Magyar Themis, 1875 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1875 / 33. szám

258 —

ség' nagyobb jó ugyan mint a vagyon, de egy bekövetkezhető zuzódásnál vagy köny- nyebb sebzésnél egy oly vagyon mégis nagyobb jónak tekinthető, a mely nagyobb mennyiséget foglal magában, vagy a mely az illetőnek mindenét képezi s annak lételétől függ számosaknak az élete és fenntartása. A zuzódás és sebzés pedig a testépséget fenyegeti, és igy az, a ki oly helyzetbe jutna, hogy ezen sebzéseket másként el nem távolithatná, mint mások jogainak megsértésével, az mások összes vagyonát büntetlenül megsemmisíthetné.

Azon felül a végszükség esete mindenkor oly veszélyt, oly nagy mérvű behatást tételez fel, a mely a tettes nyugodtságát, megfontolását többé-kevésbhé elveszi. Már most oly esetekben, hol puszta sebzésnek a kikerülése, avagy csekélyebb sértések elhárítása forog fenn, a zavar közepette, mindezen feltételek léteiéről vajmi kevéssé lehetne szó. Továbbá a végszükségben levőnek mindenkor át kellene futni a javak listáját, melyet vagy az eszében vagy a zsebében kellene tartani, nehogy a mit meg- semmisitend, nagyobb jó legyen, mint az, mit megmenteni akar.

Ép ezen körülmények- és nehézségeknél fogva a végszükség eseteinek a testi épségre, vagy a mint azt a Glaser-féle javaslat teszi, a szabadság és vagyonrai kiterjesztése sem nem czélszerü. sem nem kívánatos.

A német birodalmi b. tkönyv a végszükség eseteit az élet- és a testépségre nézve állapította meg, a neki erre alapul szolgált szász, hesseni, braunschweigi, thürin- giai, hamburgi és lübecki törvénykönyvek folytán, miután a porosz büntetőtörvénykönyv a végszükség esetére nézve nem is foglalt magában intézkedést és ez által elismerte azt, hogy annak alapját egyedül a szabad elhatározás hiánya képezi s ennek alapján nem esik az büntetés alá. Azon példák különben, a melyeket Schaper is felhoz a Holtzendorf-féle kézikönyvben a végszükség illustratiója végett, majd mind olyanok, a melyeknél a jogok összeütközése ugyanazon egy személy javait képezik. így a midőn az orvos mérget ad be a betegnek, hogy amaz életét megmentse, a beteg egészségét támadja meg, tehát ugyanazon egy személy javai állnak egymás ellenében. A midőn az őrült a tébolydába szállittatik, ugyancsak az 'ó szabadsága áldoztatik fel egészsége megmentése végett. Azon esetben pedig, hogy ha valaki a reá bízott táskát felmetsziazért, mert máskép igazolni nem tudja, hogy abban egy netán ellopottnak állított tárgy nem foglaltatik, tehát hogy becsületét meg- mentse, nemcsak a végszükség felvétele mellett fog az illető, ki azt felmetszette, büntetlen maradni, — de büntetlen marad az azért, mivel reá nézve a szándék, valamit abból eltulajdonítani fenn nem forog, vagyis a lopás tényálladéka hiányzik.

A végszükség jogi oldalát tekintve, kétségtelen az, hogy abban a szükségnek hozatik áldozat a jogrend rovására. Az állam, mely a jogrend fenntartására, az egyesek jogainak védelmére van hivatva, ez esetben ezen feladatáról

lemond, és az erőnek, a természeti ösztön kitörésének enged tért. Teszi pedig ezen lemondást az állam azért, mert arra kényszerítve van; — mert azt tennie kell, miután azon esetekben a jogok kölcsönös tisztelete, mely az egyének morális erejében rejlik, az ösztön tulnyomólag nagyobb feltámadása folytán legyőzetik. Másoknak a jogai saját czéljaink elérése végett soha meg nem sérthetők. A legkisebb úgy, mint a legnagyobb egyaránt tiszteletben tartandó ; meg nem sérthetésök nem azok nagyságától vagy fontosságuk mérlegétől függ, hanem abban leli alapját, hogy az idegen jog, hogy az másnak a joga. A remény, vagy annak biztos tudata is, hogy egy idegen jog megsemmisitése által nagyobb jó mentetik meg, még nem adhat átalános jogot arra, miszerint a jogrend ily esetekben félre vettethessék.

A jogok összeütközése tehát önmagában még nem képez és nem képezhet átalános és minden esetben elfogadandó szabályt a tekintetben, hogy az idegen kisebb jót az illető saját javának megmentése végett megsemmisítheti. A mások jogainak meg nem sértése képezi a szabályt, és ez mindvégig fenntartandó. A kivételnek ezen szabály alól csak ott és akkor lehet helye, a hol és a midőn annak megtartása teljesen lehetetlen volt. Ezen teljes lehetetlenség azonban csakis az élet megmentésénél létezik, csakis ott forog fenn. A becsület és a vagyon, vagy a testépség és a szabadság összeütközésénél az illetők még mindig oly helyzetben vannak, hogy a ogrendet nem kell nekik elkerülhetetlenül lerontani, még mindig nem jutottak el addig, a hol a jogok tisztelete megszűnik. A mikről ezen esetekben le kell mondaniok azért, hogy mások jogait meg ne seinmi- sitsék, nem képeznek olyant, a mik lehetetlenséget, az ösztönök oly erős ellenkezését idéznék elő, hogy az teljesíthető ne volna.

