Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 20. szám - Örökösödési jogunk reformjához. [2. r.]

— 158 tásra szorulna. A leltár jogkedvezinénye nálunk nem különös eljárás utján nyerendő előny, hanem minden örökös által maga a törvény alapján egyenlően élvezett biztosítás, mely minden öröklésnél magától értőleg oly hatálylyal illeti az örököst, hogy e czélból rendszerint magának a leltárnak felvétele sem kívántatik meg. Ezekben legalább főbb vonásaiban körvonalozván a hagyatéknak jogrendszerünkben elfoglalt helyzetét, róla mint az öröklés tárgyáról most már könnyebben esik az átmenet örökösödési jogunk személyi elemére, nevezetesen azon elvek feltüntetésére, melyek hazánkban a hagyaték mint örökség megnyerésére való jogosultságot, az öröklési rendet, szabályozzák. Természetesen én ez esetben az örökösödési rend fogalmát nem azon rendszerinti értelemben veszem, melyben az csak a törvényes öröklési rendet jelenti, hanem azon széles terjedelemben, mely alá mindazon jogszabályok, mik annak megállapitását tárgyazzák, hogy a hagyaték kikre, mily sorban s mily arányban száll át, együvé foglalhatók. Azt hiszem, hogy annak törvény által való kimondása is, miszerint a hagyatéknak kire s miként való átszállása az örökhagyó rendelkezése által is szabályozható, egy sarkkő az örökösödés rendében s mint ilyen joggal az öröklési rend fogalma alá vonható. E tekintetben örökösödési jogunk szemben a hagyaték jogi fogalmát szabályozó előbb feltüntetett elveinek harmoni- , kus egységével meglehetős tarka képet nyújt. Jogrendünk e részben az orsz. bir. értekezlet által felállított szabályokon — egy csak ideiglenesnek számított alapon nyugodván — átmeneti intézmény jellegét viseli magán, a mennyiben régi jogelveinktől lényegesen eltér a nélkül, hogy a nemzetnek változott viszonyaival együtt változott jognézetét egész következetességgel és szabatossággal érvényre emelte volna. Innen azon elégedetlenség, melylyel viseltetnek az o. b. értekezlet alkotásai iránt ugy azok, kik a mult hagyományos intézményeihez ma is szívósan ragaszkodnak, mint azok, kik jövőnk mellett jelenünk érdekében is örökösödési jogunkat már az o. b. értekezlet által gyökeresebben reformáltatni óhajtották, s minek eredménye az, hogy az o. b. értekezlet munkálatának örökösödési jogunkra vonatkozó része már évekkel ez előít s ujabban is minden oldalról erős bírálatban részesült. En sem remélem, hogy fejtegetéseim folyamán e munkálatra mint jogfejlődésünknek minden esetre egyik legkiválóbb mozzanatára méltónylólag megjegyzéseket tenni kénytelen ne legyek; most azonban, miután czélom e helyen csak e munkálat eredményével való foglalkozást teszi szükségessé, megelégszem azzal, hogy az o. b. értekezlet alkotásával mint ténynyel számolva, csak az általa teremtett s ma is érvényes öröklési rend elveinek feltüntetésére szorítkozom. Hogy mqnnyire magán viseli jelenlegi örökösödési rendünk az átmenetiség jellegét, első tekintre is mindjárt szemünkbe tűnik, mihelyt két fő alkatrésze, a végintézkedési és a törvényes öröklés elveit, egymással csak felületesen is összehasonlítjuk. Mi az o. b. értekezleti szabályok I.fej. 7. §-a alapján a végrendelkezési szabadságot ma oly mérvben ismerjük s gyakoroljuk, a minőnél nagyobb mérvre kiterjeszteni azt a római iustitutiók legbuzgóbb barátai is soha sem kivánták. Sőt ha azt tekintjük, hogy nálunk akadályozó törvény hiányában gyakorlatunk bár szórványosan még a szerződési öröklésnek is tért enged, azt kell mondanunk, hogy e részben az öröklési szerződéseket szigorúan tiltó római jogon is túl teszünk. A végrendelkezési jog kiterjed az idézett szakasz szerint »minden öröklött és szerzett vagyonra* s elvileg elismert korlátlansága részben való megszorítást csak a szintén római eredetű köteles — nálunk törvényes — osztályrész intézménye által szenved. Örökösödési jogunké része tehát teljes érvényre juttatja az egyéni tulajdonnal való szabad rendelkezés elvét, midőn eredetére s minőségére való tekintet nélkül minden vagyont egyenlően az örökhagyó akarata alá rendel, mondhatni a vagyonok egyenlőségét decretálja. Most forduljunk törvényes öröklési rendünk felé. Ott, hol végrendelkezés nem történt, azt maga a törvény pótolja. De miként? Ugy, hogy nem ugyan minden, de legnagyobb részében oly rendelkezéseket tartalmaz, melyek a vagyonok egyes nemeit egymástól elszakasztva azokra különböző öröklési rendet állítanak fel. Mig ugyanis az o. b. ért. I. fej. 9. §-a az örökhagyó leszármazóinak törvényes vagy a szöveghez hívebben végrendelet nem létébeni öröklési jogát minden vagyonra nézve egyenlően szabályozza, addig a 10., 11. és 12.