Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 18. szám - A magyar váltójog kézikönyve. Írta Dr. Plósz Sándor ny. r. tanár a kolozsvári egyetemen. Első füzet. [Könyvismertetés]

— 146 — A negyedik kellék tekintetében hiányzik annak megemlítése, hogy a belga törvény a fize­tési időt mint kelléket nem is ismeri, hanem egy­szerűen azt mondja, hogy ha nincs fizetési idő, akkor a váltó látra szól. A 21. §-ban ellenmondást látok. A törlések­ről a mi törvényünk részletesebben intézkedik mint a német váltó-rendszabály, mely beéri annak kimondásával, hogy oly okiratból, melyen a váltó lényeges kelléke hiányzik, váltó-jogi kötelezettség nem származik, és a kitörölt kellék nem Írottnak, hiányzónak tekintetik ; holott a mi törvényünk azt is kimondja, hogy a megtörtént törlés az ellenke­zőnek bebizonyitásáig szándékosnak vélelmeztetik. •Szerző szerint az, a mi a kitörlésről mondatik, a széttépett váltókra nézve is áll, én azonban azt tartom, hogy egy széttépett váltónál hiába bizo­nyítjuk, hogy az nem szándékosan tépetett szét. A 22. §. a váltólevelek egyéb tartalmáról, az u. n. váltójogi clausulákról, intézkedik. Ilyen •váltójogi clausula sokkal több van, mint a mennyit szerző ismertet. Hivatkozom egyszerűen Hart­mannra, ki sokkal többet hoz fel. A váltólevelek többszörösitésóröl szóló 23. "•§-t nagy kíváncsisággal kezdtem olvasni. A dupli­catumnak jogi természete egyike a legkényesebb kérdéseknek; szerző deductiója azonban nem elé­gített ki. A clausula cassatoria-t nem fejti ki eléggé. Nem említi a belga törvényt, mely igen érdekes indokolással a clausulá cassatoria-t kihagyta. A német törvényben is hiányzik és a mienkben is, de megtiltva nincs. Nem látom kifejtve azon kérdést, hogy mi történik azon esetben, ha a kibocsátó a duplicatu­mot nem akarja kiállítani, noha a törvény azt mondja, hogy köteles kiállítani. Németországban e felett nagy vita folyik és szerző mégis egészen hallgat a dologról. A 25. §. a váltónyilatkozatok kiállításáról szól. Igen fontos és érdekes kérdés, vajon az írni nem tudók váltóképesek-e. Szerző véleménye sze­rint azok, akik írni és olvasni nem tudnak, meg­hatalmazott által vállalhatnak váltójogi kötele­zettséget. Ezt a következőleg indokolja. »Az uj törvény szerint tisztán csak a forma irányadó, t. i. az, vajon a váltó aláírást vagy kézjegyet tartal­maz-e. Ezt egyrészről a 104. §. állásából, szövege­• zéséből (»névaláírás helyett kézjegygyei eszközöl­tetnek*:), a törvénynek a váltóképességnél ez irány ­"ban való hallgatásából, — másrészről pedig abból lehet következtetni, hogy az uj törvény a n. váltó­rendszabálytól csak abban tér el, hogy mi tartandó a kézjegyekről, — de nem abban, hogy mi tar­tandó az aláírásokról, valamint abban sem, hogy • mit kelljen aláírásnak tekinteni. Ez utóbbi irá­nyokban a törvény egész rendszeréből kétségtelen, hogy a n. vrszabályt követi. A 40-iki és az uj tör­vény közötti eme külöbségből azon fontos követ­kezménynek folynak, hogy az uj törvény értel­mében az írni nem tudók meghatalmazott által vállalhatnak magukra kötelezést, hogy a mint a köv. §-ban látni fogjuk, ha nevüket megbízott ál­tal íratják, kötelezve lesznek, hogy a más által irónnal előirt és az irni nem tudó által utánvona­lozott névírás kötelezett (osztr. fötsz. határozatok i Borch. Zus. 758. Blaschke 48. §. 5. j.), hasonlag a kéz vezetésével eszközlött névírás (Borch u. o. €60. j., Hartmann 164. 1.), valamint a megbízott által (azaz nem csupán tanuként) a kézijegy mel­Jett eszközölt névírás is.« Én ellenkező nézetben vagyok, s nem tudom íelfogni, hogy szerző, aki az előmnnkálatok fon­tosságát oly nagyon kiemeli, ezen nézet mellett Tan, daczára annak, hogy a jogügyi bizottság, ha­bár azt akarta is kifejezni, ami az 1840: XV. t.­cz.