Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 10. szám - A dáko-román elmélet a történelem megvilágításában

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 dik teljes egyénisége, cetének minden vezető gondolata. Az író legnagyobb könyve az, melyben teljesen adja önmagát. Akar regényt, akár drámát írt Herczeg Ferenc, voltaképpen mindig ezt a könyvét írta, ebben a könyvben megírt vallomásának egy-egy része szakadt le ajkáról. Ebből a könyvből kiderül, hogy egyetlen, mély szenvedélye volt: a magyarság iránt való szeretete. Titokzatos varázs van közte és a nemes magyar eszmény között, mely örökre rabul ejtette. Ez az eszmény fogta meg és beleégette magát lelkébe. A magyarságban valami nem ismétlődő, egyetlen nemességet lát. Ez a nemesség a magyarokat kiemeli Délkeleteurópa népei közül, melyeket Herczeg, délvidéki létére, oly közelről szemlélhetett. Ebben az eszményben benn van a keresztény lovag tisztasága, hősiessége, jogtisztelete. E magyar nemesség titka a jóhiszeműség és jóakarat, mely mintegy ment maradt az eredendő bűntől. Olyan vonás ez. mely egyetlen a keresztény kultúra területén és méltó, hogy vezetővé és követendővé tegye a nemzetet, melynek isteni ajándékul adatott. Ez az eszmény fogta meg Herczeg Ferenc lelkét, hogy sohse hagyja el. Ezen az eszményen keresztül látja a magyarságot, de ezen az eszményen keresztül látja a magyarság hibáit is. A magyarság alapvető erényeinek és alapvető hibáinak leírása Herczeg Ferenc új könyve. Mert Herczeg éppen a benne égő okos szeretetné! fogva, látja a magyarság hibáit is. Milyen hibák ezek? Más nép, ha hibája van, másnak árt, a magyar — önmagának. Még hibáinkban is lovagiasak vagyunk, — de hibáink éppen ezért mélyre hasítanak. Mikor Herczeg Ferenc elénk tárja a magyar átkot, a rút visszavonást Muhinál, Mohácsnál, Trianonnál és azon is túl, mikor meglát minden nagy hibát, amit magyar lélek és test ellen elkövetünk, mikor veszélyben látja a magyar eszményt, — úgy érezzük, nemcsak oka és joga volt ehhez, hanem kötelessége is volt ezt tennie. A sok, szép és nagy regény és történelmi dráma, sőt vígjáték nem volt más. mint kitapogatása a magyar nemzeti léleknek, a magyar titoknak, mely őt mindég bűvölete alatt tartotta. És mikor végre megfejtette ezt a titkot s meglátta a mélyreható bűnöket, melyek az égreható magyar erényeket szaggatják, nem hallgatott el, nem tántorodott meg. Nem mondta, hogy csalódott élete hitében, hanem — mint a hajdani próféták. — bűnbánatot hirdetett, ugyancsak a próféták hitével és reményével, hogy a magyarság megtisztul hibáitól és felragyog örök princípiumának nemessége, hogy példája és eszménye lehessen az őt körülvevő nemzeteknek. Olvassuk és terjesszük a Magyar Külpolitikát x A dáko-román elmélet a történelem megvilágításában. Irta: Lukács György v. b. t. t. ny. miniszter. Salvatore Sibilia, aki Riminiben az olasz királyi Műszaki Kereskedelmi Intézetben a jogi intézmények magántanára, több nagyobb munkát írt Romániáról és Erdélyről és sűrűn jelennek meg cikkei különböző olasz folyóiratokban, arra az alapra helyezkedik, hogy a románok, mint a lati nizált dákok leszármazottjai, Erdély őslakosai. Szerinte: amidőn a XI. században a magyarok meghódították Erdélyt, az román volt. Annyira román, hogy ott román társadalmi és politikai szervezetek állottak fenn és az később is, legalább bizonyos ideig fennmaradt egy autonóm román politikai alakulat, a népesség pedig egyáltalán román maradt. Amidőn — úgymond az 1000. évben Vajk magyar királyt II. Silvester pápa megkeresztelte (tudvalevőleg nem a pápa keresztelte meg Szent Istvánt, csupán koronát küldött a keresztény fejedelemnek), Vajk az István nevet vette fel és elfogadta államában a latin liturgiát. A kereszténységet már előbb elterjesztette a magyarok között Konstantinápoly, nem pedig Róma. Tudvalevő azonban, hogy az új hazában a magyarok első keresztény tanítómesterei a pannóniai és morvaországi szlávok voltak, kik a római ritus után igazodtak. A Tiszán túl és Erdélyben pedig hazai bolgár szlávok erősítették meg a magyart a kereszténységben, ez azonban a skizma előtt történt, amikor Bizánc még nem volt azonos a görög keleti vallású kultúrával. A román történetírók — mondja tovább Sibilia — azt állítják, hogy az új hitnek Magyarországon való elterjesztésében a románok és a szlávok működtek közre és ezt azzal bizonyítják ezek az írók, hogy a magyar nyelvnek az egyházra vonatkozó sok szava szláv és román eredetű, például a karácsony elnevezést a magyarok a szlávból és a románból vették át. (A karácsony szó tényleg szláv eredetű, de nem román, aminthogy nyelvünk keresztény szókincsének egy része latin szertartású szláv nép nyelvéből eredt. A románok azonban a honfoglalás idejében egyáltalában nem voltak Magyarországon s így nem is működhettek közre a kereszténység terjesztésében). Szent István megkeresztelkedésc után mintegy ötven évvel — folytatja Sibilia — a keleti egyház elszakadt Rómától, a magyar királyok pedig még szorosabban csatlakoztak a pápához, amiért is megkapták az apos toli királyi címet. A szakadásnak az ortodox románokra hátrányos következményei lettek, amennyiben a pápaság őket szakadároknak tekintette. A magyarokat az Érchegységen túl fekvő vidékre, melyet ők Erdélynek neveztek el, az ott lévő arany- és sóbányák vonzották, azon felül hatott rájuk a pápáknak nyomása is, akik azt kívánták, hogy a magyarok ott is terjesszék a katolikus vallást. Ebben az Erdélyben, melyet a románok Ardealnak hívnak, létezett már akkor a román haza s ott éltek a Trajanus telepeseinek leszárma-