Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 8. szám - Népközösség - álllami sorsközösség

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 nemzetiségeknek. A nemzetiségeknek az államhoz való viszonya legalább is a probléma régi beállításának megfelelően elméletileg és gyakorlatilag tehát megoldódott. De vájjon ezzel megoldódott-e a probléma minden vonatkozásban? Mert ha jogosult a kérdést a nemzetiségi érdekek szemszögéből tekinteni, éppen olyan joggal szabad az állami érdek szempontjából is tárgyalni. Csak ha e két szempont egyezik egymással, ha egyik sem érvényesül a másik rovására, lehet arról beszélni, hogy a kérdés valóban meg van oldva. Arról van ugyanis szo. hogy a nemzetiségek népi különclcte túl mehet-e azon a határon, amely az állam érdekeivel, az állami egység és sorsközösség szabta határokkal összeegyeztethető? Az elmúlt évtizedek kisebbségpolitikai diszkussziója, amelyre bevezetőben utaltunk, nem azt a célt szolgálta, hogv az emberi közössegek politikai és társadalmi életének súlypontja teljesen a népi közösségek felé tolód jék el és az állam szinte csak mint aféle mcchanistikus szervezet fogja össze őket, elveszítve minden benső érze'mi tartalmat. Olyanformán tehát, mint egy bérház, amelyben sokan laknak, akik élik a maguk külön életét, azonban sem egymásról sem a házról mint egészről tudomást nem vesznek. Az említett diszkusszió nem ezt, hanem csak megakadályozni akarta, hogy az állam, a ház ne váljék laktanyává, amelyben mindenkit uniformizálnak, amelyben megszűnik az egyeseknek és kisebb csoportoknak egyéni élete. Ha ezen túl ment volna, nemcsak az államnak, hanem a nemzetiségeknek is csak rossz szolgálatot tett volna. Régebben szerettünk társadalomról, tömegről, szervezetről beszélni, ha az emberek többé-kevésbbé egységesebb csoportjára gondoltunk. Ma, különösen a népi eszmekör érvényesülésének a hatása alatt ezzel szemben mindig csak a közösségről beszélünk. Ez nemcsak a nyelvhasználatban uralkodó változó divattal függ össze, hanem mélyebb értelme is van. Amikor társadalomról, tömegről vagy szervezetről beszéltünk, többnyire mechanisztikus organizációra gondoltunk, amely bár bizonyos egységet képvisel, azonban ez az egység inkább a véletlen, vagy nagyrészt a célszerűség terméke, nem a belső sorsszerűségé. Amikor ezzel szemben ma közösségről beszélünk, ezzel a fogalommal elválaszthatatlanul érzelmi momentumok is össze vannak kapcsolva. A társadalomba, a mult felfogásának megfelelően, belecsöppentünk. Az akkori racionalista szemlélet csak azt kívánta tőlünk, hogy a legcélszerűbben építsük ki magát a társadalmat, mi pedig a beletartozás tényéből a legnagyobb előnyt szerezzük meg magunknak. A közösség fogalma sokkal többet és mást jelent. Mindenekelőtt azt, hogy a közösség maga a szerves életnek a termeké, a közösséghez való tartozás pedig nem mechanisztikus kötelek, hanem az emberi egyéniség a maga egészében, szellemi, erkölcsi és érzelmi lényével válik annak tartozékává. Közösség érzelmi közösséget és erkölcsi köte'csséget jelent. Ahol nincsen meg az együvetartozás érzelmi velejárója, vagy nincsen meg a kötelességtudás a közösséggel szemben, ott azt ki kell fejleszteni. Semmiképpen sem jogosult tehát az olyan politika, amely a közösségen belül attól eltávolodni igyekszik, vagv azzal éppen csak mechanisztikus, célszerűségi kapcsolatokat tart fenn, lemondva az együttérzésről és megtagadva a közösséggel szemben az erkölcsi kötelességeket, legfeljebb száraz jogi kapcsolatokat ismerve el. Ha mindez vonatkozik a közösségre általában, természetcsen vonatkozik az állami közösségre is. Nagy tévedés volna azt hinni, hogy az állam mondjuk, egy szükséges rossz, amibe bele kell nyugodnunk, amely azonban nem töltheti ki érzelmi világunkat és nem válthat ki erkölcsi reakciókat. Hiszen az állam az emberek politikai életformája, cnélkül politikai életet élni nem tudnánk, de kultúréletet sem, mert hiszen anarchiába sűlyednénk. Mindebből viszont az következik, hogy a nemzetiség, ha kiépíti is az ő külön népi életét az államon belül, ha a nagyobb népközösseg tagjának érzi is magát és azzal élénk szellemi kapcsolatot tart fenn, az állammal szemben nem szabad a rideg célszerűség álláspontjára helyezkednie. Vagyis nem ismerhet el csakis népközösséget és nem láthat az állami közösségben szükséges rosszat, amellyel számolni kell ugyan, de amelyhez egyébként semmi érzelmi közösség nem fűzi. Az ilyen felfogás, egy nemzetiségnek ilyen esetleges politikája, nemcsak tagadását jelentené az állami közösség lényegének, és ezzel magának a közösségi eszmének, de egyben a legrosszabb szolgálat volna önmagának is. Hiszen a népközösség nem' teljesítheti mindazokat a funkciókat, amelyek állami feladatok és amelyeket csakis az állam teljesíthet. Ha tehát egy népcsoport kikapcsolódik az állami közösség belső életéből, ha azzal éppen csak mechanisztikusán, mondjuk kényszeredetten működik együtt, akkor ezzel megfosztja önmagát attól a sok természetszerű előnytől, amelyet az állami életbe való benső bekapcsolódás nyújt és amire kétségtelenül mindenkinek és minden népcsoportnak szüksége van. Erről esetleg lemondhat egy olyan népcsoport, amely külső kényszer következtében lett egy áfámhoz csatolva, de nem mondhat le olyan, amely nem is tartozhatna más állam kötelékébe és amely tulajdonképpen sohasem tagadta állami hovatartozását Pataky Tibor államtitkár tette szóvá ezt a kérdést a debreceni nyári egyetemen tartott előadásában, kifejezve azon reményét, hogy a belső elkülönülés nálunk nem lesz állandó jelenség, hanem sikerülni fog mindkét részről a szentistváni állameszme megkövetelte érzelmi és politikai egységhez visszatérni. Valóban ez nem olyan lehetetlen kívánság. Van ennek múltja még a legújabb magyar történelemben is. Nézzük az erdélyi szádokat, akik egy több évszázados népi külön életre tekinthettek vissza, akik valóban ki is fejlesztettek szűkebb népközösségükön belül mindent, amit állami segítség nélkül a régebbi múltban kifejtesz teni lehetett. Az erdélyi szászok tehát egy többé kevésbbé zárt közösséget képeztek, amely a közösségi funkciók nagy részét teljesíteni tudta. Mégis a kiegyezés korszakában mindig igyekeztek a magyar politikát megérteni és abba bekapcsolódni. Nem olyan régen működött közöttünk B'cyer Jakab, akinek nagy érdemei voltak a keresztény nemzeti Magyarország megteremtésén, aki kisebbségi miniszter volt, ugyanakkor a hazai németség vezető egyénisége. Végül még egy külföldi példát. Schiemann Paul a lettországi németek vezére volt, annak ellenére egy ízben kormányalakítással lett megbízva és a lett államot egy alkalommal hivatalosan képviselte a nemzetek szö\et-