Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 7. szám - A magyarság és a külföldi közvélemény

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA ményt inkább lehet helyesen kialakítani, mint helytelenül megrögzöttet átformálni. Ahhoz, hogy valamely nemzetről a közvéle­ményben kép alakuljon ki és maradjon fenn, fon­tos, hogy meg tudja ragadni a külföldiek figyel­mét és hogy könnyen beilleszkedhessék ebbe a közvéleménybe. A magyarról például könnyebben hiszik el, hogy szenvedélyes, mint azt, hogy tudós hajlamú, mert amaz jól illik a csárdáshoz, a cigány­zenéhez, míg a magyar kulturális képességeit és kutató hajlamait csak alapos érdeklődés után is­merheti meg az idegen. Minderre azt válaszolhatná valaki, hogy a kül­földi közvéleményben uralkodó ilyen előítéletet ki kellene irtani. De ki irtsa ki? Magát a külföldit nem lehet megkérni erre. Alig érdekli a dolog. Az átlag külföldit a magyar arcképében a szín, a fény, a tűz: a jellegzetesség köti le. S mi, vájjon mi ma­gunk kiirtsuk-e? Csak akkor, ha újat tudunk he­lyébe tenni, ha meg tudjuk mutatni a külföldinek hívebb képünket. Ha nem, akkor lassankint ala­kítsuk át régi képünk vonásait, úgy, hogy kor­szerűbb, igazabb vonások váltsák fel a régieket, anélkül, hogy ezeknek ellentmondanánk. Az Erdé­lyért szívósan harcoló magyar a külföldi közvéle­ményben is természetes folytatása a szabadság­harcos magyarnak; a két évtizedes reviziós moz­galom magyarja a gályaraboknak, a rodostói és turini bujdosóknak. A sok magyar művész, aki a külföldet járja, megerősíti a muzsikáló magyar­nak Liszt-korabeli képét. Szent-Gvörgyi Albert sikerét oda kell kötni a XVI., XVII., XVIII. és XIX. évszázad külföldön ismert nagy magyar tu­dósaink sikeréhez: ő Jeszenszky János, Hatvani István, Semmelweis Ignác utóda. Csak nagyon sok türelemmel lehet változ­tatni a nemzetképen, ha a teljes igazság követelé­sével nem akarunk többet rombolni, mint ameny­nyit építhetünk. Természetesen ezen a többé­kevésbbé művészien kikerekített és kiegyensúlyo­zott nemzetkép-klisén kívül van pontosabb, ala­posabb nemzetismeret is. Az, amit utazás, tanul­mány, pártatlanság vagy meleg rokonszenv ad. A külföldi nem elfogult a mi javunkra, sőt: a külföldi vélemény csaknem mindig szigorúan bírál, vagy — mint előbb említettük — hajlamos a torzításra. Véleményét tudnunk kell megmagya­rázni, mert úgy, ahogy kiformálódik, ritkán fogad­hatjuk el. De magyarázva mindig tanulságos és értékes. És egyébként sem kerülhető el, mert a külföld véleménye életünk alakulása szempontjá­ból mindig fontos, néha sorsdöntő jelentőségű. Sorsdöntő különösen azóta, amióta mindenki, a legkisebb s legbelsőbb körre szorított magyar is belátta ennek a véleménynek fontosságát és azt, hogy azért, amit a külföldi közvélemény felvilágo­sítása terén mulasztottunk, húsz esztendő kínjai­val, egy gyönyörű ország összeomlásával és egyéni életünk egyiptomi csapásaival sokszorosan kellett megfizetnünk. A magyar értelmiségnek köteles­sége, hogy ezt a tényt a maga körében sehol se engedje elfeledni! A háború s az azt követő események Magyar­ország számára bebizonyították, hogy az európai elismertetéshez, az európai egyenjogúsághoz nem elég az európai együttélésben való