Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1877 / 46. szám
374 pontjául az örökhagyó tekintendő s nem az első' szerző. És ez annál természetesebbé válik, minél inkább eltűnnek azon viszonyok, melyek közt az osztályos rokonok közti jog- és azzal igen gyakran együtt járó jószágközösség oly kiváló szerepet játszott. Sokan fájdalommal gondolnak reá, de változtathatlan tény, hogy mai társadalmi állapotaink őseink viszonyaitól sok tekintetben eltérnek. Az a magyar »család«, mely egy ingatlanon évszázadokon keresztül megélt a nélkül, hogy ősi vagyonát más családdal megosztotta vagy ahhoz valamit szerzett volna s mely el nem idegenithető ősi vagyonát közös családi tolajdonnak, melyhez minden családtagnak joga van vagy legalább nyilhatik, méltán tekintette, ma már nehány kivételt képező hitbizományos családon kívül nem létezik. Az ősiség megszűnte szükségkép véget vetett patriarchális állapotainknak is, s ma a magyar család egészen más mint volt valaha. Annak kimondása, hogy az öröklési jogra nézve, mely minden örökös részére korlátlan egyéni tulajdont ad, a leszármazó fi- és nő-ág közt semmi különbség sincs, a mint lefelé megszüntette az egyes családi ágak merev elkülönzését s utat nyitott arra, hogy a család leány-tagjaival a családi vagyon részben vagy épen egészben egy idegen, más nevű »családra« szállhasson át, úgy felfelé a felmenő és oldalági rokonok helyzetében is szükségkép változást idézett elő, mert várakozásukat, reményűket a velők vagy águkkal osztozott rokonok osztályos vagyonának öröklés utjáni megnyerhetése iránt igen alacsony fokra szállította le sazt. eredményezte, hogy napjainkban társadalmunknak nemcsak u. n. alsóbb rétegeiben, hanem a szóban forgó viszonyok változása által leginkább érintett középbirtokos osztályánál is a régen annyira féltékenyen őrzött családi név iránti ragaszkodás — nem vizsgálom e helyen: előnyünkre vagy kárunkra-e — de fokozatosan gyengül. A régi hosszú és kiterjedt rokonság családfáján ma már a legtöbb hajtás vagy az élők közti vagyonátruházás vagy a szabad végrendelkezés vagy végre az által, hogy maga a hajtás egy idegen családba beoltva ott ver uj és erős gyökeret, minden egyes alkalommal csak az ős családfát huzza, annak életnedvét vonja el, s felette csalódik az, ki mind e veszteséget az ági öröklés fentartásának sovány vigaszával pótolhatni hiszi. A mi régi családainknak s általában a családoknak fenmaradását mai nap biztosíthatja, nem az elavult s többé fen nem tartható intézmények egy foszlánya, hanem a mai társadalmi élet mozgékonysága, a vagyon szabad forgalma, mely ugyanazon csatornákon, miken a vagyon a család kezéből kiszivárgott, s ezek közt az egyes családok s ágak közti kölcsönös öröklés utján is, visz- szavezeti a vagyont a család elődeiknél életrevalóbb vagy szerencsésebb tagjai közébe, így fogva fel viszonyainkat, azt gondolom, hogy daczára az ági öröklés védői ellenkező állításának, ma már népünk legcsaládia- sabb érzésű tagjai előtt sem lenne az valami sohasem képzelt, hihetetlen dolog, ha az örökhagyónak azon vagyonában, melyet az családja egyik ágától öröklött, a szerző ág a nem szerző ággal osztozni lenne kénytelen. A felhozottak által azonban a szóban forgó tárgynak csak egy pontját, azt igyekeztem kissé megvilágítani, hogy az öröklött vagyonnak a szerző ágra való visszaszállása más okok mellett különösen azért, mert jelentősége rendkívül alászállott, ma már népünk jogelveiben, meggyőződésében nem talál oly szilárd alapot, mint a minővel azon időben birt, midőn az ősiségre támaszkodhatott és hogy megszüntetése még a népérzületben is igen kevés vagy épen semmi visszahatást sem szülne. Azonban az ági öröklés pártolóinak igazuk van abban, hogy azon körülmény, miszerint valamely intézmény fontosságából sokat vesztett, még nem elég ok arra, hogy maga az intézmény meglevő fontosságától, létezésétől is megfosztassék. Hanem az ági öröklés intézménye nem is azért ért meg a halálra, mert ma már régi jelentőségének csak kis részével bir. Az ok másban rejlik, az intézmény benső gyengéiben, abban, hogy ez intézmény — bármit mondjanak is pártolói — korunk jogérzetével, a családi és a társadalmi viszonyokról alkotott felfogásával, egyáltalában összes életnézetével ellenkezik, szükségeit ki nem elégíti, és mert ismerünk egy más öröklési rendet, mely jogérzetünket jobban megnyugtatja, viszonyainknak inkább megfelel s az egyéni létnek és ez által egyesek jólétén nyugvó társadalmi életünknek tökéletesítésére a jelenlegi rendnél hasznosabb szolgálatokat tehet. Annak kimutatása végett, hogy a va- gyonegyenlőségre fektetett öröklési