Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 3. szám - Az Egyesült Államok világpolitikája

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 népekkel való politikai együttélést és egységet lehetővé teszi. Ez a szintézis sokszor volt élő va­lóság, amikor pedig a való élet eltávolodott tőle, a nemzeti élet nem volt teljes és nem volt ki­egyensúlyozott. Amikor a szűkebb Magyarorszá­gon az idegen uralom következtében alig volt ön­álló nemzeti élet, Erdélyben ez akkor is virult. Virult pedig a szentistváni életforma kerete kö­zött, amely ott a három történelmi nemzet kö­zösségében jutott kifejezésre. Nem volt véletlen, hogy a függetlenségi gondolat Erdélyben volt leg­éberebb és hogy számtalanszor onnan indult el a mozgalom a függetlenségnek az egész történelmi területen való kivívásáért. Csak természetes volt, hogy ez az életforma utána a teljessé vált Ma­gyarországban is elismertetett. Ha pedig időn­ként eltávolodás következett be ettől az életfor­mától, ez mindig kisebb nagyobb válságokat idé­zett elő a nemzeti életben. Nyilvánvaló, a háború követelte átalakulás nem mehet odáig, hogy megtagadja a magyar tör­ténelmi életformát, hogy szembe kerüljön a szent­istváni államgondolattal. Ezt meg kell őriznünk és a mai háborús időkön túlra átmentenünk, mert egyébként a nemzeti életnek lényeges kellékétől fosztatunk meg. A szentistváni államgondolattal azonban még nem mentettük ki a történelmi magyar életforma jellemzését. A szentistváni állam a keretet adta, amelyen belül a magyar nemzeti élet lefolyt. Ez az élet maga pedig tele volt feszültséggel, küzde­lemmel, amely abból adódott, hogy a nemzet lé­nyegéhez, történelmi egyéniségéhez és tradíciójá­hoz mereven ragaszkodott. Ebben az önön lényé­ért, saját történelméért folyt harcában olyan erőkkel állott szemben, amelyek a nemzetre más. életformát, más lényeget, más történelmi tudatot akartak ráerőszakolni. E két erő közötti harc nagyrészt a közjog síkjában zajlott le, vagyis al­kotmányjogi harccá vált. Végül a magyar állás­pont győzött, ezért van most független Magyar­ország. Ha a nemzetnek azonban nem lett volna történelmi alkotmánya és ehhez nem ragaszko­dott volna megalkuvás nélkül, a harc bizonyára nem így zajlott volna le és talán nem is vezetett volna független Magyarországhoz. A történelmi alkotmány ténye t. i. olyan erkölcsi pozíciót biz­tosított az országnak, amelyről egyedül lehetett ezt a küzdelmet egy állandó túlerővel szemben megnyerni. A nemzeti gondolatnak nem volt minden időben olyan átütő ereje mint ma, de az alkotmány minden időben nagy erkölcsi erőfor­rást képezett, amelyet meg lehetett ugyan sérteni, hatályon kívül is lehetett helyezni, de erkölcsi jo­gosultságát, a benne rejlő erkölcsi erőt soha ta­gadni nem lehetett. A történelmi magyar alkot­mány a magyar nemzet és a magyar életforma fennmaradását akkor is biztosította, amikor a ma­gyar nemzeti öntudat még nem állott azon a fo­kon, amelyre az utóbbi két évszázadban jutott. Mindebből pedig igen könnyű problémánk szempontjából következtetéseket levonni. Ami ezer éven át biztosította a nemzet fennmaradását, ami életformájának jóformán centrális erőforrása volt, az alkotmány, azt olyan időben különösen meg kell őrizni, amelyben a világtörténelem hatal­mas fordulatot tesz és alapvetően változtatja meg nemzetek és egyének életét, illetve életfeltételeit. Ilyenkor különösen kisebb nemzetek könnyen el­veszíthetik önmagukat, még akkor is, ha a bekö­vetkező változás rájuk nézve anyagi előnnyel jár. Ha pedig ezt ki akarják kerülni, ha nem akarnak a kataklizma végén mai lényükkel ellenkező egyé­niséggé válni, akkor szigorúan ragaszkodni kell történelmükhöz és meg kell becsülni azokat az értékeket, amelyeket a történelem számukra ki­termelt. A magyar nemzet számára ilyen legfőbb érték a szentistváni államforma és az alkotmányos gondolat. Ezekhez hozzányúlni nem szabad, a szükséges átalakulásnak ezeken túl mennie nem lehet, mert különben céltalanná válna a mostani nagy harc és értéktelenné annak majdani ered­ménye. Az Egyesült Államok világpolitikája Irta : Lukács György l A brit kormány egyik tagja ismertette a brit parlamentben annak idején azokat a megállapo­dásokat, amelyeket Franklin Roosevelt, az Egye­sült Államok elnöke és Winston Churchill, angol miniszterelnök az Atlanti Óceánon történt talál­kozásuk alkalmával okmányba foglaltak. Ebben az okmányban legrögzítették a két birodalmat érintő bizonyos közös elveket, melyek követése, reményük szerint, jobb jövőt biztosítana a világ­nak. Ezeket az elveket nyolc pontba foglalták össze. Később ez a programm különböző szónok latokban, nevezetesen Churchill 1941. augusztus 24-én tartott rádióbeszédében, melyben ő a nyolc pontba foglalt programmot Atlanti óceáni állam­okmánynak (Charter of the Atlantic) nevezte el, továbbá Eden külügyminiszter augusztus 30-án Coventryben tartott beszédében még részletesebb kifejezést nyert. Szeptember 1-én pedig, a munka napján (Laboür Day), Roosevelt maga is hallatta szavát az amerikai munkássághoz intézett beszé­dében. Ez a Roosevelt—Churchill-féle programm önként kínálkozik összehasonlításra azzal a prog­rammal, melyet Wilson elnök az első világháború idejében formulázott meg és amelynek a világhá­borút befejező béke alapjául kellett volna szol­gálnia. Wilson programmját általában a 14 pont programmjának szokás nevezni, azonban ez az elnevezés nem fedi a néhai amerikai elnök teljes programmját. Ugyanis Wilson négy különböző alkalommal formulázta meg programmját: 1918. évi január 8-án, február 11-én, július 4-én és szep­tember 27-én. Az első nyilatkozat tartalmazza a híressé lett 14 pontot, ezért szokás a közönséges szóhasználatban ezt az elnevezést az egész prog­ramm megjelölésére alkalmazni. Pedig a többi nyi­latkozatok is fontosak, pl. a népek önrendelkezési joga nem a 14 pontban, hanem a február 11-iki nyilatkozatban foglaltatik bent. A négy nyilatko­zat összesen 27 pontot tartalmaz. Ezért megfele-

Next

/
Oldalképek
Tartalom