Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 21. szám - A magyar váltótörvényjavaslat. 7. [r.]

önállósággal felruházott megyei intézménylink­ben és — talán nem csalódom — a kir. fis­cusoknak a kormánytól való nagy függésükben keresendő. Ha már most figyelembe vesszük, hogy a kir. ügyészek közvetlenül a fl»ini3zternek, tehát a parlamentaris kormány elvei szerint a páltminiszternek vannak alá rendelve; ha fi­gyelembe vesszük, hogy — ha nem is ugy, mint Francziaországban — a miniszter által hivatalaikból mindenkor elmozdíthatók : kérdem, nem megfontolandó-e kir. főügyész urnák azon követelése, hogy minden bűnös tettnek üldö­zése, vagy az attól való elállás, minden garan­tia nélkül, egyedül a kir. ügyészek tetszésétől tétessék függővé? Nem is említem azon körülményt, hogy mind az első fokú hiróságok, mind a kir. ügyé­szek, kevés kivétellel, mindannyian azon me­gyebeliek, melyeknek az igazságot kiszolgái'at­ják, és hogy az uj szervezéskor a kinevezézek aligha sikerültek ugy, a mint kívánatos volt. Ugy látszik, hogy kir. főügyész ur a fenn emiitett garantiát abban akarja nyújtani, hogy az üldözés és vádlás kizárólagsa jogát kész megosztani a magánvád'öval, de — mint mondja — soha nem a bírósággal. Mi lenne c megosztás, azt nem fejti ki, 8 igy ebez nem is szólhatunk. Arra azonban, hogy e jogot a bíróságokkal megosztani nem akarja, van egy kis észrevételünk. Ezen osztozkodás elleni tiltakozás két­ségen kivtll a legfőbb Ítélőszék ellen van irá­nyozva, mert —mint kir. főügyész ur állítja — ezen bíróság különösen ennek büntető első ta­nácsa nagyon conservativ, nem fogadja el a szabad bizonyítás elvét, követeli az Írásbeli eljárást és a főbenjáró ügyekben a hivatalból való felebbezést. Ez okból kiált is fel érteke­zésének végén kir. főügyész ur nem épe a hí­zelgő módon a legfőbb Ítélőszék ellenében, eze­ket mondván: „Magyarországon már ma minden tör­vényhozási müvelet, minden rendszeres törvény­könyv és átmeneti intizkedés nélkül uj életet nyert a nyilvános szóbeli eljárás s foglalt he­lyet a birák, jogászok meggyőződésében, a közönség rokonszenvében, honnét többé nem fogja azt kiszorithatni „sem a leges legel­sők akadékoskodása, sem pedig az igazságügyi reformok megindult kerekébe minduntalan belekap­kodó r e acti o n a r i n s áramlat." Hogy épen a kir. főügyész ur nyilatkozik ily megvetőleg az ország legfőbb ítélőszéke el­len, az annyival inkább fájdalmas, mert nincs oly hivatalos állás, mely különben is meg ne hurczoltatnék. Hová jutunk tehát, ha maga a kir. főügyész ur is azok sorába áll, kik abban keresik népszerűségüket, hogy minden hivatal­nokról csak roszat mondjanak! De visszatérve a bűntett-üldözés és vád­lás jogában való osztozkodásra: biztosithatjuk kir. főügyész urat, hogy a legfőbb ítélőszék ezen jogban nem csak osztozkodni nem akar, sőt e föltevést határozottan visszautasítja. De • igen is jogában sőt kötelességében állónak tartja mindaddig, mig a törvény másképen nem in­tézkedik, megkívánni azt, hogy minden főben­járó bűnügy hivatalból felebbeztessék s az ira­tok felterjesztessenek. Ez nem osztozkodás a kir. ügyészekkel, hanem helyes ellenőrzése azoknak, mert még eddig a kir. főügyész ur által követelt absolut hatalom ellen más ga­rantiánk nincs. Azt mondja ugyan kir. főügyész ur, hogy a főbenjáró minősítésnek ez idő szerint többé értelme sincs, mert súlyos testi sértés és vét kes, vagy szándékos emberölés folytán bekö­vetkezett halál miatt senkinek feje többé veszélyben nem forog. Igaza van kir. főügyész urnák, mert a bíróságok csakugyan igen ritkán s mondhat­nók : nagy szorultságban mondanak halálos ítéletet. De hát csak azon ügy érdemel kiváló figyel­met, melyben halálos ítélet mondatik ? Hazánk tör­vényhozása már az 179",! : XLIII. törvényczikk szerint oly humánus volt, hogy 3 évi börtönt a halálos büntetéssel egyenlőnek tekintett. El nem ismerhetjük tehát kir. főügyész urnák azon állítását, hogy az úgynevezett főbenjáró ügyekben az iratoknak hivatalból való felterjesztése — mint kir. főügyész ur mondja — épenséggel nem volna törvényes, és