Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 20. szám - Az észjog vezérelvei. Értekezés a principium essendi, fiendi et cognoscendi nyomán. Írta Dr. Wekerle László. Budapest, 1877. [Könyvismertetés]

— 159 — telmezés pedig, mely szerint legújabban | Zlinszky Imre az öröklött vagyon fogalmának az élők közt viszteher nélkül átruházott vagyonra is kiterjesztését azzal indokolja, hogy »ellenesetben a törvény az a czélja, hogy a vagyon a családra visszaszálljon, ki lenne játszható s illetve a vagyon minőségének meghatározása a felek tetszésétó'l lenne függővé téve«*), elfogadható alappal nem bir, mert midőn egy egyén vagyonával annak öröklött vagy szerzett minőségére való minden tekintet nélkül életében szabadon s halála esetére is a vagyon ági minősége által leginkább érdekelt oldalrokonok teljes figyelmen kívül hagyásával intézkedhetik, akkor akaratának érvényesítésére ily kerülő-utra egyáltalában nem szorul. Talán hosszabban is kitértem e pontra, mint tennem kellett volna, azonban mentsen az, hogy törvényes örökösödésünk alapját a felmenők, oldalági rokonok s a hitestárs irányában a vagyon öröklött vagy szerzeményi minősége képezvén, azon kevés megjegyzést is, mit öröklési jogunk e részére, nevezetesen a felmenő egyenes s oldalági rokonok öröklési sorrendére tenni szándékozom, lehetőleg biztos alapra óhajtottam fektetni. Törvényes öröklésünk tulajdonképi rendére alig van mondani valóm. A lemenőkre nézve — kivált ha azt is figyelembe veszszük, hogy ujabb törvényszéki gyakorlatunk ellenkezésben a régivel — a törvénytelen gyermekeknek is öröklési jogot ad legalább az anya után — egy uton haladunk a római s a modern jogfejlődéssel, a mennyiben az orsz. bir. ért. 9. §. a gyermekek fejenként egyenlő, s a további leszármazók törzsenkinti örökösödését állapitja meg. Hogy a felmenők s oldalági rokonok öröklési rendéről ezt nem mondhatom, az a vagyonok öröklött s szerzett minőségének alapul vételéből magából önkényt folyik. Az öröklött vagyon, a mint az illető szülére, kiről vagy kinek ágától eredt, viszszaszáll, ugy mindaddig, mig e szüle ágán rokon s törvényeink szerint bármily távol fokon álló rokon létezik, ezen ágon marad s csak ha ez ágon egyetlen rokon sem jelentkeznék, száll át a másik szüle ágára. Magában az ág kebelében a törzs szerinti öröklés szabályozza a rokonok közti sorrendet, épen ugy, mint a szerzeményi vagyonra nézve az egész felmenő s oldalági rokonság öröklési sorát. Ezt nézetem szerint elég érthetőleg fejezi ki az o. b. ért. 12. §-a, melyből némelyek azt következtetik, hogy a szerzeményi vagyon is, a mint a két szüle közt egyenlően két részre osztatik, ugy tovább menve ha az egyik szüle s leszármazói nem élnének, a leszármazók nélkül elhalt ezen egyik szüle ágán a másik szüle ágának teljes kizárásával mindaddig megmarad, mig csak ezen ágon rokon találkozik. Arra. hogy az ágiságot a szerzeményi vagyonokra is kiterjeszszük, törvényes szabályainkban alapot, egyébként pedig okot nem találok. És most még mellőzve a hitestársi öröklést, melynek az orsz. bir. értekezlet munkálata alapján nyert túlságos terjedel•) L. idézett mííve 269. J. mérői futólag ugy is emlitést tettem, csak az özvegynői öröklés tekintetében kell annyit legalább megjegyeznem, hogy e részben — nevezetesen a nemesek özvegyeinek a férj vagyonábani öröklésére nézve a vagyonoknak még egy más megkülönböztetése — azok ingatlan vagy ingó minősége is szerepet játszik. Az o. b. ért. 15. §-a az özvegyi öröklésre nézve régi törvényeinket tartván fen — a nemesek özvegyeinek — leszármazók létébeni örökrésze ma is az ingókból