Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 22. szám - Közigazgatási bíráskodás. [1. r.]

— 174 — lásnak kell tekintenünk, e mérv azonban nézetem szerint a gyakorlati szükség által van adva s meghatározva, melynél tovább az egyetemesség elvét kiterjeszteni több kárral mint haszonnal jár. A gyakorlati szükség szempontjából már a mily sokat nyert az, örökösödési jog fejló'dése azon szabatos megkülönböztetés által, melyet a római jog az örökös és hagyományos fogalma közt tett, ép oly kevés okunk van követni a római jog azon tulvitt szigorát, mely szerint egyrészről az örököst az örökhagyó összes annak személyéhez nem kötött kötelezettségeivel terheli s másrészről római jogi értelemben vett örökös hátrahagyása nélkül öröklést nem ismer. Felette nagy hasznát veszszük azon elvnek, hogy a hagyatéki terhekért első' sorban az örökös felelős s maga a hagyomány is csak ily tehernek tekintendő, melynek kiadása az örököst terheli. A mint azonban a római jog is kimondotta, hogy oly esetben, midőn az örökös jutaléka a hagyatéki terhek fedezésére elégtelen, a hiány a hagyományok aránylagos leszállítása által pótlandó ugy azt gondolom, hogy oly törvényi rendelkezés által, miszerint az örökös a hagyatéki terhekért jutaléka erejéig*), éspedig ha többen vannak, mindenik egyetemleg, egymás közt pedig örökrésze arányában felelős, teljesen elég van téve az örökhagyó hitelezői érdekének, mi még legfelebb annak kimondását kivánja meg, hogye felelősségaz örökös bűnös eljárása esetén kivételkép az összes hagyatéki terhekre kiterjesztendő. Ezen természetes határra szoritván az örökösnek az örökhagyó terhei iránti felelősségét, jóval kisebbé válik azon merev különbség is, mely a római jog szerint az örökös és hagyományos között létezett. A mellett elesik egy a római jogban nagy szerepett játszó jogszabály szüksége. A római jog azon szabálya, mely szoros értelemben vett örökös hátrahagyása nélkül öröklést nem engedett, főleg azon elven alapult, hogy minden öröklésnél kell oly örökösödő személynek szerepelnie, ki az örökhagyót annak összes jogviszonyaiban képviselje, ha tehát e képviselést csak az örökség erejéig terjesztjük, oly esetben is, midőn az örökhagyó egyes dolgai elhagyományozása által egész hagyatékát kimentette, minden nehézség nélkül rendezhető az ily jogutódoknak egymás közti s a hagyatéki hitelezők iránti jogviszonya. Ugyanazért semmi ok sem forog fen arra, hogy egy örökhagyó most emiitett tartalmú végrendelkezést érvényesen ne tehessen. Itt a hagyományosok mint örökösök tekintendők, habár jutalékukat nem számszerűleg meghatározott hányadrészekben kapták is. Az a követelés, hogy az örökös mindig vagy az egész hagyatékra vagy annak számszerűleg megjelölt hányadrészére neveztessék, az életben sok oly végrendelkezést érvénytelenitene, melynek semmi más hibája nem volna, mint az, hogy az örökösöket az osztozkodás kellemetlenségéről megmentette. Sokkal czélszerübbnek látszik teljesen az örökhagyó belátására bizni azt, mit, kinek s miként hagy vagyonából és csak azon esetre állítani fel bizonyos kise•) L. a szász polg. törvénykönyv 2328. §-át. gitő szabályokat, ha az örökhagyó intézkedése hiányos vagy homályos volna. Arra pedig, hogy a törvény az örökhagyó személyiségét magánál az örökhagyónál jobban tisztelje, valóban semmi okot sem látok. Ez szerény nézetem az egyetemes öröklés elvére nézve s most legyen szabad pár szóval a nyugvó örökség intézményéről emlékeznem meg. Ez intézmény tudvalevőleg a római jog rendszerében azon felfogás eredményeként állott elő, hogy ahhoz, miszerint a hagyaték örökséggé válhasson s az örökhagyó uralmából az örökösébe átmehessen, mulhatlan szükség nem csak az, hogy a hagyatéki vagyon az örökhagyó halálával jogalany nélkül maradjon, hanem az is, hogy az örökös az örökség elfogadása iránti akaratát nyilvánítsa. Mindaddig tehát, míg az elfogadás meg nem történt, a hagyatékot képező vagyon jogalany hiányában uratlannak lett volna tekintendő. Hogy pedig ebből az örökösökre nem különben az örökhagyó hitelezőire is hátrány ne származzék, az örökség megnyilta t. i. az örökhagyó halála s az örökség elfogadása közti időbeli különbséget azon jogi fictió felállításával töltötték ki, hogy a hagyaték addig, mig nyugszik, önálló jogi személyt képez. E felfogás alapján átment a nyugvó örökség intézménye mindazon jogrendszerekbe, melyek mint az osztrák és szász törvénykönyv az örökségbe lépést az örökös nyilatkozatától teszik függővé s e nyilatkozat meg nem történtéig örököst nem ismernek. Örökösödési jogunk ez intézményt mindeddig nélkülözte; az a kérdés merül fel tehát: nélkülözhetjük-e továbbra is. Én azon véleményben vagyok, hogy