Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 16. szám - Némi észrevétel a fizetési meghagyásokra vonatkozó törvényjavaslat felett - Az ötödik magyarjogászgyülés indtványai. Folytatás

- 124 — kitörő éljenzéssel fogadta. — A tárgyalás menet' , 01 hiteles adatokkal nem birunk és csak annyit tudunk róla, amit a napi lapokból kivehettünk; de már innen is nyertünk annyi tájékozást, hogy nem csatlakozhatunk feltétlenül némely jogászkörökben felmerült azon nézethez, miszerint a bíráknak meg kellett volna engedniök a czikk alapjául szolgált tények bi- ^ zonyitását. A sajtótörvény 24. §-a megengedi f, ugyan a megbecstelenítő, gyalázó, sértő áilitások bizonyítását, ha valaki mint tisztviselő vagy közmegbizott cselekedett és a felhozott ténye e korbeli eljárására vonatkoznak", de ennek ellenében áll az, hogy itt nem egyes tisztviselők léptek fel mint vádlók, hanem fellépett a megye közönsége, tehát a sajtótörvény 10. § a alapján mint a törvény által alkotott hatóság. Ez ellen pedig a törvény szoros magyaráz? ta mellett nem lehel megengedni a tények bizonyítását,mert a 24. §.-ban csak tisztviselőkről, nem pedig hat ó sá- j g o król van szó, mely két fogalmat a 10. és I ll.§§.-ban elkülönítve látjuk. A bíróság ezen (elfogása mellett szól még némileg az is, hogy az ] 1868. febr. 22-én kelt miniszteri rendelet meghagyja a vizsgálóbiráknak, hogy „ha a vádlott a sértő állitások bebizonyítására akarna vállal kozni,a vizsgálóbíró azt a 10. §.-ban érintett hatóságok és testitletek ellenébenmeg nem engedheti és az erre vonatkozó adatokat sem el nem fogadhatja, sem azokat hivatalból meg nem szerezheti". Megjegyzendő továbbá, hogy ha a bíróság megengedte volna a bizonyítást, akkor az kétségkívül az egyes tisztviselők ellen irányult volna kik mint ilyenek nem is léptek fel vádlókként. Tehát a biróság sokkal messzebb ment volna a tárgyalással, mint a mennyire a vád menni akart. Ez pedig ellenkezik a vádlási elvvel és ellenkezik a sajtótörvénynyel is, melynek 19. §-a megszabja, hogy a hatóság nevében ennek határozata folytán a közvádló indítja meg a keresetet, a 20. §. pedig megmondja, hogy egyéb esetekben ( tehát akkor is ha tisztviselő panaszol) a kereset csak az illetőnek panaszára indittathatik meg.*) Annyi tehát a fennebbiekből bizonyosnak látszik, hogy a biróság nem épen alaptalanul tagadta meg ezen esetben a tények bizonyítását. — De ha a biróság eljárásának helyessége vagy helytelensége pro et contra vitatható is, úgy hiszszük' hogy az esküdtek magatartása ezúttal semmi" esetre sem lehet megrovás tárgya. Mai lapunk fenebbi czikke kifejti, mily kényszerhelyzetben vannak rendesen az esküdtek sajtótörvényünk hiányos szövegezése miatt. Az esküdtekhez a jelen esetben a törvény világos értelme szerint csakis azon kérdést lehetett intézni, váljon foglaltatik-e az incriminált czikkben rágalom.* Már pedig a rágalom alatt úgy a jogász, mint laicus büntetésre méltó vagy erkölcstelen cselekménynyel való hamis vádolást ért. De hogyan győződhettek meg az esküdtek arról, hogy az ily cselekvénynyel való vádolás hamis? Csakis azon úton, ha a bizonyítás szabadsága megadatván, vádlott ily tényeket nem lett volna képes producálni. Ámde a tények bebizonyítása nem engedtetett meg, tehát az esküdtek nem is tudhatták, hogy forog-e fenn rágalom vagy nem. Minthogy pedig ők a törvény magyarázatába nem bocsátkozhatnak, hanem a feltett kérdésre egyedül igen-nel vagy nem-mel kell felelniök : nagyon természetes, hogy a bűnügyi praxis azon közérvényü elvét vették zsinórmértékül, hogy kétes esetekben mindig a vádlottra nézve enyhébb felfogás követendő s a feltett kérdésre nem-mel feleltek. — S most, miután megmondtuk^ hogy kik nem követ ték el a hibát, megmondjuk azt is, hogy ki a hibás a dologban. Hibázott nézetünk szerint a ny'tramegyei tisztikar, mely a megyére hizta a vád emelését, a helyett hogy mint egyes tisztviselők, kik