§§-ok a felmenők, oldalági rokonok s hitvestárs örökösödésére nézve a hagyatékban lévő vagyont két ellentétes táborra, öröklött és szerzeményi vagyonokra osztják s a vagyon ezen két nemére egymástól eltérő sőt egymással bizonyos tekintetben homlokegyenest ellenkező öröklési rendet állapítanak meg. Régi vagyoni s örökösödési jogunk j hatalmas elvének, az ősiségnek, egyik folyó- | I mánya az ágiság az öröklött vagyonok mai ' | végrendelet nélküli öröklési rendében uj I I erőre kapott, más részről pedig a hitestársi j j öröklés a szerzeményi vagyonban oly kiI terjedést nyert, minővel az tudtommal sej hol sem bir. A végrendelet nélküli öröklést | tárgyazó orsz. bir. értekezleti szabályokban ( \ bizonyos módosulással a germán jog szelj lemével sokban egyező régi jogelveink maI radtak fen s küzdenek tovább a mindinI kább tért foglaló római jogelvekkel, s e küzdelem közvetlen eredményéül tekintI hetjük jó részben azon sok nehézséget is, | mit örökösödési jogviszonyainkban az orsz. bir. értekezlet ellentétes elveken nyugvó szabályainak gyakorlati alkalmazása sok esetbea okoz. E szabályok, melyek hiányos fogalmazásuknál fogva a nélkül is számos kételyre adnak alkalmat, valóságos vesszőparipákká váltak, melyeken kiki saját felfo- I gása, gyakran csak érzelmei, szerencsésebb esetben a magáénak vallott iskola tendentiája által kijelelt irányban lovagol, ugy hogy nemcsak közönségünk törvényismerctében, hanem bíróságaink gyakorlatában is a legnagyobb bizonytalanság uralkodik. Mások is rámutattak már örökösödési szabályaink ezen gyengéire, igy többek közt azon visszásságra, hogy a köteles részre jogosult szüle az esetben, midőn az örökhagyó csak szerzeményi vagyont hagyott hátra, életben lévő s az egész szerzeményben öröklő hitestárs létében a hagyatékból mit sem nyer, továbbá azon vitás kérdésre, mely egy örökhagyó szerzeményében örökösödő gyermek halála esetén a gyermek életben lévő szüléje s az elhalt 3züle rokonai közt felmerül, valamint azon homályos rendelkezésre, melyet végrendelet nélküli öröklési rendünk sarkpontja az öröklött vagyon fogalma, ennek terjedelme iránt az o. b. ért. I. fej. 10. §-a tartalmaz. En, miután annak fejtegetése, hogy jelenlegi örökösödési jogunk szabályai miként magyarázandók s alkalmazandók, egy bár igen szép, de feltett czélomtól teljesen eltérő feladatot képezne, kénytelen vagyok lemondani ezen érdekes kérdések felelevenítéséről. Legfelebb mivel jövő jogfejlődésünk irányát ki tudná előre biztosan megjelölni s attól is lehet tartani, hogy az öröklött vagyon fogalmával még egy uj örökösödési törvény alkotásánál is számolnunk kell, a legutóbb emiitett fontos vitás kérdés tekintetében látok szükségesnek pár rövid észrevételt. Én sem tartom a 10. §. azon rendelkezését, mely öröklött vagyonúi az örökhagyóra szüleitől vagy azok ágától akár végrendelet folytán akár a nélkül hárult értéket jelöli ki, tökéletesnek. Az csakugyan elhibázottan van feltéve, mert könnyen téves értelmezésekre vezethet. Azonban oly rosznak még sem ismerem el, hogy belőle — mint több szakember*) tette — azt lehetne kimagyarázni, mintha öröklött vagyon alatt az örökhagyóra annak szüleitől vagy azok ágától viszteher nélkül bármikép került minden vagyont kellene érteni. Én azt gondolom, hogy a 10. §. ezen kifejezéséből »akár végrendelet folytán akár a nélkül« az első sorban alkalmazandó s ez esetben czélhoz is vezető nyelvtani magyarázat alapján semmikép sem lehet többet kiolvasni, mint hogy ugy a végrendelet folytán mint a nélkül (ab intestato) történő öröklés által nyert vagyon öröklöttnek tekintendő, mert nézetem szerint a végrendelet folytán eső vagyonháramlással mint kétségtelenül az öröklés egyik nemével szemben az »a nélkül* kifejezés szoros és következetes magyarázat szerint nem jelenthet mást, mint az öröklésnek végrendelet nélkül történtét — de mindenesetre az öröklésnek egy másik nemét. A végrendelet nélküli örökléssel szembe okszerűen csak az a nélküli öröklés, nem pedig a vagyonátszállás egy egészen idegen módja, az élők közti átruházás állitható, melynél azon körülmény, hogy az élők közti átruházás viszteher nélkül történt, ez esetben döntőnek elfogadható különbséget nem szül. Ugyanazért e pont tekintetében nem szükség azon szavak összevetéséhez sem folyamodnunk, melyekkel az o. b. értekezlet az öröklött vagyonnak az örökhagyóra való háramlását más helyeken nevezi. Azon logikai ér*) Herozeg: A magyar ca»lád- és öröklési jog. 272.1. Vajkay: Tanulmányok a közönséges német jog és történelmi koréból. 122—123. 1. Zliuszky: A magyar örökösödési jog. 268. 289. 1.