Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 12. szám - A hatalmi egyensúly alkonya? 3. [r.]

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 zetek Szövetségében azonban tökéletlenül valósult meg. Egyrészt nem volt képes a Népszövetség az egység folyamatos pozitív fenntartására annak következtében, hogy a nemzetközi problémák együttes közös megoldására hathatós berendezéssel nem rendelkezett, hanem feladatát kizárólag a háborús status quo fenntartáséban kereste Az egyezségokmány 19. cikke csak rendkívül halvány elvi lehetőségét nyitotta meg a viszonvok szükségessé vált békés változtatásának és még evvel a szerény lehetőséggel sem volt képes a Népszövet ség egyetlen esetben sem élni. Másrészt pedig negatív tilalmaival sem volt képes a gyakorlatban megakadályozni, hogy különböző regionális szövetségek ne alakuljanak, amelyek nem a Népszövetség erőtlen- központi hatalma ütján, hanem a szövetséges társak konkrét erejével kívánták törekvéseiket megvalósítani. Ilyen módon valóságos szükségszerű folyamat volt, hogy a kellően meg nem szervezett hatalmi egység rendszerét a Nemzetek Szövetsége fennállásának már második évtizedében a hatalmi egyensúly keresésének újabb törekvései a Szövetség keretén belül is megbontsák. A népszövetségi hatalmi egység rendszerének megbontását a gyakorlatban egyrészt Németországnak 1933-tól kezdve létesített ú. n. befejezeti nemzetközi tényei (1933 október 14-én visszavonulás a leszerelési konferenciából, 1933 október 21-én kilépés a Nemzetek Szövetségéből, 1935 március 16-án a fegyverkezési egyenjogúság kikiáltása. 1936 március 7-én a locarnoi szerződés semmisnek nyilvánítása, 1936 november 14-én a németországi viziutakra megállapított föhatalmi korlátozások megszüntetése, 1938 március 1!1— 13-án Ausztria csatlakozása, 1938 szeptember 29-én Csehszlovákia németlakta területeinek a birodalomhoz csatolása. 1939 március 22-én a Memel vidék visszacsatolása, 1939 március 15-én Cséh-Morvaországnak a birodalom főhatalma alá vetése), másrészt a németolasz szövetség, az ú. n. berlin—római tengely megalkotása (1936-ban Íratlanul, majd konkretizálva az 1939 május 22-i német-olasz barátsági és szövetségi szerződésben), majd Japánnal együtt az ú. n. antikomintern-paktum (1936 november 25-én Németország és Japán között, 1937 november 6-án Olaszország csatlakozásával) létrehozatala idézik elő. Ekkép azután nem marad más hátra a Népszövetség magára maradt főhatalmainak, mint hogy ők is megszervezzék azt a szövetségi rendszert, amely a nemzetközi egyensúly mérlegének a három ú. n. dinamikus nagyhatalom egységes fellépése által az egyik oldalra húzott ingáját középre billentve, annak játékában véli megtalálni azt a külpolitikai biztonságot, amelyet az elerőtlenedett hatalmi egység rendszere nem volt képes fenntartani. Mindezek folytán a második világháború kitörésekor már ismét a hatalmi egyensúly rendszere érvényesült a világpolitikában és éppenúgy Németország ellenében állította küzdelembe Európa, sőt az USA-val a világ nagyhatalmait, valamint számos közép- és kisállamát is, miként az első világháborúban, azzal a különbséggel mégis, hogy ezt a küzdelmet kezdetben Németország egymaga vívta meg, mégpedig a legteljesebb sikerrel, s szövetséges társakra csak a siker kibővítéséhez volt szüksége. Ezeket a szövetséges társakat — mint láttuk — Németország nagyrészt jóval e háború kitörését megelőzőleg szerezte meg magának, amivel — mint azt fentebb már érintettük — valójában a hatalmi egység rendszerét döntötte meg és maga tért vissza a hatalmi egyensúlypolitika szövetségi rendszeréhez. E tény alapján most visszásnak tűnhetnék fel e tanulmány bevezetésében ismertetett az a német politikai és tudományos álláspont, amely az éppen Németország részéről visszaállított egyensúlyi szövetségi politika megszüntetését tekinti e háború és a szükségszerű jogfejlődés céljának. De — miként arra már megőlezőleg rámutattunk — nem is erről van szó. Sem a német politikai követelmények, sem a tudományos fejtegetések — legalább is az eddigi alakulás szerint — nem kívánják a német törekvések számára nagyon is be vált szövetségi politikát a jövőben mellőzni, vi-z-zatérni a nagyhatalmi egység elvére, vagy a hatalmi egyensúly-rendszer helyett valamely más elvet meghonosítani. Az eddigiek szerint tehát nem állt elő a győztes háborús fél a világ államainak újabb szervezési tervével, miként azt az első világháború végén Wilson tette, hanem az egyetemes világpolitikában ezidőszerint érvényesülő irányító eszmék hatályát érintetlenül hagyta. Amit követelményként felállít, az csupán annyi, hogy nem beszélve a hatalmi egyensúly-rendszer egyetemes érvényéről, azt Európából akarja kirekeszteni, vagyis Európát a nemzetközi politika .szempontjából egységes és kizárólagos német-olasz vezetés alatt álló erötényezővé akarja avatni. Ezt a célt ezért találóbban fejezi ki a német tudományos irodalomban legújabban jelentkező és kezdeményezőjének a birodalomban elismert tudományos tekintélye folytán máris gyökeret vert az a tan. amely a népek családjában föhatalmak, birodalmak által megszervezett néhány nagytérrel, mint felsőbb nemzetközi kötelékkel számol, amelyekben az azokat megszervező birodalomnak van kizárólagos irányítási joga és amelyekből más hatalmak beavatkozása intézményesen ki van zárva (Schmitt, Carl: Völkerrechtliche Grossraumordnung mit Inter\entionsverbot für raumfrémde Machte. Berlin -Wien, 1939.). Ez a felfogás abból a politikai meggondolásból indul ki, hogv indokolatlan és igazságtalan a nagyhatalmak száHúsz év szerencséjét vásárolhatod meg : Vegyél Erdélyi Nyereménykötvényt!