Magyar külpolitika, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 4. szám - A nemzetiségi kérdés Magyarországon. (Második közlemény)

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 hány anyagilag jól kamatozó jelszó hangoztatásává! is el lehetett érni. Amikor ez a túlságos asszimilációs folyamat, mely kevés kivételtől eltekintve, valójában nem is volt asszimiláció, csak a naiv közvélemény hitte annak, eképpcn felhígította a nemzetet, ugyanakkor ürügyül szolgált ellensége inknek a magyar elnyomás kürtölésére. Széchenyi elvetette az egyetlen népre épített nemzetállam eszméjét, mint a magyar viszonyok között alkalmazhatatlant. Széchenyi a magyar nacionalizmus és a vegyes lakosságú állam ellentétének összebékítésén Fáradott, nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy bárminő eljárással is el lehetne érni a nemzetiségek asszimilációját, mert tudta önmagának példájából, hogy mily szívósan ragaszkodik mindenki nemzetiségéhez. 1842-ik évi akadémiai elnöki beszédében megtámadta Kossuthék „túlhevét", mert véleménye szerint az erőszakos magyarosító kísérletek váltották ki a nemzetiségek ellenhatását. Senkinek sem voltak oly kemény és gúnyos szavai a holt latin nyelv haszpálata ellen, mint Széchenyinek. De épp oly keményen és gúnyosan támadta az erőszakos nyelvi magyarosítást és az annak tulajdonított varázserőt is. Az erőszakot nem tartotta célravezetőnek, sőt úgy vélte, hogy az a nemzet legnagyobb veszélyét idézi fel, mert a másnyelvűek szunnyadó nemzeti érzületét és igényeit gerjeszti fel. Széchenyi szerint a népek joga népiségükhöz és nyelvükhöz érinthetetlen. Csak országos közdolgainknak kell egy nyelven folyniok, az országlás egyszerűsége kedvéért. Ez a közös hivatalos nyelv a latin már nem lehet, csak egyedül a magyar, nemcsak azért, mert a viszonylagos többségnek nyelve, hanem azért is. mert az ősi magyar alkotmányos szabadság az idegen eredetű nemzetiségek szabadságát is biztosítja. így tehát az összes nemzetiségek érdeke ápolni a magyar nemzetet és annak lényedét, mert csak így lehet ezt a soknyelvű országot fenntartani, megszervezni és békéjét biztosítani. Széchenyi csak a nemzetileg idegenné vált magyarokat óhajtotta megmagyarosítani. A nemzetisé gek erőszakos megmagyarosítását azonban helytelennek és keresztülvihetetlennek tartotta, mert a nemzetiség lélek, lelket pedig nem lehet külső állami eszközökkel teremteni. Hevesen támadta azt a nacionalizmust is, mely beéri külsőségekkel és azt hiszi, hogy ezek a külsőségek magyarságot és jó hazafiságot jelentenek. Széchenyi az államot semlegesíteni akarta, hogy védelme alatt minden nemzetiség az egyenrangúság érzetében élhesse nemzeti életét, s ezt a célt központosított államban is megvalósíthatónak hitte és pedig a nélkül, hogy ez az egységes állam polgárait nemzetileg amalgamizálni akarná. A nemzetiségi szabadságot az állam létfeltételének tekintette, és egyáltalában nem tartotta ellentétben állónak az állam egy ségével. IV. A szabadságharc kora. Az 1848-as törvényhozás éppen úgy felszabadította a nemzetiségi jobbágyokat, mint a magyar jobbágyakat. Csakugyan a törvényelőtti egyenlőséget és a jobbágyfelszabadítást széles nemzetiségi tömegek üdvözölték lelkesedéssel, fis mégis éppen ezek a hónapok állították végzetesen szembe egymással a magyarságot és a nemzetiségeket. A nemzetiségeknek a magyarsággal szembefordulását az akkori kor szelleme idézte elő, mely szerint az államtalan nemzetiségeknek a kulturális térről mintegy belső szükségességgel kellett átlendülniük politikai térre és kellett ott keresniük a saját nemzetállamuk megalapításának lehetőségeit. Egyébbként a bécsi kormány már a 18-ik század elejétől kezdve állandóan akadályozta a magyarok és nemzetiségiek békés együttélését. Kétségtelen azonban, hogy 1848 tavaszán és nyarán a magyar vezető tényezők nem ismerték fel kellően a kérdések lényegét. Kossuth a nemzetiségekkel szemben a türelmetlen politikai irányt képviselte, melyet Széchenyi akadémiai beszédében annyira helytelenített. A nemzet sorsát Kossuth vezetésével olyan párt irányította, melynek szellemében végkép elszakadtak a hagyományokhoz kapcsoló szálak és amely, az imperialista nacionalizmus iránt eltelt kritikátlan imádattal, olyan reformokat erőszakolt az országra, melyek az országot szétszakították. A nemzet szárnyalva igyekezett behozni az előhaladott európai műveltségtől volt elmaradottságát. Igyekezett egészen modernné és európaivá válni, modern és európai akkor az imperialista nacionalizmus mozgalma volt, amely ethnikumra, közös népi származásra, első sorban pedig a nyelvre volt alapítva, végső célja pedig az egyetlen nép szolgálatában álló nemzeti állam volt. A nyugati újkori nacionalizmusnak ez a térfoglalása vitte bele a magyarságot és annak a török ellen és a szabadságért folytatott küzdelemben különben is megfogyott erőit abba a küzdelembe, melyet a magyarság az ugyancsak öntudatra ébredt többi hazai népekkel vívott a végből, hogy azokat nemzeti államában megtartsa és népileg is asszimilálja. A tévedést később belátta maga az a párt is, mely azt felidézte. A forradalom kultuszminisztere, Horváth Mihály, mint történetíró megállapította, hogy a magyarság a politikai eszélyesség ellen vétett, mikor a magyar nyelvtörvények meghozatalával egyidejűleg nem elégítette ki a nemzetiségek igényeit is, sőt a Szemere Bertalan miniszterelnök által a szegedi parlamentben 1849 július havában előterjesztett nemzetiségi törvényjavaslat olyan kísérlet volt, amely, ha ismertté vált volna, európai kisebbségi téren útmutató lehetett volna arra. hogyan lehet több nemzetiség együttélését demokratikus liberális elvek alapján megvalósítani. Szemere nemzetiségi törvényjavaslata nem ismert területi vagy kulturális autonómiát. De minden embernek megadta azt, ami a természetjog alapján megilleti. Kimondta nevezetesen, hogy a közigazgatásban, a községi és mcgycgyííléseken, esküdtszéken, alsófokú bíróságok előtt, nemzetőrségben, elemi iskolában, egyházi életben mindenki szabadon érvényesítheti anyanyelvét. Mindennek megvalósítása lemondást jelentett volna az imperialisztikus nemzetállam jogaitól, lemondást az államnyelvnek kizárólagos uralmáról, de egyúttal kísérlet lett volna arra, hogy több nemzetiség együttélését egy vezető népt alatt erőszaktól mentesen szabályozzák. De már késő volt. (Folytatjuk.)