Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 43. szám - Közigazgatási biráskodás. [19. r.]

— 352 — hajtás illetve biztosítás elrendeléséig terjed, ennek foganatosítása s a követelés kielégítése mindenkor a hagyatéki biróság hatásköréhez tartoznék. Sőt azon esetben, ha a perbíróság — nem tudva, hogy alperes elhalt — ingóságára halála után biztosítást vagy végrehajtást foganatosított, ezen birói cselekmény érvénye fenállana ugyan, azonban a lefoglalt ingó vagyon nemcsak a foglalást kérő' hitelező, hanem valamennyi hagyatéki hitelező követelésének fedezetéül szolgál, s a kielégítést ily esetben is a hagyatéki biróság a részére íenálló szabályok szerint eszközölné. Magától értetik, hogy ez által az örökhagyó halála előtt ingóságaira nyert elsőség érvénye nem vétetnék kérdés alá. A hagyatéki biróságnak továbbá kötelessége volna ugy az örökösök mint a hitelezők kérelmére, a hagyatéki zárt elrendelni, s azt ingóságokra leltározás s gondnokrendelés, ingatlanokra pedig telekkönyvi feljegyzés által foganatosítani. Az ingatlanokra nézve különösen szabályul volna kimondandó, hogy a hagyatéki zár feljegyzése iránti megkeresésnek a telekkönyvi igtató hivatalba beérkezte előtt szerzett jogok épségben maradnak; a hagyatéki zárlat fejegyzése iránti megkeresés beérkezte után azonban az illető ingatlanra nézve többé semmiféle jog nem szerezhető. Ehhez hasonló intézkedésekkel találkozunk a törvényjavaslatban az elkülönzés szabályozásánál; csakhogy az elkülönzés az örökös elleni óvrendszabály, az általam javaslott intézkedés pedig a hitelezők egymás közti viszonyának rendezését czélozza, — s elkülönzés esetében sincs eltiltva egy hitelező sem attól, hogy a per bírósága utján az elkülönzött vagyont le ne foglalhassa csupán a maga követelésének biztosítására. A hagyatéki biróság a hitelezők kielégítése iránt pedig következő eljárást követhetne nézetem szerint. Hogy a biróság minden egyes esetben bele avatkozzék a hitelezők és a hagyaték közti viszony tisztázásába, az felesleges volna. Ott a hol az örökös önkényt kielégiti a hitelezőket vagy a hol ezek az örökössel novatio utján kiegyeznek, a hatósági beavatkozás igen kelletlenül jönne. Tartozik azonban fellépni a biróság, ha az örökösök vagy a hitelezők egyike ez iránybani közbenjárásért folyamodik, s különösen ha a hagyatéki vagyonra nézve biztosítás, végrehajtás vagy zárlat bármely biróság által foganatosítva lett. Ily esetben a hagyatéki biróságnak kötelesssége volna a hitelezőket összehívni s a hagyatéki tömeg elégtelensége esetében köztük a kielégítési sorrendet megállapítani, még pedig tekintet nélkül azon jogokra, melyek ingóságokra nézve az örökhagyó halála után, ingatlanokra nézve pedig a hagyatéki zárlat feljegyzése iránti megkeresésnek a telekkönyvi igtató hivatalba történt beérkezte után szereztettek. A kielégítési sorrend megállapításánál Teleszky javaslatának 44. §-a szerint a csődeljárásra nézve fenálló osztályozást lehetne elfogadni nemcsak az egyöntetűség kedveért, de azért is, mert e szerint az olyan kiváltságos természetű követelések, mint temetési, orvoslási költségek s az adó, első sorban nyernének kielégítést; már pedig mai viszonyaink közt azt szoktunk tapasztalni, hogy hagyatéki eljárásunk szabályozatlansága mellett épen ezen kiváltságos követelesékre nem szokott semmi sem jutni, mert más élelmesebb hitelezők az orvost vagy az államot megelőzik. Ily módon nem kellene rettegni a távollévő becsületes hitelezőnek, hogy ha adósa véletlenül meghal, mig ő jogait érvényesíthetné, addig mások, kik közelebb vannak, elfoglalnak előtte mindent, mert tudni fogja, hogy az ő érdekeire a biróság felügyel s nem fog előtte senki illetéktelen előnyben részesülni. S e megnyugvást megszerezni jogbiztonságunk érdekében kötelességünk. Európa államai egymásután belátják szükségét annak, hogy a fizetésképtelen adósok jogcselekvényeinek megtámadása iránt törvényt alkossanak, s bizonyos határidőig megtámadhatóknak mondják ki azon cselekvényeket is, melyek által az adós hitelezőjét akár önkényt akár birói végrehajtás utján kielégítette. Nálunk is készül egy erre vonatkozó javaslat; nem volna-e jó, ha az általában szükségeseknek elismert rendszabályok behozatalát mindjárt most az örökösödési törvény megalkotásakor megkezdenők