-btn foglaltatik, de szerinte mást fejezett ki, mert a két törvény közt különbség van. A 40-iki tör­vény ugyanis nem ismeri el váltóképeseknek az irni és olvasni nem tudókat, az uj törvény pedig — szerző szerint — csak az irni nem tudók ke­resztvonásait nem fogadja el. Továbbá azt mondja szerző, hogy a törvény a váltó egyik kellékéül a kibocsátó névaláírását kívánja meg: az tehát, aki irni nem tud, váltót nem bocsáthat ki; ellenben a hol a törvény nem kívánja a névaláírást, ott az irni nem tudó képviseltetheti magát meghatalma­zott által, miután a törvényben benne van a meg­hatalmazásról szóló §. Bármily geniálisnak látszik is ezen felfogás, én azt nem fogadhatom el, mert én azt egyenesen a törvény kijátszásának tartom, — eltekintve attól, hogy a jogügyi bizottság in­tentiója világos. Ha szerző a meghatalmazást megeDgedi, meg kell engednie azt mindenben, ho­lott szerző a kibocsátónál megkívánja a névalá­írást, a többi váltónyilatkozatoknál pedig nélkü­lözhetőnek véli azt. Minthogy a törvény szövege — ezt magam is elismerem — nem helyes, felette kívánatos, hogy a judicatura minél előbb segítsen bajon és kimondja azt, a mit az országgyűlés ki­mondani akart. Azon olvashatlan névaláirásoknál szerző ellentmond önmagának. Egyszer azt állítja, hogy az olvashatlanság még nem elég a névírás minősé­gének kizárására, a 65. lapon pedig azt mondja, hogy az olvashatlan aláírás hiányzónak tekintendő. Még azt is meg kell jegyeznem, hogy »olvasliat­lan« és »absolute olvashatlan« közt nincs kü­lönbség. Ami a »falsus procurator«-ról szóló tant illeti, szerző nem ismeri Keyssner monographiá­ját, melynek czime »Haftungspflicht des falschen Bevollmáchtigten.« (Goldschmidt-féle folyóirat XI. kötet). A váltónyilatkozat kiadásáról szóló 27. §. egyike azoknak, melyek leginkább sikerülteknek mondhatók. Itt szerző saját nézetét szépen védi; legalább véleményem szerint nem lehet lényeges kifogásokat felhozni felállított tételei ellen. Csak azt az egyet kell constatálnom, hogy a blanquet­tekre nézve saját theoriáját sem tartja applikál­hatónak, hanem kivételt enged. De ha figyelembe veszszük, hogy a kivétel megerősíti a szabályt, csak örülnünk kell, hogy van kivétel. Érdekes, hogy a váltónyilatkozatról szóló 28. §-ban a telekkönyvvel kezdi összehasonlítani a váltót, de természetének felismerését ezzel nem igen segíti elő. Ezen §-ban is ellenérv foglaltatik arra nézve, hogy az irni nem tudók váltóképesek. Akik azt mondják, hogy az irni nem tudók váltó­képesek, arra hivatkoznak, hogy az 1. §-nál kel­lett volna ezt kimondani; de szerző ezen §-nál a 4. jegyzet alatt beismeri, hogy nem kell minden váltóképtelenséget mindjárt az 1. §-nál tárgyalni, sőt van olyan váltóképtelenség, melyről nincs szó az 1. §-ban, mely csak az általános váltóképessé­get tárgyalja. A 32. §-ban a váltó-egyetemlegességről szólva, megmondja, hogy ezen kifejezés nem egé­szen találó, — a mi bizonyos. Kiemeli, hogy kü­lönbség van a köztörvényi és a váltói egyetemle­gesség közt és ki is fejti ezen különbséget. A novatióról és a conversióról szóló tan igen szépen van kifejtve a műben, — sőt én vilá­gosabbnak találtam, mint a német könyvekben, A novatio tekintetében én Hartmannal tar­tok, kitől szerző eltér. Vegyünk egy esetet. X. köl­csön vesz Y-tól 1000 ftot, vagy pedig ezen összeg­gel már előbb tartozott Y-nak, és most ezen ösz­szegért váltót állit ki. Mi történik az alapul szol­gált tartozással ? Fenáll-e a váltótartozás mellett vagy nem ? Hartmann szerint a hitelező minde­nekelőtt a váltói utat köteles választani, Thöl sze­rint azonban megállhat mindkettő; a novatio bit zonyitandó az által, a ki rá hivatkozik és az egész inkább magánjogi kérdés. Igen érdekes a kérdés különösen tekintettel azon jogelvre, miszerint nem engedhető meg az, hogy bis idem exigatur. Igen fontos az érvénytelen váltónyilatkozat hatálya, vajon t. i. az érvénytelen váltónyilatkozat megállhat-e mint más valami, és itt helyesen fejti ki szerző, hogy az érvénytelen váltó kereskedelmi utalványnyá is convertálható. A váltócselekményekről szólva, a bemuta­tást és az óvást tárgyalja. Az óvásról szóló tan inkább praktikus ter­mészetű ugyan, de midőn szerző elősorolja, hogy hányféle az óvás, kár volt fel nem sorolni mind­azon eseteket, melyekben óvásnak helye van. Ezekben összefoglaltam azon főbb kifogáso­kat, melyet Plósz tanár urnák ezen műve ellen emelnem kell. Mindazonáltal őszintén bevallom, hogy a munkát nagy