Themis, 1871 (2. évfolyam, 1-43. szám)

1871 / 24. szám - A fényképészet alkalmazása az igazságszolgáltatás czéljaira

— fii — becstelenitette, és ha becstelenitette volna is, nem 500, hanem 100 ftot tartoznék fizetni, a harmadik esetben végre a kárt nem okozta, 3 igy azt megtéríteni sem tartozik. Hiszen, az alperes ha meg is jelenne, a felhozott tényeket beismerné, és legfőlebb azt mondhatná, hogy a felperesi kérelem alaptalan, a mi különben a bírónak hatásköréhez tartozik. Már most kívánhatja e a törvényhozó, hogy az alperes csupán a végett jelenjen meg, hogy azt, a mit valónak elismer, a bíróság előtt beismerje, és hogy magának ez által több költséget okozzon, mint menyinek megtérítését az elmozdítandó felperestől, emélhetné. Nézetem szerint tehát a megjelenés felperes, vagy alperes általi elmulasztásának nem kellene, Valamint nem is lehet más jog következményt tulajdonítani mint azt, hogy az ellenfél által felhozott tények és körülmények, a mennyiben magának az ellen félnek bizonyítékai által meg nem czáfoltatnának, valóknak tartandók ; a bíróra bízandó lévén a törvényeknek a valóknak tartott, vagy megezáfolt ténykörülményekre! alkalmazása után azt mondani ki, váljon a felperesi kérelem alapos e vagy nem, és váljon az elmaradt alperes a telperesi kérelemhez képest elmarasztalandó-e, vagy sem. Egyébiránt a 111. §. különbséget tesz a felperesi, és alperesi megjelenés elmulasztása között, mivel a felperes megjelenésének elmulasztása esetében megkívánja, hogy a kereseti jog, a megjelenő alperes által felhozott tények vagy bizonyítékok által megerőtlenittessék, és csak ez esetben, tehát nem feltétlenül rendeli, hogy a felperes elmozdittassék, holott ezen különbözésnek oka be nem látható, sőt a jogegyenlőség elvevei ellenkezik, mely szerint a megjelenés elmulasztásának következménye történjék a/, bár a felperes vagy alperes részéről — kell hogy egyenlő legyen, vagyis az, hogy a megjelenést elmulasztó' félről vélelmeztessék, hogy az ellenfél által felhozott ténykörülményeket valóknak ismeri el. II. Fejezet. S o m má s elj ár á s. 129. §. Ezen §. egészen kihagyandó volna. A 126. §. azon szabályát, melyszerint a meg nem jelenés miatt ügyvesztessé lett fél felebbezéssel nem élhet nem tartom helyesnek; mett ha a 111. §. fentebbi nézetem szerinti változtatást nem szenved is, — még is megtörténhetik, hogy az alsó bíró a felperes által felhozott és saját bizonyítékai által megezáfolt ténykörü'ményeket megczáfoltaknak nem tekinti, s a helyett hogy a felperest elmozdítaná, az alperest elmarasztalja; az igazsággal tehát meg nem egyeztethető, hogy az alperes ily esetben, felebbezési jogától megfosztassák: de még kevésbé igazságos az a meg nem jelenő felperesre nézve; mert — mint a 111. §. szövegéből kitűnik a meg nem jelenő felperes elmozdítására az is kívántatik, hogy kereseti joga az alperes által felhozott tények által megerőuenittessék: már pedig az, váljon a kereseti jog az ellenfél által felhozott, és a felperes meg uem jelenés" miatt valóknak tekintendő ténykörülmények által tnegerőtlenittetett-e, vagy nem, a bíró felfogásától függ, és e tekintetben a biró gyakran tévedhet, A felebbezési jogot tehát nézetem szerint sem a meg nem jelent alperestől, sem a felperestől nem lehet jogosan és okszerűen megtagadni. Egyébiránt feltűnő azon különbség, mely e