Örökösödési törvényben s családi jogban! Azt halljuk, hogy Bertha Sándor ur nem helyeselte a szabadelvű választási törvényt, mely szerint az oláh paraszt koponyája egyenjogú Deák Ferencz bölcs fejével*, az esküdtszéket, szabad sajtót, stb., ellenben tisztelte a születési aristocratiát, melynek vérében azon fényes zománcz van, melynek kifejezése a snoblesse obiige*. Ezután a jelenkori fiatalság ellen szór philippikát Tóth Lőrincz ur, mondván: »Az öreg hazafinak ilyetén egyéniségére némely fiatal doctoraink, kiknek szótárából a kegyelet és nemzetiség fogalmai jóformán ki vannak törülve, magas szemöldü megvetéssel fognak taláa tekinteni, s ugy fognak lenézni reá mind azon apró J. J. Rousseauink, Börnéink, Henéink is, kik tekintélyeket nem ismernek, s a születésen és vagyonon alapuló aristocratiát már nemcsak történeti előjogaitól, — hanem az emberi természeten s viszonyokon nyugvó előnyeiktói is meg akarnák fosztani. A talán kevésbbé tudós, de magyarabb elemek azonban, kik a tudomány úgynevezett »európai színvonala* mellett a magyar speciális érdekeket s kegyeleteket is számba szokták venni, kétségen kivül tisztelni fogják a 80 éves magyar jogásznak s politikusnak ilyen meggyőződését*, stb. Mint az ősiségi — legujab néven »águlhiv« — örökjog szószólóinak Nestora anathemát bocsát szárnyra azon »európai szinvonalonálló urak* ellen, kik a Corpus Juris régi magyar jogelveit nem kegyelik s a magyar faj zománczának fentartására hivatott ági örökösödési rendszert a korszerű haladásnak kétes értékű anyagi igényei szempontjából ostromálják. Főleg az »ifjabb nemzedéke t« vádolja ^ellenszenves elfogultsággal, mely magyar vérű jogásznál érthetlen és megbocsáthatlan«. Az 1848. 15. t.-cz. hiteles magyarázatának kiváltságát a hozatalánál jelenvoltak számára igénybe vévén, annak értésére képtelennek tartja a posthum ifjúságot, mert fejéből a»kor divatos eszméi* kiűzték a régi felfogás emlékeit, mert a római s német jog emlőiu nevelkedett, melyek tudósainak nemzeties codifikátiónkhoz ne legyen köze. Az öröklött és szerzett vagyon különbsége »a magyar örökjognak egészséges alapelve*, melyet a »köteles rész nem igen jósurrogatuma* nem pótolhat, mely alkotandó codexünkben is fentartandó, mert ahhoz érzelmeivel ragaszkodik »az osztrák örökösödési rend ellen ellenszenvvel felriadt nép«, mert ellenségektől környezett nem nagyszámú fajunk feutartása, a birtoknak magyar kézen maradása követelik azt. Az elvformulázását nem tartja lehetetlennek; Zlinszk'y Imreur »már eddig is nagy sze re csévél birkózott meg*) e nehéz feladattal. *) Zlinszky Imre ur pályadijat nyert.