részvétel, gaz­dasági, politikai és történelmi közreműködés, sőt nem elég az ezeréves sorsközösség hangoztatása sem — mindezeken túl még szellemi és morális bizonyítékokra is van szükség. A legutolsó évtize­dek története a napnál világosabban igazolja, mennyire elhibázott, sőt végzetes egy nemzet éle­tére, ha a nemzet által vallott felfogás és a veze­tői által inaugurált politika között áthidalhatatlan szakadék tátong. A népek életében sincs keserve­sebb, mint amikor az illúziókat a valóság megisme­rése semmivé teszi és a közvélemény befejezett tények elé kerül. Erre a közelmúlt bőséges példák­kal szolgál, általában sok mindent nem tudtunk és nem tudunk. A mi bukásunkat nagyrészt a józan ítélőképességű közvéleménynek hiánya, illetve tá­jékozatlansága és megtévesztettsége idézte elő. Emelkedésünket is csak jól informált, öntudatos és értelmes, más nemzetek célkitűzéseivel is tisz­tában lévő külpolitikai közvéleménytől várhatjuk. A múltkor kezünkbe került egy tanulmány, amely csokorba gyűjtötte azokat a furcsaságokat, fonákságokat és hazugságokat, amelyek egyes európai államok tankönyveiben Magyarországgal, a magyar élettel és históriával kapcsolatban helyet foglalnak. Egyenesen megdöbbentő az a kép, amit ez a gyűjtemény elénk tár. Nem tudjuk, könnyez­zünk, vagy nevessünk az együgyűségeken, amelye­ket a magyarságról szóló tudományként öntenek külföldiek fejébe. Elképzelhető, hogy az a nem­zedék, amely ilyen ismeretek mellett nő fel, meny­nyire lehet alkalmas arra, hogy tisztán lásson és megismerjen bennünket. Benes, az akkori csehszlovák állam külügy­minisztere egy 1918-ban német nyelven is meg­jelent emlékiratában így emlékezett meg a ma­gyarságról: „Nem szabad tűrni azt, hogy az a min­den békeszerető nemzettel szemben ellenséges népfaj alig néhány éves és elharácsolt nyelvi és gazdasági zsákmányát megtarthassa." Az ilyen könyvet elolvasva elkeseredetten tesz fogadalmat az ezeket lapozgató, hogy min­den erejét, összeköttetését, tudását és befolyását felhasználja a —• s ezt hangsúlyoznunk kell — ma­gyarságot is elárasztó, erkölcsi és kultúrhitelün­ket megrontó hazugságok kiirtására. Magyar­országról teljesen átformált kultúrtudatot kell te­remtenünk a külföldön, nincs ennél fontosabb, nincs ennél perdöntőbb problémája a magyar sors­nak. Egy 1922-ben, majd 1924-ben megjelent szerb katonai tankönyv írja: „.. . királyságunk még mindig nem öleli fel az összes szláv területeket.. . Észak-Baranyát és a Murántúl egy részét Magyar­ország tartja megszállva". Az e könyvben talál­ható térkép még megszerzendő szerb területként tünteti fel Pécs, Mohács és Szeged környékét is. Mondhatnánk, ez már fait accompli, s az ilyen és hasonló rémlátások gyerekesen naivnak tűnnek fel, ne feledjük azonban, hogy a propaganda rend­szerint naivnak látszó módszerekkel dolgozik, s hogy milyen eredménnyel, azt már egyszer mó­dunkban volt tapasztalni. Minden lehetőt meg kell tennünk abban az irányban, hogy ne csak a békeszerződés ország­rontó rendelkezései helyeztessenek kellő megvilá­gításba, hanem revideáltassanak azok a trianoni téveszmék és fogalmak is, amelyek alapján Ma­gyarország felett ítéletet hoztak. Nemzeti tragé­diánk javarészt egy fürge és mozgékony rágalom-

Next

/
Oldalképek
Tartalom