Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 10. szám - A dáko-román elmélet a történelem megvilágításában

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA zói és az erdőkben, a tisztásokban, a völgyekben legeltették nyájaikat, és „századok óta" gyakorolták a földművelést. Az 1000. év körül tehát amint Jorga román történész írja — fennállott egy nagy román ország, ha nem is egységes politikai formában, azonban társadalmi törvényekre és régi, nagyon előrehaladott kultúrára támasz kodva. Az új „barbár" hódítók arra voltak hivat va, — jegyzi meg ugyancsak Jorga, — hogy megakadályozzák a román fajt további szabad fejlődésében. Midőn a magyarok áthaladtak a Tiszán és az Krehegységen, sok kis hercegségre bukkantak, melyeket románok és szlávok alkottak. A magyar hódítás után az erdélyi román őslakosság még hosszú ideig maradt meg jogai élvezetében. Erre mutat az az autonóm román alakulat, amely még a magyar hódítás után i-^ fennállott, valamint azon idő románjainak társadalmi helyzete. Majd a helyzet fokozatosan megváltozott a hódítók javára, úgy, hogy a románok, akik nem voltak katolikusok és nem tértek át, elvesztették jogaikat és a magyarok a régi erdélyi román autonómiát a magyarság előnyére átalakították. Erdély élére vajdát állítottak, aki külön hadsereggel rendelkezett és egy kormánytanács segélyével, amely különbözött a magyarországi kormánytanácstól, vitte Erdély kormányzását. A magyar vajda mellett megmaradt néhány román vajda is, akik azonban hamarosan elvesztették politikai jelentőségüket és a magyar királyi uralomnak alávetve, román falvak vezetőivé lettek s e minőségükben a hóditókkal szemben egészen a XVIII. század végéig a román népet képviselték. A meghódított románoknak két társadalmi rétege volt: nemesek és parasztok. A nemesség idővel eltűnt, azonban megmaradtak a falvakban általuk épített ortodox templomok. A magyaiuralom csak a katolikusok nemességét ismerte el, mert politikája az volt, hogy katolizálja a románokat és szlávokat. Azok román nemesek, akik római katulikusakká lettek, elvesztették nyelvüket és magyarokká váltak. Ez fejti meg azt, hogy sok magyar nemesi család származik megmaiiyarosodott románoktól. A magyar uralom kezdő idejében a román parasztosztály is bírt bizonyos kiváltságos helyzettel Erdélyben, ezt a kiváltságos helyzetét azonban írott román jogszabályok hiányában csakhamar teljesen elvesztette. A magyarok, hogy a meghódított Erdélyt maguknak biztosítsák, telepítéseket eszközöltek Erdélyben. Elsőben is székely rokonaikat telepítették a Kárpátok határaira és nekik nagy kiváltságokat adtak. Feladatuk a hegyszorosok katonai megvédése volt. A székelyeknek székek szerint való megszervezése, román minták alapulvétele mellett történt. A magyarnyelvű székelység ösfog'aló nép volt, a magyar nemzet egyik zárt tömegben települő honfoglaló törzse, mely mégis népi különállását és sajátos jogintézményeit a magyar törzsszervezet felbomlása után is megőrizte. Az tehát, hogy a székelyek ősi szervezetükben román minták után igazodtak volna, egészen téves ál lítás. Sibiliának a románok erdélyi őslakói voltáról szóló előadását, az azzal egybekötött tömérdek tévedés dészletes cáfolását már csak azért is mellőzöm, mert csupán magához az őslakó-elmélethez kivánok röviden hozzászólni. A politikai szempontból hiírdetett ama theoria fölött, hogy a mai románok a római provinciává lett Dáciában ellatinosodott dákoknak leszármazói lennének, a tudomány már napirendre tért. A történelmi kutatások teljesen megvilágították azt a tényt, hogy a mai románok annak az ős-oláh (vlach) népnek leszármazottai, amely a balkánfélszigeti nyelvükben ellatinosodott Thrákillir pásztoroknak és a VI. század óta délfelé húzódó balkáni szláv csoportoknak keveredéséből jött létre. Az oláhság balkáni testvérnépe, az albán pedig az igen sok latin szótt megtanúlt, nyelvűket azonban megőrzött thráhk-illir pásztoroknak és a szlávoknak keverék népe. Az a beállítás, hogy a románok a dákok és a rómaiak keveredéséből származott nép volnának, teljesen szertefoszlik a történelem mgvilágításában. Római történetírók bizonyítják, hogy a rómaiak a roppant vérveszteséget szenvedett és 106 han végleg elbukott dák népek maradványait részben elpusztították, részben kiűzték és kitelepítették Dáciából és helyükbe a birodalom többi tartományaiból (ex toto orbe Romano) hoztak romanizált (latinizált) bennszülötteket. A dákok tehát egyáltalában nem vettek részt a dáciai romanizmus (latinizmus) kialakításában, amely más provinciák romanizált (latinizált) elemeinek állami pártfogással történt átültetéséből állott elő. A dáciai romanizmus (latinizmus) kifejlődését azonban már a második század folyamán a nagy markomann-sarmata háborúk húsz esztendeig tartó dúlásai majd a III. század első felének szinte évente megújuló barbár betörései akadályozták és végre Rómát a tartomány feladására kényszerítették. Aurealianus császár a dunai tartományokat dúló germán népekkel szemben 271-ben kivívott nagy győzelme után kénytelen volt Dáciát teljesen kiüríteni s a helyőrségek maradványait és az egész polgári lakosságot a hadsereg védelme alatt áttelepítni Moesia és Trácia földjére. Ez a kiürítés egy nagyhatalom öntudatos és rendszeres visszavonulása volt arról az állandóan veszélyeztetett területről, melyet katonai okokból nem akart és nem is tudott tovább megtartani. Ha a hatalmas készültséggel végrehajtott kiürítés után még mindig maradt volna némi romanizált (latini rezált) elem — habár ilyennek nyomát nem lehet kimutatni, — az is szükségkép tel jesen elpusztult volna, mert Aurelianus után több, mint 600 éven át egész sor germán, török és szláv néphullám öntötte el Erdélyt és söpört el minden ottani népmaradványt. Amint tehát Trajanus elmetszette a dák nép életének fonalát Erdélyben, úgy Aurelianus akciója véget vetett a római telepesek dáciai létezésének. Hol lehet itt felfedezni a mai románsággal való kontinuitást? Az egyetlen történeti kútfő, melyre a kontinuitás elmélete hivatkozhatik, III. Béla király 1200 körül író névtelen jegyzőjének Gestája, amely már a magyar honfoglalást megelőzően oláhokról beszélt Erdélyben és a Bánságban. Ennek azonban csak azok tulajdonítanak jelentőséget, akik nem ismerik a középkori nyugati és magyar Gesta-irodalom szerzőinek meseszövő módszerét. Anonymus a honfoglalás korának rajzában saját korának viszonyait vetítette vissza a múltba jó háromszáz esztendővel. Anonymus, a magyar di csőséget gyarapítandó, az ő korában az országban lévő népeket mind szerepeltette a honfoglalás