tekintetben a sommás és rendes eljárás között állíttatott fel. Ugyanis a 126. §. a summás eljárásra vonatkozó fejezetben foglalván helyt, kétséget nem szenved — és pedig a 127. §. szövegénél fogva sem — hogy a rendes eljárásban a megjelenés elmulasztása miatt ügyvesztessé lett fél felebbezéssel élhet. Ezen különbségnek oka be nem látható; mert a meg nem jelenésnek jogkövetkezményei a 111. §. szerint — mely az eljárás általános szabályaira vonatkozó fejezetben foglal helyt, — a sommás és rendes eljárásban ugyanazok. A 126. §-nak a felebbezésre vonatkozó szabályát tehát a fentebbi okokból, a semmiségi panaszra vonatkozó szabályát pedig azon okból tartom kihagyandónak, mivel a semmiségi panaszról a 116. és 297, §§-ok amúgy is intézkednek ennek ismétlése tehát a 126. §-ban felesleges. IV. Czim II. Fejezet. Beismerés. 160. §. A bíróságon kívüli be:smeiésnek csak akkor kellene bizonyerőt tulajdonítani, ha az az ellenfél irányában vagy pedig oly egyén irányában tétetett, a kiről a beismerő felteheti, hogy érdekelve van a beismert tény valódisága iránt. Hogy a biróságonkivüli beismeréshez szükséges miszerint azt maga a fél világosan, és komolyan vegye, önként értetődik: azonban ez — nézetem szerint még nem elegendő, mert a beismerésnek mint bizonyítási módnak lényege abban fekszik, hogy olv egyén előtt tétessék, kiről a beismerő felteheti", hogy érdekében fekszik a valót megtudni. E nélkül a biróságonkivüli beismerés viszszaélésekre szolgáltathat okot Például A. kér Btől pénzt kölcsön C, és D. jelenlétében. — Bnek nincs kedve A-nak kölcsönözni, de bizonyos okból tartózkodik ezt A. irányában bevallani, és azt adja — természetesen egész komolysággal, mert hiszen tréfának semmi hatása sem volna — A-nak feleletül, hogy pénze nincs, sőt hogy maga is kénytelen volt 1000 frtot E-től kölcsön venni. E. ezen, tudomására jutott beismerést felhasználja, és hivatkozással C. D. sőt A-ra is. mint tanukra, beperli H. t. az 1000. forint miatt. A 160. §. szövege szerint B. el volna marasztalandó. III. Fejezet okiratok 167. §. Ezen szó „tartalmát'1 helyébe e szó ,valódiságát" teendő volna. a b) alatti pontból csak ezen szavak volnának meghagyatniuk „hu az idegen kézzel irt okiratot irta alá" a többi szavak kihagyandók lévén. Ezen szó „tartalmát" nem fejezi ki azt, a mit a törvényhozó kifejezni akart vagy is ezen szó az okiratok általi bizonyítás fogalmának nem felel meg. Ugyan is az okirat nem más mint bizonyítvány arról, a mi benne mint tény felhozatik: ezen tény bebizonyitottnak akkor tekintendő, ha az okirat valódisága bebizonyittatik, az az, ha bebizonyittatik, hogy az okiratot kibocsátója aláirta : ha pedig az aláírás kétségbe nem vonatik, valódinak tekintendő: önként értetődik tehát, hogy ha a bizonyító félnek ellenfele nem az okirat valódiságát, hanem annak tartalmát tagadja, ez mind addig bebizonyitottnak tekintendő, míg az azt tagadó az ellenkezőt bebizonyítja: ennél fogva a törvénynek az okirat általi bizonyítására vonatkozó szabályokban nem azon esetről kellene intézkedni, midőn az okirat tartalma tagadt'tik. hanem arról, ha az okiratnak valódisága, az az a kiállító aláírásának valódisága tagadtatik. A 167. §. b) alatti pontjában az által, hogy az okirat azon esetben, ha a kiállító az idegen kézzel irt okiratot sajátkezüleg aláírja ugyan, de nem két tanú