hogy ennek megkivánása a kir. ügyészek jogaiban való osztozkodási" vágyat jelentene. Merné-e kir. főügyész ur a felelősséget magára vállalni*egy bünperben, melyben halá­los itélct mondatott az első biróság által, a felebbezést elmulasztani ? valószínűleg nem. A meddig tehát az 17í»" , : XLIII. törvényezikkre hí vatkozhatik a legfőbb Ítélőszék: van-e joga a kir. ügyészeknek a fennálló gyakorlat és pedig törvényes gyakorlat ellenére cselekedni? Van-e joga a kir. főügyésznek azzal vádolni az or­szág legfőbb itélŐszékét, hogy a kir. ügyészek szerepét akarja magához ragadni, hogy nem­csak legfőbb itélő bíró, haucm vádló is akar lenni? Vagy a házassági válóperekben is felek és birák a felsőbb bíróságok azért, mert az alsó bíróságuk kötelesek a pert hivatalból is felterjeszteni? Kir. főügyész ur nagyon csekély kérdés­nek tekinti azt, hogy jogos önvédelem esete forog-e fenn, vagy emberölés? Én pedig azon nézetben vagyok, hogy egyike ez a legfonto­sabb s legkényesebb kérdéseknek; mert egy­részről a jogtalanul megtámadott s jogos védel­mében emberölést elkövetett embertársunk jog­gal követelheti felmentését, más részről a meg­öltnek netalán hátramaradt özvegye s nevelet­len árvái — kik kenyér keresőjüket vesztetlék el, — szintén jogosan követelhetik, hogy az állított jogos védelem kellőleg megbiráltassék, s részökre az igazság kiszolgáltassék. Úgyde a kir. ügyésznek már a feljelen­tést is szabadságábau áll félrevetni, vagy a vádtól is elállani; ha pedig eljuthat a kérdés odáig, hogy az első biróság ítéletet hoz és fel­menti a vádlottatt, akkor tetszésétől függ a kir. ügyésznek felebbezni vagy nem felebbezni. Bárminő uj eszmék lebegtek is tehát kir. főügyész ur előtt, addig, mig a törvényhozás a sértett fél jogainak biztosításáról is nem gondoskodik : a legfőbb Ítélőszék azon a törvény­ben gyökerező jogától, hogy a főbenjáró pe­reket felülvizsgálhassa — nevezzék bár con­servátivnak vagy reactionárinsnak — elállani aligha fog; és ha — mint a czikkből kivehető — a kir. ügyészeknek és az első bíróságoknak nagyobb része csakugyan elmulasztaná a feleb­bezést, illetőleg a hivatalból való felterjesztést: a felelősség őket fogná terhelni. Kir. főügyész ur azt is felhozza, hogy a miniszteri javaslatot az ország összes bíróságai elfogadták és gyakorlatba vették; nagyon visszás dolog tehát az, ha a legfőbb Ítélőszék azon gyakorlat ellen ben azt mondja: „ez nem a ti gyakorlatatok ; a ti gyakorlatatok az, a mit csak én követek " Engedjen meg kir. főügyész ur, a legfőbb ítélőszék ezt nem mondja, hanem igen is mondja azt: hogy a mennyiben az alsóbb bíróságok nem a fennálló törvények és törvényes gyakorlat szerint járnak-el, annyiban eljárásuk törvény­telen, s mondja azt, hogy törvényes gyakorlat nem lehet az soha, mely a felsőbb bíróságok által annyiszor a mennyiszer megsemmisíttetik. Megvannak a szokásjognak is szabályai, me­lyek nélkül az törvényes soha nem lehet. Egyébiránt befejezem ezen — szándékom ellenére — ugy is hosszura nyúlt czikket, s igen örülnénk, ha ezzel alkalmat szolgáltattam volna a jogászközönségnek a kir. ügyészi intéz­mény bővebb megvitatására, kir. főügyész ur­nák pedig arra, uogy miként véli a sértett f el e k j oga i t, a kiz áról ag os kir. ügyé­j szi hatalom ellenében biztosithatni; továbbá mi vagy minő lenne azon osztályrész, melyben a magánvád­lót részesíteni kivánja? Lehetőleg tört uton járhatunk. Ott van a minden állami Ugyé­| szi intézménynek kútfeje: a franczia, az ennek | alapján készült badeni, bajor s több német or­j szági, végül a mult évben életbe léptetett osz­trák büntető eljárás. Gneist, a hires német jogtudós, legújabb munkájában : — „Vier Fra­gen zur deutschen Strafprozessordnung," — csak az „actio populáris" elméletével is elég anyagot szolgáltat; s tán már nem sokára mi is megfogunk örvendeztetetni egy bűnvádi eljárással: egyengesse erre az utat a jogász­közönség. A magyar váltótörvényjavaslat. k VII. Az Apáthy-féle tervezetnek a fizetési ha­táridő meghosszabbításáról szóló intézkedéseit az értekezlet nagy többséggel elejtendőknek