érdekeltséggel olvastam és azt eddigi tankönyveink sorában bízvást a legelső helyre teszem. Különösen jól esett, hogy szerző nem szereti a jegyzeteket és hogy nagy gonddal használta fel a német birodalmi kereskedelmi fő­törvényszék határozatainak gyűjteményét. Égyéni ítéletemet azonban véglegesen ez al­kalommal még ki nem mondhatom, mert incivile est, nisi toto libro perspecto, respondere vei judi­care. Várjuk be tehát a munka folytatását, mint­hogy az előlapon (folyó évi április 28-án) azt ol­vassuk, hogy az egész munka f. évi martius hó végéig fog megjelenni. Dr. Herich Károly, min. osztálytanácsos. Az ügyvédi kamarákból. A budapesti ügyvédi kamara a következő felterjesztést intézte a pénzügyminiszter úrhoz •' Nagyméltóságú magy. kir. Pénzügyi Minisz­ter Ur ! Az ügyvédek megadóztatására nézve ujab­ban oly gyakorlat jelenségei mutatkoznak, mely véleményünk szerint sem a törvénynek, sem az ügyvédi jövedelem természetének nem felelvén meg és túlságosan sújtván az ügyvédi kar tagjait, kénytelenek vagyunk orvoslás végett Nagyméltó­ságodhoz járulni. A III. osztályú kereseti adó minél pontosabb megállapithatása végett szükségök lévén az adó­kivető közegeknek irányadó adatokra, midőn azon végzések, melyekkel ügyvédek részére tömeggond­noki vagy perügyelöi dij állapittatik meg, közöl­tetnek a kir. adófelügyelőséggel, a végzésből ki­tűnő dij külön III. osztályú kereseti adó alá vo­natik, s a kir. adófelügyelőség által 10°/0 adóval rovatik meg. Az adókivetés ezen módja pedig nem nyug­szik jogos alapon, mert az 1876. évi 15. t.-cz. 11. §-a szerint a III. oszt. kereseti adó kivetésére az adókivető bizottságok vannak hivatva, az adózónak az idézett törvényczikk 18. §-a szerint joga van előzőleg a kivetést megtekinteni s a 27. §. értel­mében felebbezéssel élni, s igy a törvénynyel ellen­kező kivetés már magában sérelmes s az adózóra kötelező erővel nem bir. Midőn pedig ennek daczára kivettetik s az adózó a befizetésre köteleztetik, ez által törvény­ben biztositott jogaiban szenved helyrehozatlan csorbát. Ennek súlya annál nyomasztóbb, mert maga az ekkép kivetett adó is nélkülözi a törvényes alapot. Azon ügyvédnek ugyanis, ki ekkép évközben, bevételként jelenkezö egy összeg után 10%-os adóval terheltetik, III. osztályú kereseti adója ezen kivül megállapíttatik egész évi jövedelme után is az adókivető bizottság által, mely kivetésnél tekin­tetbe vétetik nem csak általában minden ügyvédi jövedelme, hanem az 1875. 29. t.-cz. 3. §-a szerint külön megrovatik minden oly jövedelme is, mely az ügyvédségtől különböző foglalkozásból ered. Ha ennek daczára az ügyvéd évközben újra megadóztatik egyes bevételei után, ez nem egyéb mint ugyanazon foglalkozásból eredő keresetnek kétszeres megadóztatása, mi pedig ellenkezik az 1875. 29. t.-cz. 3. §-ával, mely csak különböző foglalkozásból eredő többféle kereset külön meg­adóztatását engedi meg. Az ügyvédi jövedelem tényezőit épen azon dijak képezik, melyeket az ügyvéd felek ügyeinek, vagyon-kezeléseknek jogi képzettséggel párosult ellátásáért mint megbízott vagy gondnok kap ; az ügyvéd tömeggondnokká csődöknél ép ugy ügyvédi foglalkozásánál fogva neveztetik ki, mint hagyatéki vagy ügygondnokká, vagy pártfogó ügyvéddé, tö­I meggondnoki dija ép ugy ügyvédi foglalkozásából, ügyvédi állásából ered, mint bármely más dija, me­lyet mint ügyvéd gondnoki működésért kap. Ha más, a kinek keresménye egy egészen külön önálló foglalkozásból vagy üzletből ered, ha olyan, ki állásánál, foglalkozásánál fogva rendsze­rint gondnokká sem csődöknél, sem távollevők vagy szegények részére ki nem neveztetik, lesz csőd esetében tömeggondnokká, ki épen ezért szá­mos tömeggondnoki teendőnél ügyvéd segélyére is van utalva: akkor még megállhatna oly értelme­zés, mely az e minőségben nyert dijat külön fog­lalkozásból eredőnek tekinti; az ügyvédeknél azon­ban, kiket az 1874. 34. t.-czikk a gondnokságok elfogadására egyenesen kötelez, kik között számo­san vannak, kiknek egy csőd perügyelőségén vagy tömeggondnokságán kivül egyéb ügyök nincs, ellen­kezőleg áll a dolog.

Next

/
Oldalképek
Tartalom