egy gyermekrészszel egyenlően jár ki s igy a vagyonok egyenlősítésére czélzó törekvés örökösödési jogunkban nem is egy, hanem két, bár utóbbiban nem nagy nehézséggel áll szemközt. Enyiczkei Gábor. Jogirodalom. Az észjog vezérelvei. Értekezés a ^princípium essendi, jiendi el cognoscendi« nyomán. Irta Dr. Wekerle László. Budapest, 1877. sHallom a malom zörgését, de búzát nem látok. * Arab közmondás. Nem önmagáért érdemel e dilettáns monographia emlitést, hanem azért, mert benne is letükröződik a jogbölcselet fejletlen, elmaradt, silány állapota hazánkban. Ezen »észjogi vezérelvek* bizonyára nem vezetik előbbre az észjogot sem módszer, sem eredmények tekintetében, hanem ott hagyják, hol találták •— nálunk, sőt visszaesést jeleznek nálunk is azon a kor színvonalán álló iránynyal szemben, melyet legújabban Pulszky Ágoston ur kezdeményezett, mely iránynak meghonosítása azonban fejlődési viszonyainknál fogva valószínűen csak akkor fog szélesebb körben sikerülni, ha nyugoton rég mult, meghaladott leend. Pedig kétségtelenül jótékony hatást gyakorolna, ha a positiv, természettudományi módszer alkalmazásán nyugvó szellembölcselet, a jogtannak mint társadalmi tudománynak felfogása, a culturnépek ez irányban való gondolatmunkája iránt legalább a közeledést közvetítő komoly érdeklődést kelteni birnók. Csak ez ronthatná le a miveletlenséggel járó azon hiedelmet, mintha a »józan ész«-nek elidegenithetlen, közpolgári jogezimén mindenki a született bölcsész szerepét igényelhetné; csak ez ronthatná le a félreértett »örök igazság«-nak dicskörét, melylyel elméletileg semmit bizonyítani, semmit védeni nem lehet, melynek nevében azonban gyakorlatilag minden helytelenséget látszólag igazolni képesek azok, kik czéljaikat ügyesen burkolják azon szavak üres takarójába; csak ez ronthatná le a jogmetaphysikai babonának oltárait s az ott áldozó együgyűek és charlatanok befolyását, kik tömjénfüsttel és holt szavakkal kábítják el magukat és másokat; és, mi ennél sokkal fontosabb, csak ez ronthatná le végre a termékeny, fejleszthető, haladó elméletnek carrikaturájával, az áltudománynyal és álideálokban való hittel együtt annak ellentétes szülöttjének, a skeptikus tétlenségnek, cynikus nihilismusnak és felvilágosodott politikai atheismusnak befolyását is, mely nálunk az igazságügy igazgatásában oly ártalmasán érvényesül, mióta a pillanatnyi államérdeknek czége alatt egy elvtelen u. n. »gyakorlati irány« követői jutottak vezérszerepre és törekednek azon, hogy az államszervezetet lehetőleg az egykori ősi patriarkális despotismus alapjaira visszafektessék. Ki a társadalmak fejlődését lélektani szempontból megfigyeli, az ismeri azon szoros összefüggést, mely a theologizáló jogbölcselők, a tudomány platonikus imádói és a jogalkotási eunuchok és hermaphroditák közt létezik. És hogy az elméleti tájékozatlanság és tudományosságban való elmaradottság mennyire boszulja meg magát egy codifikátióra utalt nemzeten, ennek keserű előizét már is éreztük. Wekerle ur műve reánk nézve tehát csak mint ily jellemző jelenség bir bizonyos negatív érdekkel ; belbecse csak a tudományos szellemmel természetüknél fogva ellenszenvezőkre nézve lehet, kik ily művet, mint elrettentő példát, üdvözölhetnek. E szigorú ítéletünket tartózkodás nélkül mondhatjuk ki, mert szerző, nem várva kíméletet a jelentől, előre felebbezte ügyét az érettebb jövőre. Megközelithetlen önbizalom vigasztalja öt művének előre érzett, ideiglenesnek vélt hatástalansága fölött; az örök szellem szolgáinak tragikus türelmével lemond a jelennek elismeréséről, nem kétkedvén a fölött, hogy a