Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1941 / 1. szám - A magyar külpolitika alapjai
MAGYAR KÜLPOLITIKA A fflAGYAU REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XXII. ÉVFOLYAM. 1. S Z. BUDAPEST 1941 A magyar külpolitika alapjai A magyar külpolitika a trianoni béke összetörésével kilépett passzivitásából. A magyar nemzet külpolitikáját oly erővel, öntudattal és határozottsággal folytatja, mintha nem lett volna külpolitikai téren századokon át tétlen szemlélődésre és szenvedésre kárhoztatva. Történetírók szerint Magyarország utolsó, nemzetközi jellegű szerződését — a trianoni békeszerződést megelőzően — 1711-ben kötötte a szatmári békében, mely épp úgy a nemzeti törekvések megfojtását jelentette, mint kétszáz év múlva a trianoni szerződés maga. A nemzetközi szereplés e két lesújtó ténye közt lévő idő nem magyarázza meg azt a teljes készültséget, teljes ítéletet és böles mérsékletet, melyről a szabaddá lett magyar külpolitika napjaink súlyos körülményei között szinte minden pillanatban tanúsít. A pragmatica sanctio és a hatvanhetes kiegyezés csak alig-alig és — szinte csupán a születés pillanatában, — nevezhető államközi jogi cselekedetnek. A nemzet külpolitikai ébredése éppen nemzeti szerencsétlenségünk legsötétebb idejében történt és — a trianoni békeparancs visszahatásaként — egységesen élt és vallásos forróságban lüktetett a nemzet minden fiában. A békeparancsolatra a „nem, nem, soha" jelszavával feleltünk. A nemzet — ha egyebet nem, visszanyervén nemzetközi cselekvőképességét, — meg akarta semmisíteni hosszú idő óta első nemzetközi jellegű ténykedésének papirosait. A magyarság érezte, hogy a trianoni béke, mely látszólag visszaadta nemzetközi cselekvőképességét, új és a réginél kegyetlenebb gúzsba kötötte. Mindaz, amit a trianoni szerződés megtiltott, a magyarság áhított célja lett. A trianoni béke lett a magyarság külpolitikai öntudatának negatív útmutatója. Hitiitatván a nemzeti hadsereg tartásától, erre irányuló kívánságaink olv izzók voltak, hogy a magyar nemzeti hadsereg mintegy magától látszott teremni. És első nagy publicistánk, Zrinyi Miklós tizenhetedik századbeli felkiáltása a magyarsághoz, a magyar sorshoz, a huszadik században talált igazi viszhangra és követésre és meghallgattatásra. — Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik és jó vitézi resolutio!.... A trianoni békeparancs visszája, a magyar revízió, volt a magyar külpolitika iránytűje. A trianoni politika a rossz szomszédi viszony melegágya volt. Mesterségesen szította az ellentétet Magyarország és szomszédai között, voltaképpen tehát a régi Habsburgi politika másolata volt. A régi 1 labsburg birodalom minden egykori népe már készséges szolgája volt ennek a politikának, csak Magyarország nem hajtotta meg nyakát. Elmondhatjuk, hogy húsz esztendőn át vívta a magyarság —• az egész világ ellen — a maga külön szabadságharcát, vér nélkül, passzív ellenállásban. E passzív ellenállás csendjében ráértünk gondolkozni és ráértünk arra, hogy észrevegyük a trianoni bálvány agyaglábait. Ítéletünk, melyet könnyű és gyors és véletlen sikerek sohasem kápráztattak el, belátta, hogy Európa mesterkélt berendezése nem felel meg az erők igazi rendszerének. Államok, melyeket papíron teremtettek, nem maradhatnak fenn. A trianoni politika teremtett olyan államot, mely tudott adminisztrálni, de nem tudta, hogy kell a fegyvert kézbe fogni s teremtett olyan államot is, mely sem az adminisztrációt, sem a hadsereget nem tudta megszervezni. Az újonnan keletkezett állam roppant és kiterjedt felelősségét csak igen kevés újonnan született állam érezte és igyekezett annak eleget tenni. Noha nem voltunk újszülöttek, — új feladatok előtt álltunk. De nekünk csak el kellett felejtenünk elnyomatásunk és függőségünk esztendeit. Külpolitikai cselekvésünk szabadsága egyszerre megmutatta a régi utakat, melyen a magyar külpolitika haladt. Mi történelmünkből tudtuk, hogyan kell birodalmat teremteni és kormányozni, hogyan kell túlnyomó ellenség ellen védekezni, hogyan kell országot újjá építeni, hogyan kell más népekkel testvériségben élni. Mi történelmünket nem múltnak, hanem mának éhezzük. Mi Csaba vezér népe vagyunk. Minden hősünk, minden vezérünk, minden nagy királyunk, minden vértanunk örökké itt van közüttünk. A jelen minden tettét az ő mértékükkel mérjük. Semmit sem tehetünk Szent István ellen. Hunyadi János ellen, Zrinyi Miklós ellen, Pázmánv Péter ellen. Ök mind itt élnek, elevenen közöttünk. A magyar nemzetnek van kikhez mérnie cselekvő politikusait. Öt csak az vezetheti, aki méltó ezek rangsorába beállni. A magyarság külpolitikusainak érezniök kell, hogy nemcsak az élő, nemcsak az eljövendő mafaroknak, hanem az élt és örökké élő nagy magyar férfiaknak is felelősek. Hiszen, ha tanács kell nekik, hová fordulnának máshoz? Szent Istvántól megtanulhatták a birodalomnak magas eszmei alapra való helyezését, a vallással való összeszövődöttségét, Szent István külpolitikája Európa gerincére, erre az áttörhetetlen vonalra támaszkodott. Nemzetiségi — azaz belső-