hivatalos cselekvényeiért felelősek, együttesen mep.inditottán volna *) Az 1867. october l én kelt igazságügyminiszteri rendelet pedig magyarázókig kifejti, hogy „a 12. §. eseteiben (tisztviselő panasza) a sértett fél a közvádló közbenjárásával élhet, azonban joga vanöns^emélyében vagy világosan meghatalmazott képviselője által magán vádlóul fellépni." a vádat. E/.en esetben megengedtetett volna ; a vádlottnak a bizonyítás. Ha aztán ennek alapján felmentő verdictet hoztak volna az I esküdtek, akkor igenis indokolt lett volna a | tisztikar testületi lomondása, melyről a napi | lapok irtak, — a dolog mai állása mellett azon- | ban a lemondás nem látszik indokoltnak. Némi észrevétel a fizetési meghagyásokra vonatkozó törvényjavaslat felett. A fizetési meghagyásokról készült s már a törvényhozás elé terjesztett javaslatot, mely az olcsó és gyors igazságszolgáltatást elősegíteni, s a járásbíróságoknak a perek körüli sok teendőit megkönnyíteni igyekszik, lényegében s általában üdvözölnünk kell, s hogy az mielőbb törvénynyé váljék óhajtjuk, és nehezen várjuk. Vannak azonban ezen igen üdvös javaslatnak egyes kivételes intézkedései, melyek a czélszerüség szempontjából módósitáson mehetnének keresztül, vagy épen ki is hagyathatnának. A javaslat ugyanis a váltón alapuló követelésekre, a megbagyási eljárást nem kívánja alkalmazni. És hogy miért nem V alig indokolható. Mert ha a váltó értéke 300 forintot meg nem halad, s alaki tekintetben is törvényes kifogás alá nem esik, — nincs ok reá, hogy a váltói követelés megfoszt: ssék a megbagyási eljárás előnyétől; váltói követelés sommás peruton eddig is érvényesíthető volt, az elévült váltó pedig az 1840: XV. t. cz. I. 209. §-a szerint különben is köztörvényi tekintet alá esik. A javaslat ezen kivételes intézkedése tehát nem látszik eléggé okadatoltnak. A javaslat szerint fizetési meghagyás nem adható ki oly adós ellen sem, kinek rendes lakhelye vagy állandó szállása, nem a megkeresett járásbíróság területén van. Ezen intézkedés eltér a törv. rendt. 52. §-a szellemétől, mely megengedi, hogy a hi| telező bármely polgári biróság előtt perelje be adósait, ha az szerződésileg kiköttetett. S tekintve, hogy a törvénynek ezen intézkedése a felek kárára és hátrányára nem szolgál, sőt a hitelezőkre nézve előnyös is, mert nem kötelesek a tőlök távollakó adósaik bíróságához folyamodni, nincs szükség reá, hogy a hitelező kényszeríttessék a fizetési meghagyás kiadását minden esetben adósa birájától kérelmezni. Mert miután a javaslat megengedi, hogy az adós a fizetési meghagyásnak mindaddig ellene mondhasson, mig a hitelező a végrehajtást nem kérelmezi, az adósnak lehető ellenmondása megtételére elegendő ideje vau, ha bármily távol lakik is, a fizetési meghagyást kiadó járásbíróság székhelyétől. Minthogy tehát jogsérelem nem követtetik el az által, ha a megkeresett járásbíróság hatósága területén kívül lakó adós ellen adja is ki a fizetési meghagyást, nincs alapos ok reá, hogy a meghagyás kiadása iránt bírói illetőségtől! eltérésnek no lehessen helye még akkor sem, ha a szabadon választható bírósági ut, a felek által szerződésileg kiküttetett. Nincs okadatolva a javaslatnak azon pontja sem, hogy a gyámság vagy gondnokság alatt álló adósok ellen miért ne lehessen fizetési meghagyást kiadni ? Az örökösök az örökhagyó adósságaiért örökségök erejéig mindég felelősök. S miután a kiskorú vagy egyébként gondnokság alatt levő örököseket, a törvény előtt gyámjaik vagy gondnokaik mindég képviselhetik, helyettük fizetéseket tehetnek, a sérelmes bírói határozatok ellen jogorvoslatot használhatnak, a fizetési meghagyás kiadásának ezen megszorítása inkább árt mint használ a gyámság vagy gondnokság alatt állók érdekeinek, mert a hitelező, ha azok ellen fizetési meghagyás utján könnyű szerrel és kevés költséggel nem érvényesítheti követelését, kénytelen leend azokat költséges perrel is