rend az ági öröklés felett a most említett szempontokból határozott előnyben van, nem szándékoztam a nálunk sokak által mit sem érőknek tartott általános nagy elveknek, pl. az öröklés észszerű alapjának vitatásába bocsátkozni. Azonban daczára annak, hogy az ági öröklés legavatottabb védője Zlinszky Imre épen ez irányban tett fejtegetésével minden észjogi okoskodás hasznavehetetlenségét napnál világosabban kimutatta, az ági öröklés fen- vagy fen nem tartása tekintetében döntőnek tartott okaimat az ész- szerüség kutatásából, ezen nálunk sokak előtt gyanús bölcseség forrásból kell merítenem. Most említett érdemes írónk *) a kérdés alatt levő tárgy felőli elmélkedéseiben oda jut ki, hogy az öröklés jogalapjának úgy általa pártolt elmélete, mely Trendelenburg elveit Ahrenséivel összekötve az öröklést első sorban s tulnyomólag a családjogául tekinti, de a mellett bizonyos korlátok közt a végrendelkezésnek is tért enged, mint azoké, kik első sorba a végrendeleti öröklést helyezik s a végrendelet nélküli öröklést a végrendelkező vélt akaratához képest kivánják rendezni, ugyanazon egy gyakorlati eredményre, a család s ebben a közelebbi családtagok, rokonok öröklési jogának elismerésére vezet s a rokonok egymás közti öröklési rendének felállítása tekintetében sem az ági öröklés védőinek, sem elleneinek nem használ, mert minden attól függ: minek tekintjük a családot s minőnek a családtagok közt az öröklésbeni egymás után következés helyes rendét ? *) L. Zlinszky i. m. 305. S06. 1. De én bármennyire érzem a nagyban és egészben való okoskodás fogyatkozásait, az öröklési rend észszerüségének már az öröklés alapelveiben való kutatását az ági- sággal s a nélkül szabályozott örökösödési rend közötti választás tekintetében sem tartom teljesen kárbaveszett fáradságnak, nem pedig azért, mert nézetem szerint azonész- szerüség, mely végrendelet hiányában az öröklés jogát az örökhagyó családja és rokonsága javára követeli, legalább a főbb tekintetekben biztos és következetes irányt szab azon további vizsgálódásnak is, hogy mi az a család és rokonság, mely öröklésre hivandó s minő szempontok azok, melyek szerint a család és rokonság egyes tagjainak öröklési sora egymás közt rendezendő ? Nem árt azonban már itt megjegyezni, hogy az általam helyesnek ismerendő felfogás előzmény gyanánt az egyéni tulajdon fentartás nélküli teljes elismerését kívánja meg. Aki még ma is hitbizomány- ként tekinti a vagyont a család kezén és az ősiség kora után sóhajtozva semmikép sem tud megbarátkozni korunk szellemével, mely csak a szabad egyéni tulajdont akarja ismerni, annak szemei elől az örökhagyó családtagjai és rokonai iránti kötelezettségeinek pusztán a személyi összeköttetésen alapuló jogi s erkölcsi természetét az elfogultság fátyla mindig el fogja takarni. A haladó kor szelleme azonban e részben már a támadások ellen biztosit bennünket a felől, hogy a személyiség magasabb érdekei alsórendü vagyoni tekinteteknek feláldoz- tatni az öröklés terén sem fognak s a családtagok és rokonok öröklési rende kizárólag a jogi s erkölcsi igazság szerint fog szabályozást nyerni. (Folyt, köv.) Enyiczkei Gábor. Közigazgatási bíráskodás. Gruber Lajostól. X. A közigazgatási bíráskodás kérdése Magyar- országban.1) (Vége.) A mi az ígért államtanács létesítését illeti, elég erre megjegyezni, — eltekintve ennek szóban levő czélunkra alkalmatlanságától, — hogy ez az opportunitás, politikai eszély és a doctrina nézete szerint mai politikai körülményeink között anachro- n i s m u s lenne, és hogy ott, hol előbb már tényleg létezett, változott politikai viszonyoknál fogva tiszta czimmé lett, mint pl. Angliában, hol t. i. a csillagkamara2) titkos tanácscsá lett, melynek tagjai csupán egyes törvények közlésénél nagyobb fény árasztása végett, csak mintegy a szintér staffage-ként működnek közre. Az 1871. évi költségvetés tárgyalásakor a codificationalis munkálatokra megszavazandó összegnél kifejlett vita alkalmakor, több oldalról hangsúlyozva lett az államtanács felállítása, minthogy ') A jelen tetszéssel fogadott értekezésnek azon fejezeteit, melyek a közigazgatási biráskodást S z á s z o r- szágban, Nassau tartományban, Württemberg- b e n, (a legújabb 1877. október 1-én életbe lépett törvénynyel együtt), Hessenben s Angolországban tágyazzák, tér szűke miatt nem közölhettük. Utaljuk e tekintetben t. olvasóinkat Gruber ur sajtó alatt lévő munkájára, mely még november hó végéig jelenik meg. Szerk. s)t.a»Magyar Themiw 1877. évf. 27., 28., 29. és 30. számait: »Az a n g o 1 j ogreform«.— Lech- ner Ágost többsz. id. előad. — »Camera Stellát»«.
