Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 1. szám - Velencei politika

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA parancsoló haderejétől oltalmazva, szoros barátságban a kontinens két vezető nagyhatalmával, szívélyes viszonyban a két nagy európai demokráciával, mindinkább erősbödő rokonszenvi kapcsolatban közvetlen déli szomszédjával, állandóan izmosodó politikai helyzetben mind közelebb jut azon pozícióhoz, melyet a sors számára végzetszerűen megjelölt, melyet évszázadokon át sikeresen betöltött és mely a Dunavölgyében döntő szerepre hivatja. Vizsgálat tárgyává téve azon kérdést, hogy minek köszönheti Magyarország ezen nemzetközi helyzetében előállott örvendetes változást, lesznek sokan, kik azt a tőlünk független európai események következményének tekintik; mások viszont hajlandóak lesznek, azt kizárólag helyes politikai vonalvezetésünknek tulajdonítani. Ügy hisszük, hogy a valóság itt is a középúton található; mert bár tagadhatatlan, hogy bizonyos, tőlünk független politikai események közreműködése nélkül aligha állhatnánk már ma ott, ahol állunk, viszont kétségtelen az is, hogy közvetlen magyar hatáskörünkön kívülálló események egymagukban nem vezethettek volna a fentebb körülírt kedvező eredményhez, ha mérvadó tényezőink nem értékelték volna helyesen azok horderejét és az általuk nyújtott lehetőségeket nem ragadták volna meg a kellő pillanatban; mert minden sikeres politika lényegében két alaptényezőre vezethető vissza: a meglévő adottságokra és az azokban rejlő lehetőségeknek céltudatos felhasználására. Mély megnyugvással és öntudatos bizalommal állapítható tehát meg, hogy az utolsó húsz esztendő magyar külpolitikája, mely Trianontól kezdve céltudatos kitartással, állandóan és szívósan, minden kapkodás és minden délibábkergetés nélkül, mindenkor a végcélt tartva szem előtt ugyanazon az egyenes úton haladt előre, fényesen megállotta a próbát. Lehet, hogy közvéleményünk vérmesebb részének talán kissé lassúnak tetszik a haladás üteme; egészen eltekintve külpolitikai analfabéták kalandos tervezgetéseitől, a Trianont követő dermedt lehangoltság reakciójaként nem egyszer hallhattuk az elmúlt húsz év alatt egy és más oldalról az adott helyzetekkel és erőviszonyokkai nem számoló, saját hatalmi eszközeinket túlbecsülő politika alkalmazásának követelését. Ezen körök emlékezetébe kell idéznünk, hogy más az emberi élet és más a nemzetek időmértéke, mert míg az első vé»e^ és mulandó, az utóbbi örökéletű. Hogy néha a legkalandosabb vállalkozás, szerencsés körülmények közreműködésével, kivételesen sikeres eredményekhez is vezethet, azt tagadni nem lehet. Ám azok, kiknek kezeiben a nemzet sorsa nyugszik, azt szerencsejáték tétjévé nem tehetik. És nem szabad azt sem felednünk, hogy ha, bármily szerencsésen is végződhetett volna esetleg egy-egy kedvezőnek látszó alkalom erőszakos kihasználása, úgy ez a kedvező eredmény legjobb esetben is csak a nemzet súlyos vér- és anyagi áldozata árán lett volna elérhető, míg evvel szemben a követett nyugodt, higgadt, és bár céltudatos, de határozottan békés politikánk következményeként húsz évi békés munka és fejlődés eredményével gyarapodva, érintetlen nemzeti erőnk birtokában folytathatjuk nemzeti aspirációink további fokaira vezető utunkat. Az elmúlt húsz esztendő tanulságaiból pedig új indokolt reményt meríthetünk jövendőnkre nézve, mert megbizonyosodhattunk afelől, hogy ma is érintetlenül élnek nemzetünk azon régi politikai erényei, melyek ezeréves történelmének legválságosabb körülményei között is mindenkor biztosítani tudták fennmaradását. Velencei politika A velencei találkozó távlatából új, termékeny középeurópai politika körvonalai rajzolódnak elénk. Az a szerep, melyet a „velencei politika" Magyarországnak szánt, régi vágyainknak, törekvéseinknek, régi rendeltetésünknek felel meg. Ez az új politika Magyarország legrégibb, örökös politikája: Európa békéjének, kereszténységének, kultúrájának védelmezése. A levitézlett, trianoni politika, Magyarország ősi hivatása felől való tudatlanságában és érzéketlenségében, megcsonkította Magyarországot. A velencei politika, Magyarország Istentől kapott feladatának teljes tudatában, visszaállítja Magyarország teljes történeti méltóságát és megnyitja előtte a történeti felépülés tágas látóhatárát. A velencei politikai felfogás végleges kisöprése a trianoni szellemnek. Magyarország még a trianoni időkben is csonkán, fegyvertelenül, a kisantant szorító gyűrűjébe zártan is, az európai latin kultúra, a latin betű és latin szellem, védője maradt. Az európai országok málladozása közepette egyre szilárdabbá lett külsőleg és belsőleg is. A velencei politika a történelmi belátás és megfontolás eredménye. Belátása annak, hogy Európa, ha sok szuverénitás mozaikja is, maga sabb szempontból mégis egységes és szerves konstrukció. Talán mélyebben egységes, mintha szoros államtechnikai kapcsolatok fűznék egybe. Az európai és keresztény egység alapja, _ mondhatnók eleme, — az országok teljes függetlensége, vagyis nagykorúsága, Európa minden országának egyenlő jogi méltósága, amit nemzetkö zi jogi műszóval szuverénitásának neveznek. Ez a függetlenség olyan alakulat az európai nemzetközi jogi gondolkodásban, mint az egyszerű tőmondat a nyelv alkotásában. Az államok ez abszolút függetlensége mellett megvan az európai konstrukcióban az államok kapcsolata épp úgy, mint ahogy a beszédnek vannak összetett mondatai. Ezek az összetett mondatok építik a gondolkodás fenséges konstrukcióját. Az európai politikának, amely az európai kultúra hordozója, tiszteletben kell tartania e kettős elvet. Államok kapcsolata az államok függetlensége nélkül Európában nem képzelhető. Európának Európában nem Tehetnek gyarmatai. Az olasz politika, latin világosságával, megérezte és követte ezt az alapvető elvet, mikor Mussolini síkra szállt a revizió mellett, a versaillestrianoni szellem ellen, mely gyarmattá tette Magyarország elszakított részeit. Az olasz politika, mikor a maga jogait és igé-