Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 9. szám - Külpolitika és propaganda

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA Külpolitika és propaganda A külpolitika és a propaganda igen sokszor ugyanazon dolognak szine-visszája. Mióta a diplomácia titkos szövögetésből ország-világ előtt való harsogássá változott, a propaganda jelenti mindazt, ami nyilvánosság elé teregethető anélkül, hogy ez megváltoztatná a külpolitika valódi és senkinek orrára nem kötött akaratát és céljait. A propaganda az elmúlt világháborúban nőtt naggyá és ragadta magához szerepét a külpolitikával egybeforrva. Northcliffe volt az, aki a propagandát a külpolitika és a háború egyik leghathatósabb eszközévé tette. Ez a propaganda ütötte ki a fegyvert a központi hatalmak kezéből, ez volt alapja az igazságtalan békének és ez lett melegágya az új világháborúnak. A propaganda nagy erő volt akkor is. mikor még a betűhöz volt kötve, de mindent elborító özönné vált, mióta a rádió hullámaira kapott. A propaganda az elmúlt világháború óta többet fejlődött, mint a háború bármely fegyvere. Könnyebben eljut mindenhová a repülőgépnél, nagyobb területre hat, mint bármely mérges gáz és messzebb hord, mint bármely ágyú és jobban legázol mindent, mint a harci kocsi. Azonkívül minden háborút eszmei háborúvá tesz, minden háborúnak világnézeti jelleget ad és így, szinte, kettészakítja a világot. A propaganda kifejlődése óta nem lehetnek kis háborúk, nem lehetnek apró csetepaték kis, szomszédos államok között. Minden háború világháborúvá dagad, melyben — elmondhatjuk — a Föld féltekéje küzd a másik fél ellen. A propaganda, és nem a Népszövetség, egyesítette az államokat egy-egy felsőbb szuverénitásba s ekként a propaganda megdöntötte az állami szuverenitás eddigi értelmezését. Ilyen erő levén, minden nemzetnek tanulmányoznia, boncolnia kell mibenlétét, alkalmazásának módját. A propaganda legegyszerűbb, ősi formája a hír és hírterjesztés. A hír hatalma régóta ismeretes. A klasszikus költő a hír istennőjét, Fámát, szörnynek ábrázolja, melynek eleme a gyorsaság. Ereje futásában növekszik. Éjjel fut alvás nélkül, lába a földön jár, fejét az ég felhői közé rejti. Nappal kémlelve ül a magas tornyokon, népes városok rémületére, fülelve hazugságra, rágalomra és — az igazságra is. Ilvennek látta a költő a Fámát, és vájjon mi, kik a hírvivés és -keverés csodáit értük meg, láthatjuk-e másként? A hír azóta, folytonos futásában, a felhők fölé is kinyúlt, de nem változtatta meg természetét. Ma is hatalom, ma is szörny, ma is népes városok rémítője s ma is keveri a hazugságot, rágalmat s ma is rátalál az igazságra is. De a hír, napjainkban, nem csupán a római költőnek köszönheti, hogy szörnyvoltában senki sem kételkedik. A világháborús Northcliffe-propaganda hatását mi, magyarok, legjobban éreztük. E propaganda után kerekedett a bolsevista propaganda fekete porfelhője, mely be akarta lepni az egész európai civilizációt. Azóta nagyon is elhisszük, hogy a Fáma szörnv, mégpedig igen tevékeny szörny. Pedig nemcsak rossz propaganda van, hanem jó propaganda is. Hiszen maga a szó is a Collegium de propaganda fide nevéből veszi népszerű alakját. Ez a Collegium pedig hatalmas egyházi intézmény volt a keresztény hit terjesztésére. A politikai propaganda a világháború óta pezseg legjobban. Ha volt arany-, ezüst- és vaskorszak, most — bízvást mondhatjuk, — a politikai propaganda korszakában élünk. Rettegünk tőle, lázadozunk az ellen, hogy készen szállítsa véleményünket, mégis rábízzuk, hogy kitapogassa titkolt vágyainkat, tegye közhírré, hozza napvilágra, fessen elébünk Eldorádókat, Utópiákat és délibábokat. Rábízzuk azt is, hogy vágyainkat rövid, tömör kifejezésekben kiáltsa szerte és e kiáltást mindenki szájába adja. Ezért a propagandában nagy keleté van a jelszavaknak. A római birodalom a művelődés, humanitás, jog jelszavát hangoztatta és ez a hármas jelszó jobban összetartotta népeit, mint a fegyverek ereje tehette volna. Amit azonban a régi kor művelt, az — legalább is ütemében — alig mérhető napjaink politikai propagandájának erőfeszítéseihez. A békebeli diplomáciai propanganda is elég nagyméretű volt, bár leginkább kulturális és gazdasági téren folyhatott. Teljes a propaganda virulása most, háború idején, mikor minden újság, minden rádió a szolgálatában áll, — mikor a propaganda nem kér az újságtól, hanem parancsol neki s mikor a diplomatának nem kell hangfogót használnia. De háborúban nemcsak könnyebb vége van a propagandának. Ilyenkor ügyelni kell minden szóra, hiszen a kimondott szavaktól függ - a szavak csatájában — a nemzet léte, vagy nemléte. A háborús propagandának másik nehézsége, hogy jó háttér kell hozzá. E jó háttérhez pedig — Montecuccoli híres mondása változataként — három dolog kell: győzelem, győzelem, győzelem. Ha ez nincs, akkor azt mondják, mint mostanában az angolok, — hogy rossz a propagandaminiszter és hirtelenében kerítenek helyébe másikat. A propaganda, mely hírei szétszórásával rossz hírbe keverhet mindenkit, végre maga is rossz hirbe keveredett, de azért nem fordulhatunk el tőle sem haraggal, sem megvetéssel. Mert van, volt és lesz jó és jó ügyért harcoló propaganda is. A propaganda egyik boncolója mondja, hogy nincs olyan jó dolog, mely nélkülözhetné a propagandát. Gondoljunk csak a magyar igazság propagandájára, mely mellé az isteni Gondviselés is odaállott segítőül. Nem mondhatunk le, mint ahogy egy nemzet sem mondhat le a propagandáról, csak meg kell tanulnunk a vele való bánást, hogy hasznát vehessük s magunk ellen ne fordítsuk, vagy fordíttassuk. Az első világháborúban mi és szövetségeseink a propaganda gyermekcipőiben jártunk. Mondhatnók, még akkor nem is volt propagandánk. Sem másokra, sem önmagunkra nem tudtunk hatni. E tudatlanságunk következményeit mai napig nyögjük. De azóta a propaganda minden fogása, titka kitárult előttünk. A propaganda boncolása tudomány lett s a propaganda üzése ma már nem az ellenfél szabadalma. A fegyverek mind a két félen egyformák, noha az angolok propagandája régibb hagyományokból táplálkozik. Legjobban virágzott a napóleoni kor-