Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 3. szám - A történelmi értékek megóvása

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA A történelmi értékek megóvása Irta: Török Árpád Hatalmas érdekek és értékek mozgatják azt az élet-halál küzdelmet, amely ma a frontokon, a levegőben, a tengeren és a hátországokban folyik. Mindkét részen mindent bele vetnek ebbe a harcba, mert mindkét oldalon érzik, hogy annak kimenetelétől függ mindaz, ami számukra értéket és jövőt jelent, fis ha azt mondjuk, hogy mindent bele vetnek a harcba, ezzel nem túloztunk. Az egyik oldalon az évtizedek, sőt évszázadok alatt felgyülemlett gazdagságot áldozzák fel, hogy célba érjenek. A másik oldalon is oda adnak mindent, ami szegénységükben még nélkülözhető és éppen csak a biológiai minimumot akarják érintetlenül hagyni, hogy azután is, ha már nem szólnak az ágyúk, nem hullanak a bombák és anyagi értékek nem lesznek rendszeresen megsemmisítve, haladjon az élet, sőt szebb és boldogabbá váljék mint volt ezelőtt. Ennek a harcnak, amelyet nemcsak öldöklő, hanem gazdasági fegyverekkel is, nemcsak a társadalomszervezés erejével, hanem az élet biológiai alkalmazkodóképességével is megvívnak, meg van a maga természetrajza. Sokban azonos ez a világháború természetrajzával, de azon jóval túl megy. Különösen túl megy a társadalomszervezés és a biológiai alkalmazkodóképességek felállította követelmények terén. A világháborúban ezen a téren egyrészt nem volt szükség olyan messzemenő átalakulásra, másrészt ez az átalakulás egy nem eléggé messzelátó politika következtében el sem érte az akkor szükséges mértéket, aminek azután meg is volt a káros következménye. A mai kataklizmában valóban a lét és nem lét kérdése, hogy tudunk-e és hamarosan a háborús élet természetrajzához alkalmazkodni, hogy társadalomszervezetünkben, életszemléletünkben és életigényeinkben tudunk-e kellően átalakulni. Ügy hisszük, ezen utóbbi tételünk nem áll ellentétben az igazsággal. De ha ezt teljesen meg akarjuk ismerni, ha magatartásunk és politikánk számára a helyes mértéket megtalálni akarjuk, akkor ezt az igazságot részleteiben is szemügyre kell vennünk. Mert ha szükség is van megfelelő átalakulásra, ennek az átalakulásnak nem szabad határtalannak lennie. Valahol meg kell állanunk az átalakulásban, mert ha elvesztjük a hatalmat életünk rohanó tempója felett, akkor az elvisz bennünket odáig, ahová soha jutni nem akartunk és ahová jutni, nemzeti szerencsétlenséget jelentene. Célba akarunk érni, ez kétségtelen, de amikor majd elértük a célt, akkor is azok akarunk lenni, amik vagyunk, mindazokkal az értékekkel, amelyeket ma elismerünk, lényegünkkel, amelynek fennmaradásáért és érvényesítéséért folytatjuk tulajdonképpen a küzdelmet. Nem azért ál lünk benne ebben az élethalálharcban, hogy annak a végén ne önön lényünk, hanem egy tőlünk ma valami idegen jusson célba, amelyet velünk legfeljebb anyagi és történelmi folytonosság, de semmiesetre sem lelki azonosság köt össze. A példa, amelyet most felhozunk, nem fedi ugyan teljesen gondolatmenetünket, de mégis alkalmas arra, hogy érzékeltesse, amit kifejezni akarunk. Hosszú évtizedeken át folyt a dualizmus korszakában a harc az állami függetlenségért, de főleg az önálló magyar hadseregért. Végre 1918 őszén meg lett a teljes állami függetlenség és meg lett az önálló magyar hadsereg. Volt-e azonban akkor magyar hazafi, aki örült volna annak, ami bekövetkezett? Aligha, mert amit a függetlenség és az önálló hadsereg terén elértünk, torzképe volt mindannak, amit évtizedeken, sőt évszázadokon át elgondoltak. Az a függetlenség és az a magyar hadsereg, amit akkor megkaptunk, nem az érte folyt harc sikerét jelentette, hanem egyenesen nemzeti szerencsétlenségnek volt a következménye. Azért folytatjuk a harcot, hogy mindazt, amit ma értékesnek, szentnek tartunk, ami életünket kitölti és ami nélkül azt értéktelennek tartanok, biztosíthassuk a magunk és a jövendő nemzedékek számára. Nem mehetünk tehát a szükséges belső átalakulásban odáig, hogy abban mi magunk elvesszünk. Ezen tételünket, most már nem akarjuk tovább bizonyítani, hanem inkább azt kutatjuk, mit kell tennünk, hogy túl ne lőjjünk a célon, hogy a szükségessé váló átalakulás valóban csak azon határig menjen, amelyen innen igazi nemzeti értékeket nem veszélyeztet? Nem lehet feladatunk mindarra kitérni, ami a nemzet lényegét kiteszi, hogy ebből azután levonjuk a következtetést, mely szerint ezt, azt és amazt kell megtartanunk, hogy el ne veszítsük önmagunkat. Túlságosan sok tényező összetevéséből adódik a nemzeti élet egysége, lényege és értéke. Mindezt felsorolni lehetetlenség volna. Csak irányt lehet mutatni, amelyen haladni kell, hogy a háborús helyzet ezer veszélye és ezer követelménye között megtarthassuk önmagunkat. Ezt az irányt pedig legbiztosabban a történelem mutatja meg. A történelem kialakította a nemzeti egyéniséget, de ugyanakkor az maga bizonyos fokig a nemzeti egyéniségnek is a terméke. Azok az erők, amelyek egy nemzetben élnek, a történelmen keresztül érvényesülnek és alakítják azt ki. Ha tehát meg akarjuk tudni, mi a lényegünk, mik azok értékek, amelyeket meg kell tartanunk, akkor a történelemhez kell forduljunk, amely megmutatja, mit tartott a nemzet ezer éven át legfőbb értékeinek, de megmutatja azokat az életformákat is, amelyek ezeknek az értékeknek az érvényesülését és fennmaradását biztosították. Mindenekelőtt tehát, mi a magyar történelmi életforma, amelynek keretei között a nemzet leélte életét és amely egyáltalán lehetővé tette a különleges nemzeti élet kialakulását? Az a keret, amelyen belül a magyar élet kialakult, a szentistváni életforma. A magyar nemzet, amint ezer éven át fejlődött, azért lett olyan amilyen, mert a szentistváni életformák között folyt le élete. Ha ezen a területen történetesen nem laktak volna a magyar mellett más népek is, akkor a magyar nemzet merőben elütő volna attól, ami neki ma különleges egyéniségét megadja. A nem magyar népek ittléte mint egyszerű tény, azonban még nem döntötte el a nemzeti egyéniséget. A különleges nemzeti egyéniség csak azért alakulhatott ki ilyenné, mert a magyarság a történelem folyamán megkereste azt a szintézist, amely a nem magyar