A törvényhozás ennélfogva helyesen csakis azon végszükséget képező esetekben mondhat le a jogrend fenntartásáról, a melyekben az lehetetlen, a n elyekben a természeti ösztön az erkölcsi érzület felett az emberben uralkodóvá lesz. Ezen esetek pe- dig egyedül az élet megmentésére irányzott végszükségben fordulnak elő, miután az akaratelhatározás szabadsága csak itt enyészik el vagy korlátoztatik az életfenntartási ösztön által annyira, hogy a tettes cselekedetének megválasztásában szabadon el nem járhatott. A hol a veszély nem oly nagy, a hol az erkölcsi erő, a jogok iránti tisztelet még mindig túlsúlyban van és képes az ember cselekedeteit vezérelni: ott a végszükség jogosultságát felállítani annyi, mint végszükséget teremteni ott is, ahol az nem létezik.

Fényesen illustrálja ezt különösen az ügyvédegylet által kiküldött bizottságban felhozott azon példa, hogy »ha valaki az utczán elesik, lábát töri s az épen ott levő gyógyszertárnak zárva levő üveg aj- t aj át betöri és magának eltulajdonítja a szükséges gyógyszereket.« Feltéve ugyanis, hogy fordulhatna elő ilyen eset — a mi i különben merőben lehetetlen — j hol van itt a jogok összeütközése? Hisz a I

gyógyszerésznek kötelessége a gyógyszerek kiszolgáltatása. Hol van a végszükség, hogy a gyógyszer megszerzése máskép mint erőszakkal lehető nem volt?

A javaslat határozottan nem indokolja, hogy miért szorítandó a végszükség egyedül az életre, azonban a végszükség jogosságának bizonyításába bele van szőve egyszersmind annak előadása is, a melyből, kétségtelenül tűnik ki az, hogy a döntő körülmény, a mely miatt egyedül az életre vonatkozólag vétetett fel a végszükség mentő esete, a tettes szabad elhatározásának hiánya volt, a mi a szabadság-, a vagyonba nijogok ösz- szeütkö zésén él elő nem fordul. A hivatkozás Nypelsezen szavaira mindenkit meggyőzhetnek arról: »A szoros jog, valamint az erkölcs szempontjából nem szabad a minket fenyegető veszély kikerülése végett embertársunkat feláldozni. Csakis a legvégső körülmények esetében szabad megszegni e szabályt, a midőn az önfenntartás ösztöne, — a melynek az emberek túlnyomó sokasága nem képes ellentállani — oly cselekvényre késztet bennünket, melytől az élet közönséges viszonyai között borzalommal riadnánk vissza. Ily esetben a szabadság valódilag elvan nyomva, s az egyre megy, akár embertársunk cselekvése vagy bármi más ellentállhatlan erő által.«

Mindezeknél fogva mia79-ik szakaszt teljesen helyesnek és jónak tartjuk s oly módoni megváltoztatása, a mint azt a budapesti ügyvédegylet által kiküldött bizottság indítványozó, nem válnék a javaslat előnyére.

Dr. Csukássy Károly.

Szemle.

Budapest, aug. 17.

A büntető törvénykönyv tárgyalására összehívott enquete.

(F.) A büntető törvénykönyv tárgyalására összehívóttenquete folytatólagos tárgyalásait a következőkben vonjuk össze. Kiemelendőnek tartjuk mindenekelőtt B ó n i s Sámuel nyilatkozatát a avaslat iránt. Szerinte az alap, melyre ezen nagy gonddal készített munka fektetve van, a legcorrec- tebb, mert csak a hasznosságnak az igazsággal való párosítása által lehet egy tökéletes és czélszerü büntető törvényt alkotni. A beosztás és felosztás szerinte szintén helyes, és helyes azon intézkedés is, hogy a kihágások, vétségek és büntettek közt megkülönböztetés tétetett. Különösen elismerőleg nyilatkozott a törvényjavaslatban foglalt büntetési rendszerről és azon óhajt fejezte ki, bár képesek lennénk azt teljes mérvben keresztül vinni. Örömmel üdvözli a munkálatnak azon igen humanisticus részét, mely a közvetítő intézetekre vonatkozik, mert a birónak nemcsak büntetni, de javítani is kell, s ha a hosszú fogság után az életnek egy hasznos polgárt akarunk visszaadni, okvetlenül szükséges, hogy a hosszasan elzárt embert az élettel előbb összeköttetésbe hozzuk; reméli, hogy fokozatosan életbeléptethetjük ezen intézeteket. Vannak azonban a törvénynek egyes részletei és alapelvei is, melyeket nem kívánna elfogadtatni. Szóló, mióta a curiánál működik, legalább 22 ezer bűnügyet tárgyalt le s úgy tapasztalta, hogy a beszámítás fokozatai oly különbözők, hogy aligha lehet a büntetés minimumát megállapítani. Enyhíti azonban a törvénykönyv a minimum megszabását a 90-dik §-ban foglalt rendelkezés által, melynél fogva azon esetben, ha az enyhítő körülmények túl-