Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 10. szám - A dáko-román elmélet a történelem megvilágításában

MAGYAR KÜLPOLITIKA S idejében, hogy a honfoglaló magyarokkal legyőzethesse őket. Anonymus Gestájából tehát legfeljebb az állapítható meg, hogy az ö korában, azaz a XII. és XIII. század fordulóján, már voltak oláhok Erdélyben. Aminthogy voltak is, mert a thrák-illir eredetű balkáni oláh nép, mely századokon át szlávok között élt, azokkal keveredett és nyelvébe is szláv elemeket vett fel, s amely a keleti ortodox keresztény valláshoz csatlakozott, a XIII. század folyamán kezd beszivárogni hazánkba. Ez a beszivárgás a XIV. és XV. században meggyorsul, a XVI. és XVII. században, a török és tatárüldözés folytán valóságos térfoglalássá lesz. tetőpontját azonban a XVIII. századhan éri el, az oláhországi és moldvai vajdaságok fanarióta korszakában, amikor is a vajdságokból menekülő oláh csoportok szinte elözönlötték Erdélyt és a Bánságot. Így történt aztán, hogy amíg III. András király idejében az erdélyi oláhság oly csekélyszámú volt, hogy egyetlen királyi birtokon el lehetett helyezni, s míg a XVII. század végén az oláhok vallási uniója érdekében fáradozó jezsuiták az erdélyi oláhok számát 200.000-re becsülték, II. József idejében már 800.000 oláh élt Erdélyben. S a türelmes magyar légkörbeen gyorsan szaporodott. Minden komoly alapot nélkülöz tehát, és csakis politikai céloknak szolgál az az állítás, hogy a románok Erdély őslakói lennének és őslakó voltuk alapján történelmi igényük volna Erdélyre. A dáko-román folytonosság elméletének hirdetése után érthető, hogy Sibilia is elmondja azt az állítást, hogy Vitéz Mihály oláhországi vajda. — igaz, hogy alig egy éve, — de mégis Erdéllyel egy államba egyesítette volna a két oláh vajdaságot. Moldvát és Oláhországot, így tehát Nagyrománia már egyszer létezett volna. Sibilia előadása szerint már Rares Péter moldvai vajda, aki Zápolya Jánost segítette a Ferdinánd elleni harcokban, s akit Zápolya azzal jutalmazott meg, hogy Kszak-Erdély Moldvával határos néhány városát neki adományozta, foglalkozott titokban azzal a gondolattal, hogy Erdélyt egyesítse Moldvával, de szándéka kivitelre nem kerülhetett, Kllenben megvalósította ezt a gondolatot Vitéz Mihály oláhországi vajda, aki Báthori András erdélyi fejedelmet legyőzve, bevonult a fejedelmi székhelyre, Gyulafehérvárra. Vitéz Mihály csapatainak 1599. évi felvonulása helyén 1922-ben a románok hatalmas ortodox templo mot emeltek és ennek szomszédságában egy kolostort, s ott koronázták meg I. Ferdinándot, Nagyrománia királyává. Ugyanez a Vitéz Mihály 1600-ban győztesen bevonult Moldvába is és annak vajdai székét is elfoglalta. így rövid időre Erdélyt, Óláhországot és Moldvát egyesítette a maga uralma alatt. De még 1600-ban csatát vesztett és Erdélyből elmenekült. Az igazság mindezzel szemben az, hogy Mihály vajda, megtagadva az erdélyi fejedelemnek tartozó hűséget és a Habsburgokhoz pártolva át, a Báthori Zsigmondot gyűlölő székelyek erejével 1599-ben megszállotta Erdélyt és ezután — rokona erőszakos eltávolításával — a moldvai vajdaságnak is élére került. De szó sincs arról, hogy Erdélyben, az akkori zavaros viszonyok között át menetesen gyakorolt egy éves uralma alatt Erdélyt a vajdaságokhoz csatolta volna, s Erdély és a vajdaságok között ezalatt a rövid idő alatt bármifajta közösség létesült volna. Az erdélyi románság későbbi helyzetét következőképpen adja elő Sibilia: Az erdélyi magyar fejedelemség idejében Erdély a magyar nacionalizmus tűzhelyévé vált és a magyar függetlenség mentsvárává lett. Egyidejűleg azonban a románság ébredése is kezdetét vette. Erdélyben magyarok és szászok egyaránt igyekeztek a románokat a hitújításnak megnyerni. Evégből a románok által használt szlávnyelvű görög keleti vallású könyveket románra fordíttatták és ki is nyomatták. Ezen könyvek elterjesztése révén fokozatosan a román nyelv került a szláv egyházi nyelv helyébe, amely körülményalapjává vált az erdélyi románok nemzeti ébredésének. Mindazonáltal a románok nem csatlakoztak a protestáns valláshoz, ellenben eredmény koronázta a habsburgok ama törekvését, hogy az erdélyi görög-keleti egyháznak legalább is az egyház egy részének Rómával való uniója megvalósuljon. 1700-ban zsinatilag mondották ki az uniót és a zsinat elfogadta azokat a katolikus dogmákat, melye kmiatt az ortodox egyház elszakadt. Viszont megmaradt az ortodox szertartás, egyházi nyelvvé lett a román nyelv, megengedetté vált a papi házasság. Ez a két tény: az egyházi könyvek románra fordítása és kinyomatása, továbbá az egyházi unió, azaz a görög-keleti hívek egy részének Romához csatlakozása idézte elő a román nép körében az u. n. erdélyi, vagy latinista iskola kifejlődését, amely felébresztette a románság önérzetét és faji öntudatát. A román ifjak, akik a papi pályára Budán, Bécsben és Rómában készültek elő. kutatták és fejlesztették a románok latin eredetének tanát, a román nyelvet pedig mesterségesen is igyekeztek általánosítani. A nyelvi és faji ébredés csakhamar politikai térre is átcsapott. Kolozsvárott Micu Illés görögkatolikus püspök Mária Teréziához folyamodott, hogy a románoknak az államigazgatásban való részvételét és a román püspököknek az országgyűlésre való meg hivatását rendelje el. A királyné azonban a kérvényt az erdélyi országgyűlés elé utasította, mely azt elutasította. Ugyancsak a nemzeti ébredés megnyilvánulását, látja Sibilia a Hora-KloskaKrizsán-féle lázadásban, ami tévedés, mert ez a forrongás nem nemzeti mozgalom, hanem közönséges pórlázadás volt. mely nem is a magyar föl desurak, hanem a Habsburgok zalatnai kincstári uradalma ellen irányult. Sibilia azonban maga is elismeri, hogy az erdélyi románság öntudatra ébredése egyfelől annak a következménye, hogy a románok szlávnyelvű vallási szertartási könyveit a magyarok és olaszok románra fordíttatták és ezzel a román nyelv vallási téren való érvényesülését lehetővé tették, másfelől pedig annak a kihatása, hogy a Habsburg magyar királyok az erdélyi görög-keleti románok számottevő részét a Rómával való unióra bírták rá, s ezen az úton módja nyíllott a román theológusoknak a római kultúrával szorosabb