Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 1. szám - Történelmi elrendeződés a Duna völgyében

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 sülnek. De ha nem így volna, ha nem látnók világosan a történelmi erőket, akkor még mindig van egy ok, amiért egy ilyen irányú fejlődésben hinnünk lehet. A háború még javában folyik, kimenetelét alig lehet előrelátni, azt sem tudni, fog-e hamarosan véget érni, de az új Európa megszervezése feletti vita máris megindult. Mindkét oldalon próbálják azokat az elveket lefektetni, amelyek majdan az új Európa politikai és erkölcsi alapjait kell hogy képezzék. Azok is, akik eddig a Dunavölgyében uralkodó káosz iránt nem mutattak nagyobb megértést, vagy éppen hajlandók voltak azok szavának hitelt adni, akik azt állították, hogy itt a télies igazság már is beköszöntött, most kezdik felismerni ennek a térségnek problematikáját. Amikor nem is gondolnak vagy beszélnek erről a vidékről, akkor is olyan elveket hangoztatnak, amelyek alkalmasak itt végleges rendet és nvugalmat teremteni. A vita a jövő Európájáról főleg két kérdés körül folyik. Az egvik kérdés: Európát úgy megszervezni, hogy a békét itt senki meg ne zavarhassa. Ha pedig akad ilyen, akár Európán belül, akár azon kívül, az úi Európa legven elég erős ahhoz, hogy a támadót könnyen legvűrhesse. Ezt a melódiát eövébként ismeriük. Húsz éven át hallottuk különböző variációban. A béke és biztonság kedvenc témája és ielszava volt azoknak, akikre húsz éven át az európai egvensúlv támaszkodott. Euróüai szövetségről is volt már szó. Volt aki magánszorgalomból propagálta ezt a gondolatot, de akadt egv világhírű államférfiú is, aki magáévá térte és kormánvprogrammá emelte. Emlékezetes, hogv Briand francia külügvminiszter eöv nénszövetségi reggelin az ö<=szegviilt dinlomaták előtt ismertette az Európai Egvesü'r Államok létesítésére irányuló tervét, majd pedig azt emlékirat formájában az érdekelt kormányok elé is terjesztette. Magvarország már akkor felismerte ennek a tervnek gyenge pontját, amely abban állott, hogv szeretett volna ugyan békét teremteni, de semmi cetre sem igazságot szolgáltatni Akik ma a jövő Európájáról vitatkoznak és nyilatkoznak, azonban már nem csak ezt az egy lemezt forgatiák. K-ezdik belátni, hogy a világ nem örökkön örökké változatlan, tehát bármilyen rendet vagy rendszert teremtünk is meg, azt a változó viszonyokhoz kell alkalmazni, mert cs#k így válhat ez a rend igazságossá. Ez a második kérdés, amely a jövő Európa feletti vitában felmerült. Sőt most már világosan megmondják, hogy ennek a rendnek a népek közötti igazságon kell alapulnia. Ilven hangot ütöttek meg az angol államférfiak, ilven szavakat használ* a francia köztársasági elnök is. A semleges Olaszország régen leszögezte ezen álláspontiát és legutóbb a katolikus egyház fei> is a népek közötti igazság érdekében szállott sikra. Mindezek titán lehet-e kételkednünk abban, hogy a történelmi elrendeződés a Dunavölgyében sem fog elmaradni?! Nem is kételkedünk benne, bármint próbáljanak is egyesek úgy tenni, mintha a világ ma is 1920-at írna. Sokkal bölcsebb dolog volna ezért ezt a végleges elrendeződést előkészíteni, semmint szélmalomharcot folytatni olyasminek a fenntartásáért, ami már amúgy is elvesztette értelmét, de elvesztette azokat a tartópilléreket is, amelyeknek eddigi fennmaradását köszönhette. Ha a mát már úgy sem lehet sokáig fenntartani, mindenkinek érdeke a holnapot úgy megalapozni, hogy tartós maradjon. Miért várjunk azonban az eljövendő európai konferenciára, hogy az majdan igazságot tegyen közöttünk, amikor mi magunk is tisztázhatjuk egymás közötti ügyeinket. Mi magunk sokkal jobban ismerjük egymás bajait, sokkal inkább tisztában vagyunk a dunavölgyi végleges elrendeződés alapelveivel, semhogy erről előbb nyugaton kellene bennünket kioktatni. Ezeknek az alapelveknek egyike a területi revízió. Ebben alig kételkedik valaki. De van egy másik alapelve is, amely az állami felségjog és presztízs legkisebb csorbulása nélkül már ma minden akadály nélkül megvalósítható, ez pedig az autonómia kiterjesztése mindazokra a politikai egyéniségekre, amelyek ily irányú igénvt támasztanak és az autonómiával élni tudnak. Tudjuk nagyon jól, hogy a Dunavölgyében nem lehet olyan határokat húzni, amelyek a népi elvnek teljesen megfelelnek. Akár mit teszünk is, népi kisebbségek mindig vissza fognak maradni. De azt is tudjuk, hogy az itt élő népek és népcsoportok egymásközti viszonyába csak akkor fog nyugalmi állapot bekövetkezni, ha azoknak élethez való joga véglegesen biztosítva van. Ahol ilyen tarka a népi település, ott a hatalmaskodást, a gyengébbek elnyomását csak úgv lehet megakadályozni, ha ezeknek a gyengébbeknek megad;uk a jogot, hogy sorsukat bizonyos határok között maguk intézzék. Ez az autonómia értelme. Nem új eszme ez, nem is új követelés. A Dunavölgyében pedig már régen, nagyon régen be kellett volna vezetni. Annakidején a török birodalom keresztény alattvalóira akarták alkalmazni. A kisebbségi szerződésekbe is bele került egy-két intézkedés. Foganatja azonban egyiknek sem volt. Húszévi tapasztalat után azonban csak azért is rá kell lépni erre az útra, mert a hatalmaskodással, a gyengébbek élethez való jogának tagadásával úgy sem lehet célt érni. Nem sikerült a gyengébbeket a világ felszínéről eltüntetni, nem sikerült őket a nagyokba beolvasztani. Ennek a politikának legfeljebb állandó feszültség, örökös háborús veszedelem volt az eredménye. Az autonómia gondolata elől azért sem lehet elzárkózni, mert hiszen ma annyit beszélnek európai szövetségről, már pedig egy európai szövetség nem nyuithat az egyes államoknak szabad kezet a kisebbségeik elnyomásához. Ha az európai szövetség majd az államok biztonságáról fog gondoskodni, gondoskodnia kell egyben arról is, hogy a népi kisebbségeknek élethez való joga is biztosítva legyen. Ennek egyik hatásos eszköze pedig az autonómia. Ne tűnjenek ezek a fejtegetések úgy fel, mintha azok csak másoknak szólnának és nekünk idehaza nem kellene a megfelelő következtetést levonnunk. Az autonómia intézménye a mai és holnapi Magyarországon éppen olyan nélkülözhetetlen, mint a szomszédoknál. Nálunk azonban — legalább egy szellemi elit — ezzel a gondolattal már igen komolyan kezd foglalkozni. Gróf Teleki Pál miniszterelnök nem ok nélkül szeret szentistváni feladatokról beszélni. Mi valóban ilyen szentistváni feladatok előtt állunk és ezek csak növekedni fognak, ha a végleges történelmi elrendeződés a Dunavölgyében majd bekövetkezett. A szentistváni eszme mai fogalmazásában fedi az autonómia gondolatát is. Remélnünk kell, hogy nemcsak egy szellemi elit, hanem a magyar közvéleménynek széles rétegei tisztában lesznek