részére babért termelő fák és babért szakító kezek e században még nem léteznek. Azt mondja ugyanis előszavában, hogy csak a jövőben fog behatóbb érdeklődés kifejlődni a jognak végső problémája iránt, melynek megoldásához műve, avval a mit ér, a jövő szolgálatában járul. A hypothetikus közbeszurás: »avval a mit ér«, szerénységre mutat és Rousseau Emiljének szavaira emlékeztet : >les grands hommes ne s'abusent point sur leur supériorité; ils la voient, la sentent, et n'en sont pas moins modestes. Plus ils ont, plus ils connaissent tout ce qui leur manque«. (t. 2. 1. 4. p. 162.). Különben a naiv, rideg önérzet illik az elvont gondolatoknak világában élő bölcsészhez, kit az őt környező gyakorlati világhoz való alkalmazkodás megfosztana eiede iségétől, alkotó nyugalmától és olympusi kedvétől, midőn művei közvetlen használatra számot nem tartanak. A lángész szellemi egyénisége daezol a társadalmi élet egyenlősítő befolyásával és büszkén zárkózik önmagába; megveti a hálátlan jelent és önmagában talál jutalmat és kielégítést munkájáért. A lángelmü bölcsész Schopenhauerrel hirdeti, hogy a bölcsészet nem oly tudomány, melyet tanulás által el lehet sajátítani, hanem inkább művészet, melyre születnie kell ugy a mesternek, ki mély érzelmeiből a jövőnek visióit felvarázsolja és a mindenség képét sejtve utánalkotja, mint a tanítványnak, ki fogékony lélekkel követni képes a félhomályban alkotót álomvilágába. Az erre nem született, izgékony kedélyt és képzeletet nélkülöző, kíváncsi laikusnak profán kezei hasztalan tolják félre a saisi kép fátyolát; bárgyú szemei nem látnak semmit. S ha ő a titokszerü tripos jóslataira emlékeztető bizonyos túlvilági bölcseleti érthetlenséget maguknak a gondolatoknak éretlenségének, a Cartesius-féle »világossággá«, szavakkal közölhető eszmékké való jegeczédésük hiányának tulajdonítja, mert tapasztalata szerint hasonló látkörü szelleműek között minden eszme szavakban, habár csak alanyi, érzelmi eredetisége, ugyszólva himpora nélkül, obiectiválható és terjeszthető: akkor ily rövidlátót és vakmerőt a bölcsész ex professo, papias kiváltságának öntudatában, a hegeliánus »Gedanke« szellemében felvilágosítani fogja arról, hogy »csak az Istenek kedveltjei« értik a tiszta gondolatok sublimált bölcseletét. Ha azonban szerző az önérzet dolgában elég nagy is lángelmü bölcsésznek, egyéb tekintetekben igen törpe a szelleme azon óriási problémával szemben, melyet agyának villanyos világításában bemutatni akar. Eredeti alkotó helyett eklektikus epigont találunk benne, ki rendszer és szilárd alapeszmék nélkül, hol Kant, hol Fichte, hol Schelling, hol Hegel, szivesebben azonban ezek másod egész milliomod rendű satellitáinak mint p. o. Martininak és Pauler Tivadarnak műveiből meriti bölcseségét; vizenyős rationalismus üres schemáinak utánimádása, ez azon érték, melylyel a jövő szellemének szolgálni vél, holott csak a múltnak kisérteteit idézi fel, melyek a mai napvilágban csak mosolyra indíthatnak. Valóban bajos elhinni, hogy napjainkban készült e könyv, hogy írója nem volt egy német tanár, kit száz év előtt eltemettek. Méltatlan lenne szerzővel vitatkozni elméleti álláspontja fölött; ki akarna évszázados iskolaport ismét felverni, hogy rég befejezett aktákat a molyoktól elvonjon? Azon újjászületett scholastikusok, a német metaphysikusok, kiknek árnyékából szerző naprendszert alkotni akar, tudvalevően nagyon könynyen bántak el egymás rendszereivel; az utoljára épült kártyaház mindig az egyetlen, valódi tündérlak volt, persze csak addig, mig annak is egy uj rendszer-sultán varázslehelete véget vetett. A