Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 46. szám

Hetedik évfolyam. 46. szan\. Budapest, 1877. november 15.

Megjelen minden csOtBrtSkCn; a .magyar jogi«- MAGYAR Előfizetési árak

gyűlés“ tartama alatt naponkint. '

(helyben házhoz hordással, vagy vidékre bérmentee

nriTTTT^ It TTC1 a „Magyar Themis'-re’az^IgazfágOgyi rendeletek Iára*

A kéziratok a szerkesztőséghez, a megrendeléaek és I I | | . \ U 1^^ Í7y .V"ÄTo .oH^.^retíoHnt

reclamátiók a kiadóhivatalhoz intézendők. ■ ■H negyedévre 2 forint 5C kr.

___ B ■ B B Á B B k J Az előfizetési pénzek b ér m e n t e ■ en, vidékről

jg A A. T M M Pv / ezélszerfibben p ó s t a utalván y átján küldend

Szerkesztőség : V. Nagy korona-utcza 14. sz. Kiadó-hivatal: IV. barátok tere 7. sz.

EGYETEMES JOGI KÖZLÖNY.

A MAGYAR JOGÁSZGYÜLÉS NAPILAPJA, AZ UNGVÁRI ÜGYVÉD-EGYLET, VALAMINT A BUDAPESTI ÜGYVÉDJELÖLTEK

ÉS JOGGYAKORNOKOK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE.

Külön mellékletek: a „crDöntvények gyűjteménye,“ és az „igazságügyi rendeletek tára.“

Felelős szerkesztő: XDx. Payer László. Kiadó: az „^.tlienaeura“ részvénytársaság.

TARTALOM: Örökösödési jogunk reformjához. Enyiczkey Gábor budapesti ügyvédtől. — Közigazgatási bíráskodás. (A közigazgatási bíráskodás kérdése Magyarországban). Gruber Lajostól. — A tözsdebiróságról. Dr. Schnierer Gyula miniszteri osztálytanácsostól. — Jogirodalom. (Az inductiv-bölcsészeti módszer a jogtudományban s különösen a büntető-jogban. Irta Dr. Schick Sándor). W e 11 i s z Vilmostól. — Jogesetek. — Az ügyvédi kamarákból. — Különfélék. — Legközelebbi csődbejelentési határidők. — Kivonat a »Budapesti Közlöny«-ből. — (Csődök. — Csődmegszüntetések. — Pályázatok. — Igénykereseti felhívások). — Külön melléklet: A »Döntvények gyűjteményéinek egy ive.

r-v- ;■ ■ l^.K,, ~i:«yr -T. ".■; me ■---------------------------- • —--------------------Örökösödési jogunk reformjához.

VII.

Azon kiindulási pont helyessége ellen, hogy egy megszokott s a nemzet öntudatában erős gyökeret vert intézmény ujjal csak tulnyomólag fontos okokból cserélendő fel, kifogást tenni senkinek sem jut eszébe. A mérsékelt, józan haladási politika sarkelvét épen ez képezi. Ugyanazért igen természetesnek találom azt, hogy jelenlegi törvényi öröklési rendünk alapirányának kedvelői, mielőtt egy uj s az eddigivel ellenkező iránynak hódolnának, újra meg újra számot vetnek a régi megszokott intézmény s ezzel szemben az ellennézetüek által javasolt uj alakulás előnyeivel és hátrányaival s további eltökélésöket" a kettőnek összevetéséből származó meggyőződéstől teszik függővé. Csak az a kérdés, hogy meggyőződésök, mely az ági öröklés fentartását kivánja, a mellette szóló okoknak az ellene s az uj irány mellett szólókkal való helyes összevetésén, mérlegelésén alapszik- e?

Már előzőleg jelzett álláspontomból folyik, hogy e kérdésre határozott >nememéi felelek. Ezt kell pedig tennem azért, mert nézetem szerint azon érvek, melyek az ági öröklés mellett felhozatni szoktak s melyeket röviden körvonalozni megkíséreltem, vagy egyáltalában alaptalanok és semmikép el nem fogadhatók, vagy legalább a nekik tulajdonitottnál jóval csekélyebb fontossággal bírnak, mig az ági öröklés ellen s az ágiság nélkül szabályozott öröklési rend mellett számos érv szól, melyeket alaposaknak és e tárgyban döntőknek tartok. Nézzük a kölcsönös érveket egyenkint.

Az ági öröklés mellett felhozatni szokott érvek egyike sem volt annyiszor és oly terjedelmesen megvitatva s megezá- folva,*) mint számos magyar hazafinak azon hiedelme, hogy az ági öröklés nemzeti jogéletünknek valami kiválóan eredeti szüleménye, mely gyökereit kizárólag a négy folyam partján megtelepült hét nemzetség jogérzületében, sajátos jellemében bírja.

J) L. különösen Szokolay Istvánnak »Örökösödési törvényeink múltja és jelenei czimmel a »Törvényszéki Csaraok«-ban megjelent czikksorozatát és Teleszky István ^idézett munkáját.