a nyugvó örökség intézménye nemcsak azon alap felfogásunknál fogva, melyet a hagyaték jogfogalmáról táplálunk, hanem a gyakorlati élet igényeit tekintve is, örökösödési jogunkban továbbra is nélkülözhető, sőt nélkülözendő. Mi az által, hogy az örököst minden megkérdezése nélkül ilyenül ismerjük, nem követünk el erőszakot az örökös akaratán, mert ez, ha az örökségből hasznot nem remél, arról, mig elfogadását nem tanúsította, minden perezben lemondhat, sőt még le nem mondás esetén is biztosítva van minden károsodás elől az által, hogy a hagyatéki terhekért csak öröksége erejéig felelős. Igaz ugyan, hogy azon részemről megtagadni nem kivánt tan, mely szerint az örökléshez két tény, az örökség kinyilta s annak elfogadása szükséges, elvileg s méret következetességgel alkalmazva, azt hozná magával, hogy az örökség addig, mig el nem fogadtatott, örökös nélkülinek, mondjuk, nyugvónak tekintessék. De ha figyelembe veszszük, hogy azon egyén, ki bármily czimen örökséghez jut, már az örökség megnyíltáig visszahatólag megnyeri azt még azon jogrendszerek szerint is, melyek nyugvó örökséget ismernek, az örökséghezi jogot pedig minden esetre már a megnyilás perczében megszerzi, nem találunk semmi okot cserbe hagyni örökösödési jogunk azon elvét, hogy az, ki végintézkedés vagy törvény szerint örökös, az örökhagyó halála perczében azzá lesz s magát mint olyan viselheti. Megerősíti e felfogás helyességét azon hatalmas kivétel is, melyet szabály alól a római jog a >suus heres« irányában az által tett, hogy azt a delatio alapján aditió nélkül örökösnek ismerte. Jelenlegi álláspontunk fentartása által megmenekülünk egyrészről azon controversiáktól, melyek a nyugvó örökség jogi személyi cselekvősége iránt keletkezhetnek s másrészről azon eljárás nehézségeitől, melylyel az örökségnek minden esetben hivatalból történő átadása jár. Összefoglalva már a most mondottakat, ismételhetem, hogy az egyetemes öröklés, az örökösi nyilatkozat s a nyugvó örökség behozatalát örökösödési jogunk codifikálásánál mellőzhetőnek vélem. Mint a következők folyamán kimutatni megkísérlem, elég tér fog nyílni örökösödési jogunkban, hol többé kevésbbé gyökeres reformra lesz szükség s kár lenne a kikerülhetlenül leküzdendő nehézségeket ok nélkül ujakkal szaporítani. Ezzel azonban korántsem azt akarom mondani, mintha örökösödési jogunk most áttekintett részében épen semmi teendő ne lenne. Az általam továbbra is fentartandóknak tartott jogelvek nálunk ma is érvényben állanak, de az alkalmazásuk körül felmerülő nehézségek okát gyakran joggal a törvényre, helyesebben annak hiányaira vezetjük vissza. Ennek lehető elkerülése csak az elvek folyományainak szerencsés kifejtésétől várható s e tekintetben törvényhozásunkra igen szép, de felette nehéz munka vár. Knyiczkei Gábor. Közigazgatási bíráskodás. Gruber Lajostól. A budapesti királyi magyar tudomány-egyetemen a Pasquich-alapból 150 írttal jutalmazott pályamű. I. A közigazgatási bíráskodás lényege, feladata, természete és fogalma. A közigazgatási biráskodás a modern államjog legfontosabb, legnehezebb]) s azért legeontroversebb problémáinak egyike; önálló megállapítása a mai állami fejlődés legkiválóbb eredményeihez számitható, mely a hatalmak megoszlásának elvéből kiindulva, a törvényhozásnak a Végrehajtástól -) és az igazságszolgáltatásnak az igazgatástól való elválasztása után végre oda jutott, még az igazgatáson belül is a belátás terét a jogszolgáltatásétól8) elkülöníteni.4) Elkülöníteni azért, mert »ép5) a legfontosabb része a közjognak mai napság még híjában van rendezett igazságszolgáltatási organismusnak*.6) Véres forradalmaksirjai') L. U n g e r miniszter hasonló nyilatkozatát a »Keichsrath< urakházának 1875. január 22. ülésében tartott beszédében. »Bericht des Ausschusses des Abgeordnetenhauses«. »Verwaltungsgerichtsbarkeit ist durchaus ein Ausfluss der modernen Rechtsanschauung«. U n g e r : System des österr. Privatrechtes. II. k. 329. 1. 2) Jj. Kronawetter beszédét: Sitzung des Abgeordnetenhauses am 17. Marz 1875. 3) Arra nézve megegyezők a nézetek, hogy nem létezik már többé egy jog sem, mely nem volna jogosult, törvényszéki oltalmat követelni. Stein I. 1. 446. 1. 4) Bericht des Ausschusses des Abgeordnetenhauses. 5) L. Ka u t z : Politika 437. 1. Bluntschli: Staatsrecht. II. k. 343.1. Rotteck-Wekker: StaatsLexikon VIII. k. 17. s k. 1. 6) > Az igazgatási joghatósággal visszatér a jogvédelem a közjog terén, mely minden pontot megvéd, mely jelenleg jogi oltalom híjában van*. G n e i a t: A iogi állam 232. 1. • 6 »Az igazságszolgáltatás megtagadása a közjog terén a rendőri állam utolsó búvóhelye*. B a h r • Rechtsstaat 12. 1.