Magyar külpolitika, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 2. szám - A mult világháború új dokumentumai

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA üzente a háborút, amit Vilmos császár főhadiszállásán nem vettek túlkomolyan, de közben Oroszországot leteperte a forradalom, s hatalmas hadseregek szabadultak fel keleten. És még ennek az esztendőnek őszén az osztrák-magyar és német haderők a tolmeini (caporettoi) áttörés után az olaszokat a Piave vonalig szorították vissza. Haig az angol generalisszimus azt írja naplójában, hogy ez volt a legnagyobb vereség, mely az entente hatalmakat sújtotta. Az 1918-ik esztendő már a hanyatlás észten deje. A központi hatalmak katonai és politikai vezetői sok mindenben csalódtak; nem ismerték főleg az angolszász pszichológiát. Angolország, ha a birodalom léte forog kockán, mindenre képes, elszánt, a végsőkig kitartó; behozta az általános védkötelezettséget, amire sem Berlinben, sem Bécsben nem számítottak s 1916-tól kezdve milliós hadsereget küldött a flandriai mezőkre. Az esztendő nagy sorsdöntő eseménye Ludendorti tavaszi offenzívája. Az egyetemes hadtörténet nem ismert hadmüveietet, melyet akkora szaktudással, annyi körültekintéssel készítettek volna elő, mint a márciusban kezdődő nagy német támadást. Sokat bírálták azóta Ludendorff elgondolását és terveit, melyekről még Foch tábornagy is elismeréssel nyilatkozik. A nagy német katona szakember — mint Delbrück, a kiváló hadtörténész irja, — mindent egy kártyára tett, a végső győzelem kártyájára, s ez lett a végzete. Nagy erők állottak rendelkezésére. Keleten felszabadul!: egy többmilliós hadsereg. Kitűnően kiképzett rohamcsapatok kezdték a támadást. Ludendorff bedobott mindent, amit a német katonai tudás és haditechnika nyújtott, és kezdetben nagy sikereket ért el, de csak taktikaiakat. Ha eléri Ámienst és ketté szakítja az ott kapcsolódó francia-angol erőket, talán meg sem áll Párisig. A franciák már vissza akartak vonulni. Haig, az angol fővezér azonban hirtelen észbe kapott, rögtön a harctérre hívta Lloyd Georgeot és Clemenceaut és rövid tanácskozás után Foch tábornokra bízták az egész nyugati arcvonal főparancsnokságát, „ön ad nekem egy vesztett csatát és azt meg kell nyernem" — mondotta keserűen Foch tábornok Clemenceaunak, de megmentette Franciaországot. A világháború döntő napja az 1918. augusztus 8-ika, melyet Ludendorff emlékirataiban a német hadsereg „fekete napjának" nevez. Az angolok áttörték a németek bevehetetlennek hitt flandriai vonalát s ezzel megkezdődött a lassú hátrálás. A főhadiszállás már ekkor elveszettnek hitte a háborút s a császár utasította a kancellárt, hogy kövessen el mindent az egyezményes béke megkötésére. De egyezményes békéről már ekkor nem lehetett szó. Maga Wilson elnök sutba dobta a hírhedt 14 pontot. Foch tábornagy Recouly francia írónak adott nyilatkozatában ellenfelének szaktudásáról, páratlan szervező erejéről a legnagyobb elismeréssel beszélt. A tervek, elgondolások kitűnőek voltak, de Ludendorff nagy hibát követett el: nem vette számításba a lelkierőket, holott a háborúban ezek is rendkívül fontosak, sőt döntő tényezők. A belső ellentálló erőt a saját népénél túlbecsülte, a franciáknál és az angoloknál lebecsülte. A francia vezér azt állítja, hogy az entente győzelme tisztán az erkölcsi erőknek tulajdonítható. De ez ebben a formában túlzás. Kétségtelen, hogy a vadenergiájú és fanatikus Clemenceau a franciákban megsokszorozta a győzelmi akaratot; Lloyd George szervező ereje, cselekvő lendülete bátorságot öntött a néha már csüggedő angolokba ... de Amerika roppant arányú anyagi támogatása nélkül a szövetségesek aligha nyerték volna meg a háborút. Vannak erősen szubjektiv, minden tárgyilagosságot nélkülöző magyarázatok, melyek így szólnak: a központi hatalmakat a propaganda infekciójával meggyengítették. Hz az állítás az oknak az okozattal való összetévesztésén alapul. A társadalmi megmozdulások Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlása az utolsó hónapokban jelentkeznek, amikor már biztos volt ellenfeleink győzelme. Károly király októberi marifesztuma nem jelentett túlsókat; Ausztriának már megásták a sírját. Hibáztatták némelyek Tisza Istvánt is, aki október 17-én a képviselőház ülésén a következő kijelentést tette: „Nem akarok szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal, elismerem, amit Károlyi mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük". Vájjon megnyertük volna-e a háborút, ha Tisza ezt a kijelentést nem tesziV Lesújtó hatást gyakorolt, az igaz. De miért? Mert a központi hatalmak sajtója a biztos győzelmet hirdette folytonosan a világháború utolsó hónapjaiban is. A lelki összeomlásban ennek nagy része volt. A hiszékeny tömegek egyszerre ábrándultak ki s az embereken kétségbeesés, levertség vett erőt. A magyar társadalom, amelyben úgyis kevés volt a spontáneitás, egyszerre elernyedt és sodorták tovább az események óriásivá duzzadt hullámai ... A híd roppant terheket elbír. Teherkocsik százai robognak át rajta, de ha egy ezred katona lépést tartva megy rajta keresztül, leszakadhat; egyszerre ható nagy nyomást nem bír el. Az emberi lélek, az idegek sokat kibírnak, de csak akkor, ha nem villámgyorsan, hanem adagolva kapjuk a benyomásokat. Egy máról-holnapra bekövetkező kiábrándulás agyonsújt bennünket. Politikai és katonai írók az összeomlásról szóló munkáikban rámutattak bizonyos hibákra. Churchill szerint végzetes nagy hiba volt Ludendorff tavaszi nagy támadása, mert az akkori, még mindig igen erős német hadsereg defenzívában sokáig kitartott volna. Nagy baj volt az, hogy a stratégia és a politika nem működtek együtt, mint odaát. Katonák intézték a politikát is, az ő kezükbe volt a háború sorsa letéve. Clemenceau gúnyos megjegyzése szerint a háború sokkal.komolyabb dolog, semhogy azt csupán katonákra bízhassuk. Németországnak csak hadvezérei voltak, politikusai ebben az időben gyenge, átlag hivatal nokok. Nálunk is csak az egyetlen Tisza számított. A háborúk rettentő erőpróbák, a társadalmak erőpróbái. Amennyit az egyesek érnek, annyit ér a társadalom, az összesség. Ha egyesek fizikailag, erkölcsileg gyengék, korruptak, ha nem látják a célt, melyért küzdenek (mint a franciák az új világháborúban) a belőlük toborzódó hadseregek sem állják meg helyüket. A hadtörténelem tanusága szerint a nagy háborúk mindig a maguk valóságában mutatják be az emberi közületeket; a a jó és rossz tulajdonságok egyaránt megnagyobbodnak. Végül, minden fegyveres mérkőzésben a