jelenlétében, nem bizonyít, az okirat általi bizonyítás czél és szükség nélküli megszorítását látom, kivéve ha mind a mellett, hogy uzsora törvény eltörültetett, a 169. §. értelmében az adóslevelekre nézve kivétel, vagy is nagyobb óvatosság látszik kívánatosnak: mert arra, hogy az okirat valódinak tekintessék, elég ha azt a kiállító sajátkezüleg akár tanuk előtt, akár azok nélkül aláírja: miután iz okirat általi bizonyításnak fősuiypontja, sőt egyedüli ereje az aláírásban fekszik: ha az aláírás tagadtatik, annak valódisága vagy eskü, vagy összehasonlítás vagy szakértők, vagy tanuk által, az az olyan tanuk által bizonyittathatik be. kik látták hogy a kiállító az okiratol saját kezűleg aláirta, mely esetben nem szükséges, hogy a tanuk mint előttemezők az okiratot szinte aláírják. A b) pont szerkezete pedig, midőn az aláíráson felül meg két tanú elöttemezéset kívánja, az okiratnak uem valódiságát1, hanem érvényességét tételezi fel azon külkellőktől, hogy az két tanú által is legyen aláírva, holott a bizonyos számú tanuk általi aláírást az anyagi törvény csak a végrendeleteknél megkívánja, arra pedig, hogy minden magán okirat a végrendeletekkel egyeulősittessék, épen nincs szükség. Ezen felül a b) alatti megszorítás a forgalomban, és a mindennapi gyakorlatban nagyon is érezhető: mert legtöbb esetben állíttatnak ki az okiratok csak ugy, hogy azok idegen kézzel iratnak, és csak a kiállító által aláíratnak: továbbá a b) alatti pontnak szabálya mellett nincs különbség a b) és c) alatti esetek között, vagyis a között, ha a kiállító írni tudván, az okiratot csak aláírja, és a között, ha az irni nem tudó kiállító az okiratot csak kézjegyével látja el, miután mindkét esetben két tanú előttemezését kívánja a törvény, holott a két eset között lényeges a különbség, miután a kézjegy valódiságát csak eskü vagy tanuk által, ellenben az aláírás valódiságát összehasonlítás által is lehet bebizonyítani. Ezeknél, de leginkább, a gyakorlati életből merített tapasztalásnál fogva 167. §. b) pontja aként volna módosítandó, hogy a tanuk előttemezése kihagyatván csak a saját kezű aláirás szükségeltessék az okirat bizonyerejére nézve, annál is inkább, minthogy más államokban is érvényben lévő perrendtartásokban, és a a legújabb perrendtartási törvényjavaslatokban is az okirat bizonyerejére nézve két tanú előttemezése csak azon esetben kívántatik meg, midőn a kiállító irni, vagy irni és olvasni nem tud. Ennek kapcsában a 169. §-t is vagy egészen kihagyni, vagy fentebbiek szerint megváltoztatni, illetőleg szerkeszteni kellene. 169. §. így volna szerkesztendő : „A ki a 167. és 168. §. szabályainak megfelelő okirat tartalmát tagadja, vagy ellenkezőjét állítja ezt bebizonyitni tartozik. Mert — mint mondám — ha a bizonyító fél az okirat valódisága, akár az ellenfélnek beismerése, akár más bizonyíték által bebizonyittatik. akkor az okirat tartalma is bebizonyitottnak tekintendő, és ha 1 azt az ellenfél még is tagadná, tartozik az ellen! kezőt be is bizonyítani. Az adóslevelekre nézve, miután az uzsoratörvények eltörültettek, nem tartom szükségesnek a 169. §-nak jelenlegi szerkezetét, — a mennyiben e szerint két tanúnak előttemezése akkor is kívántatik meg, ha az adós az idegen kézzel irt adóslevelet sajátkezüleg aláírja. Uj §. A valódinak bebizonyított, vagy nem tagadott okirat tartalma