Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 3. szám - Mit adhatunk az új Európának?

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 fogja magán hordani, akik nem mulasztják el, hogy lényükkel az új európai szervezetbe befolyjanak. A kérdés, amit a címben feltettünk, tehát mindenképpen jogosult. A magyar nemzet vállalja a kultúrtényező hivatását, vállalnia kell tehát azt is, ami ebből kifolyólag európai kötelessége: lényegéből adni az új Európa felépítéséhez. Közvéleményünk nem zárkózik el ezen feladat elől. Sőt örömmel vállalja azt. A kérdés most csak az, mi legyen hát, amit mi adhatunk és amit az új európai szellem át is vehet tőlünk? Az új Európa, ha tényleg az lesz belőle, amit várunk tőle, egy különleges és újszerű politikai képződmény lesz. A nemzetek tehát, ha lényegükből adnak is, csak olyasmit adhatnak, ami abban politikum.. Kérdésünk szempontjából a történelemnek van döntő jelentősége, mert hiszen abban nyilatkozik meg elsősorban egy nemzet politikuma. A magyar nemzet történelme pedig a magyar föld történelme, annak minden tartozékával, legyen az biológiailag is magyar, vagy másvérű. Mi az hát, ami a magyar történelemben hol intenzivebben, hol enyhébben, de mindig vissza-vissza tér és aminek a tudata még ma is élénken él a közvéleményben? A magyar történelem, úgy mint a legtöbb nép történelme, egy feltűnő, valóban vissza-vissza térő jelenséget mutat és ez a harc. Ebben azonban semmi sajátos magyar nincsen. A harc magának a történelemnek sajátossága. Ha ezt tudiuk csak adni az új Európának, akkor az semmiképpen sem lesz új, hanem egyenes folytatása annak, ami mindig volt és ami ma sainos fokozott mértékben az. Valami egvéni legfeliebb a harc jellegében, okában, céliában lehet. Itt valóban van eltérés korszak és korszak, nemzet és nemzet között. A keresztes háborúnak, vagy a török hadak Közéneurópából való kiszorításának egészen más értelme volt, mint például a kis finn nép elleni harcnak. Mi értelme volt a harcnak a magvar történelem folyamán, vagy helyesebben, miféle harc az, amely a magyar történelemre bélvegét ütötte, amely gvakoriságával, erkölcsi erejével ennek a földnek bizonyos fokig sajátosságává vált? Nos, a harc, amely a magyar történelemnek sajátossága, amelynek a jegyében ez a történelem túlnyomórészt lezajlott: a nemzet önállóságáért, szabadságáért folyó harc. Nemcsak, hogy a történelem ezt mutatia. de a magyar közvélemény tudatában is legélénkebben ez a fajta harc él ma is. A szabadságért azonban csak azért folyhatott olyan gyakran a. harc, mert az a nemzet, amelv ezt a harcot vívta, magát a szabadság eszméiét becshite mindenek felett. Ezzel máris megoldottuk feladatunknak ezt a részét. Ha a magyar nemzet adhat valamit az úi Európának, olyat ami lényege és ami elvben politikum benne, a szabadság eszméjét adhatja. Bizonyos, hogy a jövő Európájának mindenekelőtt erkölcsi eszmére van szüksége, amelyen felépülhet. Az új Európa azonban konkrét formájában szervezet. Különböző nemzetek együttélésének politikai szervezete. Tudunk-e ehhez a kérdéshez a magyar történelem és a magyar köztudat szemszögéből hozzászólni, illetve adhatunk-e szervezeti formát, amit az úi Európa majd magáévá tehet? Van-e egyáltalán egy különleges szervezeti forma, amit a magyar történelem termelt ki és ami abban hosszabb ideig volt érvényben és amihez a magyar köztudat ma is hajlandó visszatérni? Van egy ilyen politikai szervezeti forma, elég közismert és lehet mondani, az alapjául szolgáló eszme legalább a magyar elitben renaissanceát éli. Ez az eszme pedig a szentistváni állameszme. A szentistváni állameszmének kettős az értelme. Szent István a királyi koronát tudatosan a pápától fogadta el: ezzel mindenekelőtt egy világi hatalomtól való függetlenséget érte el a maga és országa számára. Ugyanakkor a keresztény európai kultúrközösségbe közvetlenül integrálódott. Közismertek Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez intézett intelmei, amelyek a többnyelvűségnek előnyeire mutatnak rá. Gyakorlati jelentősége ennek az, hogy a többnyelvű ország számára olyan uralkodási elveket rakott le, amelyek alkalmasak voltak a különböző nemzetiségű lakosság együttélését biztosítani. Ez a szentistváni állameszmének második értelme. Virulenciáját ez az állameszme évszázadokon keresztül meg tudta tartani. Magyarország a függetlenséget és az európai kultúrközösségbe való tartozását sohasem tagadta meg. Hiszen a magyar történelem sokáig ennek a kettős problematikának a jegyében folyt le. Ami már most a szentistváni eszme másik részét illeti, úgy a liberálizmus korszakában bizonyos törés következett ugyan be, a különböző nemzetiségek együttélése azonban előtte évszázadokon át kielégítő volt. A rendiség korszakában közismert az „una eadem.]ue nobilitas" elve, amiben a nemesség egysége jut kifejezésre, tekintet nélkül nyelvi hozzátartozására. Már pedig a magyar nemesség soraiban nagyszámú nem magyar nemzetiségű is helyet foglalt. Ehhez jött a latinnak, mint a közélet nyelvének a használata, amely ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség között a nyelvi különbséget teljesen eltüntesse. Ha ma a szentistváni állameszme renaissanceáról beszélünk, úgy ez a liberális korszak nemzetiségi politikájának a reakciójaképpen jött létre, különös tekintettel a trianoni tapasztalatokra. Az eszme tehát ma is él és, mint már említettük, egy szellemi elit benne látja a jövő Magyarország politikájának elvi alapját. Mindezek után már nem vitás, hogy van eszme és van szervezeti forma is, amit az új Európának adhatunk. A kérdés most már csak az, szüksége lesz-e erre az úi Európának? Mondottuk, hogy az egves nemzeteknek azt kell majd adni, ami lénvegük, ami azonban bennük egyben európai is. Európai pedig bennük az, amire az európai közösségnek saját fenntartására és szervezetének kiépítésére szüksége van. Gróf Teleki Pál a Corvin-vacsorán tartott emlékezetes beszédében rámutatott arra, hogy Európa új korszak előtt áll. Valóban, mi értelme volna egv új Európáról beszélni, ha nem jelentene ez egyben úi korszakot is? Az új korszak pedig, ugvancsak Teleki szerint, a szintézis felé vezet. Tehát a nemzetek összefogása következik, ellentétben az elmúló korszakkal, amely a nemzeteket elválasztotta egymástól. De vájjon lehet-e összefogásra, szintézisre gondolni anélkül, hogy az egves nemzetek megtarthassák azt, ami legszentebb előttük: a szabadságot? Hiszen ha egy új Európáról beszélünk, akkor mindenekelőtt egy igazságos elren-