s törvényt alkotnánk a fizetésképtelen hagyatékok igazságos felosztása iránt. Tegyük ezt miharabb! Dr. Markó Sándor, kir. közjegyző. Közigazgatási biráskodcás. Gruber Lajostól. IX. A közigazgatási bíráskodás Ausztriában. (Folytatás). Ausztriában kellőleg van gondoskodva a nyilvános orgánumok functiói által elkövetett jogsértések elleni orvoslatok használhatásáról s e czélra két jogintézmény szolgál tudni illik: I. illetékességi összeütközésekre s alaptörvényileg biztosított politikai nyilváojogok sértésére szolgál a birodalmi törvényszék, mig II. igazgatási orgánumok általi magánjogi sértésekre szolgál a közigazgatási törvényszék. Tehát midőn e két törvényszék competenciájának meghatározásáról van szó, mindig azt kell vizsgálnunk, hogy a jogsértő administrativ intézkedés vagy döntés oly jogra vonatkozik-e, mely alaptörvényileg biztosíttatik, vagy pedig magánjogra, s az előbbiekhez képest az első esetben a birodalmi törvényszék, a másodikban a közigazgatási törvényszék leend illetékes. Tulajdonképen ez a distinctio a magán vagy nyilvánjog között még nem elegendő ok arra nézve, hogy e két cathegoria feletti ítélethozatal ne egyesittethetnék egy (pl. a közigazgatási) törvényszékben. Mert ez már tulságig vitt subtilis és a fenforgó körülmények által legkevésbbé sem elegendően indokolt elkülönítés, mely fényűzésnek mondható ; mert nem állithatná senki, hogy politikai jog sértése fenforgásának megitélhetése talán külön ismereteket föltételezne, talán más jogi érzéket igényelne, avagy* speciális gyakorlatot követelne. Bátran állithatjuk, hogy a közérdek minden veszélyeztetése nélkül ugyanazon közigazgatási biró kell, hogy qualificalt legyen, igazgatási orgánumok általi jogsértés létele vagy nem létele felett Ítéletet hozni, tartozzék ez bár a nyilván, avagy a magánjogok sorába. Mi tehát ezen elkülönítés elvi jogosultságát nem látjuk igazoltnak s csak is opportunitási tekintetekből és a munkafelosztás nagy elvének e téren is alkalmazásából érthetjük ennek jelenleg még tényleg elkülönített voltát. Többször említett törvényszékek létesítésének chronologicus egymásutánját tekintve a »prius« a birodalmi törvényszék volt. — Két évvel az alkotmány fenállása után már élénken érezték, hogy a politikai jogok azok, melyek rendszerint a párt szerinti administratiónak első sorban esnek áldozatául, és hogy az ezek sértése ellen szolgáló jogorvoslatok fenállott rendszere a mai jogállam polgárát ki nem elégítheti, ezért is a legégetőbb szükség parancsának hódolva és a további halasztást nem tűrő alkotmány-biztosítékok minél előbb létesítése miatt állították fel a birodalmi törvényszéket, melynek létesítését különben már az 1867. alaptörvények egyike1) állapitotta meg. 1876. július 2. óta Ausztria már két administrati v-b ír oksággal bir, nem tekintve már most ezen bíróságok egyesítésének lehetséges voltát. Ezen legközvetlenebb szomszédságunkban gyors egymásutánban létesitett alkotmánygarantiák, hogy törvényhozóinkra semminemű mélyebb benyomást nem gyakoroltak, annál sajnosabb, mert mi a legislativa részéről >igérettétel< stádiumában sem vagyunk még, már pedig Ausztriában egy szintén alaptörvényileg »igért« közigazgatási törvényszék létesitése csakkilencz év múlva vált lehetségessé! A tényleges jogi esetet a közigazgatási törvényszék csak az administrativ hatóságok actái (6. §.) szerint ítélheti meg és nincsen megengedve a feleknek, hogy a közigazgatási törvényszék előtti vitás esetre vonatkozó tényleges alapokon a bizonyítékokat önállóan lebonyolítsák. A dolog természeténél fogva administrativ contentiosus perben mindig csak administrativ hatóság lehet az alperes, már pedig az általa, mint érdekelt féltől megállapított tényálladék részrehajló és egyoldalú lehet és igy nem nyújt elegendő biztosítékot és alapot egy igazi törvényszéki ítélet hozatalára. Az sem alterálja a dolog lényegét, hogy a közigazgatási törvényszék a tényálladék kiegészítését a közigazgatási törvényhatóságnak meghagyhatja, mert ez mégis mindig csak mint érdekelt fél járván el, kikerülhetlen, hogyjelentései ne viseljék asubjectiv színezés jellegét magukon, mi az igazság rovására történik, mert: »et audiatur altéra pars!« ') »Staatsgrtmdgesetz vom 21. Dezember 1867. Nr. 143 E.-G.-B. über das ReichsgericUt«.