ellenkezőjének bebizonyítására a főeskű meg nem engedhető. Nem tartom helyesnek, hogy azon fél, mely okirat által bizonyít valamely ténykörülményt, ennek bebizonyítására még az okiraton felül eskü tételre, vagy ennek visszakinálására kényszeríttessék, mert ekkor kedvezőbb helyzete votna az ; okirat által bizonyító fél ellenfelének, mint a biI zonyitónak: mert mig az okirat tartalmát az a I ki erre kereseti jogát állapítja — okirat által biI zonvitja és még ezen felül egy más bizonyíték j használatára t. i. esküre kényszeríttetik, és igy I két bizonyíték által tartozik állítását bebizonyi. tani: az ellenfél ki az ellenkezőt állítja csak egy I bizonyítékot hoz fel és pedig olyat, melynek alI kalmazását minden bizonyító az által iparkodik I megakadályoztatni, hogy okiratot szerez és me| Ivet maga a bizonyító fél csak akkor kénytelen | alkalmazni, ha más bizonyíték birtokákan nincs. Ha tehát a. bizonyító fél oly bizonyítékkal van ellátva, mely őt megmenti a kényszerűségtől eskü általi bizonyítást alkalmazásba venni, 1 nem tartom igazságodnak és a peres eljárás eli veivel megegyezőnek, hogy a bizonyító fél épen oly bizonyíték használására kényszeríttessék, melyet az okirat által mellőzni jogosítva van. és pedig csupán azért, mivel az ellenfélnek tetszik ! a valódisága tekintetében kétségtelen okirat tar; talmának ellenkezőjét állítani. Az általam felvétetni ajánlott uj §. első pilí lanatra feleslegesnek látszik: azonban eddigi gya• korlatomban szükségesnek mutatkozott, mert eJői fordult eset, hogy az idós a törvényes kellekék! kel ellátott adóslevél ellenében a pénz le nem j lett számlálása miatt kifogással élt. és ezen negatív állítást főeskü által akarta bebizonyítani, mivel a törvény megengedi neki. hogy a kölcsönI szerződés ellenkezőjét, vagy is a pénz le nem lett j számlálását bebizonyíthassa, és mivel a törvény | az eskü általi bizonyítást nem zárta ki, ezt jogoI san vélte alkalmazhatni, és ez esetben a főeskü általi bizonyítás meg, vagy meg nem eugedhe! tése iránt a legkitűnőbb jogtudósok különböző | mindkét irányban alapos nézetet fejtettek ki. De egyébként is ezen uj §-nak szükségessége kitetszik a következőkből: Ugyan is az, a ki az okirat tartalmának ellenkezőjét állítja, vagy tagadja a tartalmat egyszerűen, az az egyszerű negatioval védekezik, vagy az úgynevezett „exceptió rei non sic, sed aliter gesto" kifogással él, oly ténykörülményt hozván ! fel, mely az okirat tartalmával vagy merőben I ellenkezik, vagy azt lényegesen módosítja. — Az első esetben az ellenfélnek nincs mit bizonyítania, hanem a tagadás az által, hogy a bizonyitó fél a tagadott ténykörülményt bebizonyítja, elenyészik, kivévén az úgynevezett reális szerző! déseket, mint milyenek a kölcsön, zálog, és őr, zeményi szerződések, miután ily szerződési okirat tartalmának tagadása kifogásnak tekintendő s igy a tagadó által épen ugy bebizonyítandó, mint az utóbbi esetben említett kifogás. Ha tehát ily esetben a kifogást tevő ellenfélnek megengedtetnék, hogy kifogását, vagy is annak, a mi az okiratban foglaltatik, ellenkezőjét főeskü által bebizonyíthassa, akkor a bizonyító fél az okirat általi bizonyítástól egészen elesnék; miuI tón a neki megajánlott főesküt vagy elfogadni, I vagy ellenfelének visszakínálni tartozuék, s akkor • az okirat általi bizonyítás tekintetbe nem jönne,