Azért elégnek vélem, ha csak röviden utalok arra, hogy ma már a jogtörténelmi kutatások világánál megtisztult látkörben a homályos hiedelem helyét azon tudat foglalja el, hogy az ági öröklés különösen a fiág javára mint az államalkotó családok fényének fentartására ezélzó intézmény csak természetszerű kifolyása volt a középkori s különösen germán egyeduralmak azon politikai rendszerének, mely a monarchikus államrend épületét a hűbériség (nálunk a több tekintetben hasonvonásu ősiség) alapjára fektette le s hogy ez intézmény, melynek nyomaival más középkori népeknél hazánkban való jelenkezésével egyidejűleg, sőt már előbb is találkozunk, hazánk jogéletébe az ősiséggel együtt inkább csak beoltatott. Ha azért ennek daczára némelyek az ági öröklés gyökössége iránti elfogultságból annak fentartása mellett már előre hazafiasságukat vetik mérlegbe s a kölcsönös érvek higgadt mérlegelését lehetetlenné teszik, ez sajnálni való ugyan, de még sajnosabb lenne, ha az ellenvéle- ményüeket arra indítaná, hogy a hasonlót hasonlóval viszonozva a magyar elfogultság ellenébe nem magyar elfogultságot állítanának. Azok, kik az ági öröklést higgadt s minden irányban körültekintő megfontolás után is fentartani valónak tartják, meggyőződésüket úgy is más érvekből merítik, és én készséggel elismerem, hogy azon felfogásuk mellett, miszerint az ági öröklés ma is oly ész- és ezélszerü, mint volt valaha, ma és a jövőben is ugyanazon hasznos szolgálatokra hivatott, mint a minőket hajdan teljesített, — a mint már feltüntetni is igyekeztem — több indok hozható fel, melyek közül egy pár a legkomolyabb figyelmet érdemli.

Nem igen tévedek, ha az ági öröklés védőinek legerősebb fegyverét abban látom, hogy nézetök szerint az ági öröklés azért nem sérti a jogérzetet, sőt a legtermészetesebb és legészszerübb minden öröklési rend közt, mert a vagyont azokra juttatja vissza, kiktől azt az örökhagyó létezése vonta el, kikre az az örökhagyó nem létezése esetén már előbb szállott volna*);

*) L. Zlinszky Imre i. m.

s kik ennélfogva az águkról eredeti vagyont mintegy családi tulajdonként, váromány- ként igényelhetik. Ily okoskodás valóban nem csak tetszős és népszerű lehet, hanem felületes vizsgálat mellett ellenmondhatlan igazság gyanánt tűnhetik föl. De gondosabb utánnézés mindenkit meggyőzhet arról, hogy e felfogás, mely az ősiség korában törvényi örökösödési rendünk sarkelve volt, ma már pusztán önmagában tekintve is jóval csekélyebb jogosultsággal bir.

Azon többször hangoztatott tétel, hogy az ágbeli felmenő és oldalági rokonok az örökhagyónak águkról örökölt vagyonában csak azon vagyont nyerik, melyben már előbb egyedül azon okból nem örökö- södtek, mert az örökhagyó is élt s velők osztozva örökölt, azonnal elesik, mihelyt oly szerző-ágbeli rokonokról van szó, kik vagy kiknek elődeik az örökhagyóval vagy elődeivel a kérdés alatt álló vagyonban egyszer sem osztoztak. Ily rokonok sohasem voltak azon helyzetben, hogy az örökhagyó létezése és öröklése által oly valamit vesztettek volna, a mi az örökhagyó nem létezése esetén osztályrészöket szaporította volna, ezekre nézve tehát vagyis az első szerző felmenő és oldalági rokonaitól származó szerző-ágbeli rokonokra nézve az ági vagyon visszabáramlásáról szó sem lehet.*)

De napjainkban, magánjogi viszonyaink jelen fejlődési fokán nem illik a visszaháramlás fogalma az osztályos rokonok öröklésére sem. Ma osztályrészének mindenki korlátlan tulajdonosa, azzal élők közt úgy mint halála esetére szabadon rendelkezhetik, abból oldalrokonait — pedig az ági öröklés kiválóan ezekre nézve fontos — feltétlenül kizárhatja, ekként ezer módja van annak, hogy az osztályos rokon jutaléka a »család« kezéből idegenére menjen át. Az esetben tehát, ha egy örökhagyó öröklött vagyonáról nem rendelkezett, közelebbi rokonok nem létében oldalrokonai örökségüket ma már közvetlen s egyedül az örökhagyónak köszönhetik, mig az első szerzőre csak a legritkább esetben fognak gondolni. Ma az öröklési viszonyok köz*) Zlinszky Imre i. m. 359. 1. igen tisztán kifejti az öröklött ági és pusztán öröklött vagyon közt levő lényeges különbséget c annak következményét is levonja.