Magyar külpolitika, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 4. szám - A nemzetiségi kérdés Magyarországon. (Második közlemény)

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA A nemzetiségi kérdés Magyarországon. Irta: Lukács György titkos tanácsos, ny. miniszter. — Második közlemény. — A rendi korszak ősi türelmességével a nemzetiségek érvényesülését magánéletben, iskolában, egyházban, helyi közigazgatásban nemcsak megengedte, hanem meg is valósította. Magyarország sok nép hazája volt, a magyar nemzet az országlakó népek fölött állott. A nemzeti öntudat egy osztály, a nemesség, öntudata volt, a nemesség pedig nem volt kaszt a nemzeten belül, hanem maga a nemzet. A nemességhez tartozást nem a népi eredetben, hanem a haza iránt szerzett érdemekben látta a középkori magyar szemlélet. A magyarországi népek háborítatlanul élték népi életüket, s azt, aki tanúságot tett nemzeti érzéséről, befogadták a magyar nemességbe. A magyarul alig beszélő tót, horvát, oláh, szepességi német nemesek büszkén vallották magukat magyaroknak, sőt a kiváltságos osztály körébe nem tartozott rutén parasztok legdicsőbb történelmi élménye, hogy Rákóczi népe gyanánt ők is fegyvert ragadhattak a magyar hazáért és szabadságért. A magyar nemesség a sokféle ország-lakó nép védelmezőjének és szabadsága biztosítójának érezte magát. S noha a magvar nyelv a legelterjedtebb volt az országban, senkire sem kényszerítették rá, sőt inkább a magyar urak tanulták meg a nemzetiségek nyelvét. A magyar nyelv is csak egyike volt a népnyelveknek, az állam nyelve a népek feletti latin nyelv volt. Ez volt a magyar politika pax Hungaricája. III. A pax Hungarica felborulása. Ezt a pax-Hungaricát borította fel II. József 1784-ben kiadott rendelete, mely a hivataloskodás és az oktatás nyelvéül a latin melv helyett a németet vezette be. Noha akkor már a magyarok nagy tábora is elmaradottság jelének tekintette a latin nyelv uralmát, mégis a német nyelv behozatala óriási visszahatást keltett. A kitört felháborodás folytán közmeggyőződéssé vált a magyarság soraiban, hogy a magyarnak kell lennie a közélet és az állam egyetlen nyelvévé, sőt, hogy azt az ország minden lakosának meg kell tanulnia. A nyelvkérdés heves sérelmi tárgyalásokat idézett elő az országgyűlésen, politikummá vált és mérgező harcok zajlottak le körülötte. Bécsben a magyarnyelvi törekvések szívós ellenállásra találtak. A bécsi kormány semmikép sem akarta a magyarságot nyelvi fölényhez juttatni, és a II. József-féle rendelet kényszerű viszszavonása után is makacsán ragaszkodott ahhoz, hogy a latin maradjon hivatalos nyelv. S megindult a magyarság kemény küzdelme Béccsel, oly kicsinységekért, minőket maga a magyarság a rendi nacionalizmus idejében minden gondolkodás nélkül megengedett a nem magyar nemzetiségeknek. Elkeseredett küzdelem árán lehetett elérni, hogy a magyar nyelv rendkívüli tárgy legyen a latin tanítási nyelvű fő- és középiskolákban, külön harcba került rendes tantárggyá emelése. Majd az országgyűlési feliratok hasábosán latin és magyar anyanyelvűek lettek, a központi kormányszékeket pedig kötelezték, hogy magyarnyelvű beadványokat is elfogadjanak, majd később arra is, hogy magyarul válaszoljanak. A magyarok az egynyelvű államnak minden következtetését le akarták vonni, viszont a bécsi kormány lehetőleg mindent elutasított, amit a magyarok akartak, nem ugyan a többi nemzetiséget védő elvi alapon, hanem magyar gyűlöletből, hiszen bármikor szívesen germanizált volna. A megvegyűléseken és az országgyűléseken sok lelkes, de nagyobbára felelőtlen beszéd hangzott el a magyar anyanyelvű nemzeti állam kiépítésének eszmekörében. A nem magyar nemzetiségek egyes értelmiségi rétegeiben e miatt támadt megütközést a harmincas évektől kezdve tót, horvát és cseh írók foglalták össze a magyarokat kompromitáló röpiratokban. A nemzetiségek természetesen magukévá tették az udvar álláspontját a latin hivatalos nyelv mellett, amikor pedig a bécsi kormány minden ellenzése dacára a magyar nyelv foglalta el mindjobban a latin nyelv helyét, sőt az 1844. évi II. tc. a magyar nyelvet tette a hivatalok és közoktatás egyedüli nyelvévé, a nemzetiségek azt követelték, hogy ők viszont a maguk anyanyelvét használhassák minden vonatkozásban Ez a törekvés azonban nem talált megértésre a magyar nacionalistáknál, akik a nemzetiségek nyelvét hivatalos használatra nem voltak hajlandók elfogadni semmi formában és mértékben, s azt csupán a magánéletben voltak hajlandók tűrni. Az ősi, türelmes nacionalizmus útjáról való letérés a politikai gyakorlatot ingadozóvá, kapkodóvá tette. A nacionalisták sem a nemzetállam megvalósítását s ezzel a nemzetiségek asszimilációját nem munkálták kíméletlen következetességgel, sem az ősi tradícióknak jobban megfelelő nemzetiségi állam kialakítására nem szánták el magukat határozottan. A küzdelemben a magyar nacionalisták azt hangoztatták, hogy a nemzetiségek jövevények, kiktől méltán el lehet várni a vendéglátó nép fö'ényének elismerését, a hozzávaló alkalmazkodást, még a beolvadást is, nyelvének átvételét pedig minden esetre. Viszont a nemzetiségek ugyancsak történelemre és jogra hivatkoztak, s hangoztatták, hogy a természetjog biztosítja minden nép jogát népiségéhez, és, hogy mikor ők Magyarországba jöttek, a befogadás feltételéül nem követelték népiségük és nyelvük feladását. Az egyeztetés szinte lehetetlenné vált. Ilyen viszonyok között indult meg az a nagyarányú külsőleges magyarosítás, melyből a magyarságnak oly csekély haszna és oly nagy kára lett. A felszínesen asszimilált tömegek csak felhígították a magyarság állományát, viszont alkalomadtán éppoly könnyen le is vetették a felvett külsőségeket. Magyarnak lenni kezdett túlságosan könnyűvé válni. Amit valaha nemzeti erények el sajátításával kellett kiérdemelni, azt a bekövetkezett fordulatban a magyar nyelv felszínes megtanulásával, egv névmagyarosítás! kérvénnyel, ré-