megtámadni. A nem önjogu személyek pedig terhes szerződést csak gyámhatósági jóváhagyás mellett köthetvén, az a nélkül általuk aláírt adóslevelek érvénytelenek, a gyámhatóságilag megerősített adóssági okmányra alapított fizetési meghagyás pedig, a gyámság vagy gondokság alattiak hátrányára nam lehet, mert az adósnak, ha van miből, ugy is fizetni kell, l,a mindjárt kiskorú legyen is az. Épen igy áll a dolog a községek, közintézetek, testületek, társulatok, közalapítványok és a kincstárral szemben is, kik képviselet nélkül nem állván, ha magukat képviselőik, adósságok megfizetésére a társulatok vagy testületek nevében és érdekében lekötelezik, a hitelezők a törvényhozástól méltán megvárhatják, hogy követeléseik érvényesítése mAdjára nézve adó saik ellen, ha azok erkölcsi személyek volnának is, a törvény kivételt ne tegyen. Nem tudom értelmét venni annak sem hogy a javaslat szerint miért kelljen a hkelezőnek az ellenmondástól 3 hó alatt pert indítani, hogy a meghagyás joghatályát el ne veszítse V Mert azt hiszem/ hogy a javaslatban jelzett ellenmondás, az 1840: XV. t. cz. II. r. 70 §• és a polg. törv. rendt. 327. és 343. §§nál fogva engedett kifogásokat helyettesítené. És ha a fizetési meghagyás ellen, ellenmondás vagy kifogás adatik be, az arra kitűzendő tárgyaláson minden vitá.i kérdések tisztáztathatnának a nélkül, hogy szükség lenne reá, miszerint a hitelező követelése iránt pert indítson. Ha pedig csakugyan kényszerülve leend pert indítani, mint azt a javaslat követeli, akkor azon intézkedés a most is nehézkes menetű sommás perek útját nemcsak nem rövidíti, de nehezeteni fogja, és a fizetési meghagyásnak valódi czélja, hogy t. i. a hitelező a mennyiben törvényei akadályok fenn nem forognak, követeléséhez minél hamarább, és minél kevesebb költségeskedéssel hozzá juthasson, nem leend elérve. Ezen nehézségek eloszlatása és megszüntetése mindenesetre csak a törvény előnyére s/.olgálnának, miért is azok felemlítését czélszerünek és indokoltnak láttam. Csanády István, kir. aljárásbiró. ^Az ötödik magyarjogászgyüles indítványai. y! Vélemény és indítvány a magyar jogászgyűlés állandó bizottsága által kitűzött következő kérdés felett: „A hivatalnokok és ae azokat alkalmazok vagyonjogi felelőssége amazok hivatalos eljárása által okozott károkért miképen szabályoztassék?" Dr. Weinmann Fülöp kir. táblai pótbiró úrtól Budapesten. (Folytatás.) Sundheim volt az első, ki 1827. évben „Über Schadenstiftung durch Staatsbeamtc und der Haftverbindlichkeit des Staates dafür" czimü müvében e tant ezen alapra fektette; ezt követte dr. Píeiffer W. B., ki „Praetische Ausfübrungen aus allén Gebieten der Rechtswissenschaft" czimü művének II. kötetében megjelent rVon den nothwendigen Einschriinkungen der Verantworllichkeit des Staates für widerechtliehe Handluugen der Statsbehörden " czimzett értekezésében ezen elméletet még jobban kifejtette; mig végre Zacharia hires göttingai tanár és államtanácsos a .,Zeitshrift für die gesammte Staatswissenschaft" 1863 év fo lyamának 582—652 lapon olvasható ,,Über die Haftungsverbindlichkeit des Staates aus rechtswidrigen Handlungen und Unteilassungen seiner Beamten" czimü értekezésében e tant tudományos rendszerbe foglalta és megállapította. Feleslegesnek tartom, miután mai napság alig fog már akadni, ki a szóban levő felelősséget magánjogi alapra fogja visszavezetni akarni, bővebben mind azon theoriákat kifejtani, melyek az előbbi időkben ezen alapon felhozattak; cíak röviden kívánom megjegyezni, hogy különösen három theória volt az, mely ez irányban uralgott. Az egyik a hivatalnok és a közhatalom között a hivataloskodásra nézve meghatalmazási szerződést látott fennforgónak, és a mandátum szabályai szerint kivánta a közhatalmat a hivatalnok hivataloskodásáért felelőssé tenni ; itt már a kiindulási pont helytelen, mert hiszem, hogy a közszolgálat jogi természetének helyes felösmeréséve