ítélte. Elismertetett ugyan a „prolongatió" fon­tossága, valamint az is, hogy az idézett terve­zet 62. és G3. czikke ellen lényeges kifogás fenn nem forog, de másrészt szükségtelennek tartatott a prolongatiót, miután nem váltójogi in­tézmény, magában a váltótörvényben szabá­lyozni, amint 'azt eddigien egy váltótörvény som tette. Kétségtelenül a prolongatió tényleg előfordul, de mint actus inter duos, csak két személynek közvetlen egymás iránti viszonyát érinti és különben a váltónak jogi befolyását semmikép sem zavarhatja meg. Ha pedig mind­azáUal a prolongatiót a törvényben határozot­tan kellene szabályjzni, ugy a tervezett két czikkel nem lehetne beérni.1; Ennélfogva bát­ran továbbra is az elméleti o a gyakorlati életre lehet bizni az e tekintetben szükséges jogszabályok megállapítását és alkalmazását. Közbenjárás,2; A váltó kibocsátásánál a kibocsátó va­lamint a rendelvényes azon feltevésből indul­nak ki, hogy a váltó kellőkép cl lesz fogadva és lejáratakor kifizetve. De ha a váltó ki nem fizettetik, akár csak annak elfogadása megta­gadtatik, ugy a váltó rendes folyamában za­var áll elő és visszkereset utján fizetés vagy legalább is biztosítás azoknál kerestetik, kik a váltóért addig már felelősséget vállaltak. Hy eljárás azonban az előzők hitelén csorbát ejt 8 azért az intézvényezett helyett ,,per onor di lettera" vagy „per onor' di giro ' a kibocsátót vagy valamelyik előzőt a visszkereset utján való megtámadástól megóvandó, egy harmadik sze­mély gyakran lép a váltó kötelezettségi kap­csolatba, azt akár külön meghagyás folytán, akár egészen önszántából elfogadván vagy ki­fizetvén. A német vTdsz.-nak a gyakorlat valamint a tudomány ritka egyeetértésben azon súlyos szemrehányást teszi, hogy a közbenjárásról szóló néhány szabványainak értelmét és össze­függését csak a váltójog felkentjei képesek felfogni. Ha valahol, ugy ezen fejezetben a német vrdsz. csakugyan túlságosan rövid és trJ­') A fizetési határidő meghosszabbítása lehet szükségképeni vagy önkéntes. Az első akkor áll be. ha a váltó lejárata a felek akaratától független ese­mény által halasztatik el, mint p. o vásári váltóknál, ha a vásár napja más időre áttétetik, vagy ha az ál­lam egyáltalán a bemutatási és óvatolási határidőt va­lamely fontos oseméuy miatt meghosszabbítja. Önkén­tes meghosszabbítás pedig egyszerű actus inter duos. a váltóhitelező és a váltóadós (birtokos és elfogadó) közt a lejárat elhalasztása iránt létrejött megállapodás. A fizetési határidő meghosszabbítása által a váltójogi igények elévülése, mely a lejárattal kezdődik, nem gátoltatik meg, Ha több kötelezett kö­zül egynek adatik hosszabbítás, ez csak az illetőnek szolgál javára; ugyanazért a névbecsülő nem hivat­kozhatik az elfogadónak engedett hosszabbításra s a váltót a lejárat napján bevál.ani tartozik. A kész­fizetési visszkereset megindítása a fizetési határidő meghosszabbítása által nem halasztatik e 1, miért is a váltóbirtokos a váltót lejáratkor fizetés végett bemutatni, illetőleg fizetés hiánya miatt ép ugy köteles óvatoltatni, mintha meghosszabbítás nem tör­tónt volna. Ez alól kivételnek akkor van helye, ha a meghosszabbítás attól ered, ki ellen a visszkeresetet indítani kellene. A fizetési határidő meghosszabbítását, melynek miután törvényben nem gyökerezik, Írásban kell a váltóra vezettetni, az adós a hitelező ellené­ben ki fogásként érvényesítheti. E kifogás azon­ban, mely a váltójogból ered s a váltójogi viszonyo­kat meg nem változtatja, csak az ellen használtatha­tik, ki a meghosszabbítást adta. (V. ö. Thöl II. k. 316. §.. Renaud (!7. §. és Apáthy: Váltójogtan 51. §•) Az „exceptio actionis nondum natae''iránt 1. Hartmann 372. 1.) 'i A közbenjárásról (interventio) szóló intézke­dések eddigi törvényünkben nincsenek külön fejezetben összeállítva, hanem részint ez elfogadásról, részint a fizetésről, részint végre a visszkeresetről intézkedő fe­jezetekben találhatók, a mi épen nem segiti elő az in­tézmények könnyű felfogását. (I. Riódig az id. h. 483 1.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom