Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 3. szám - A moszkvai békekötés után

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA hogy keresztülvitele elsősorban nem maguknak a hadviselő szövetségeseknek, hanem egy harmadik hatalomnak. Törökországnak, elhatározásától függ, melyről, bár szövetségi viszonyban is áll a nyugati hatalmakkal, mégis nehezen tételezhető fel, hogy minden reális ok nélkül, tisztán azok kedvéért vagy csupán esetleges hódítási vágyból, vállalná ezen háború esélyeit, melynek kimenetele korántsem látható előre. Mert bár való igaz, hogy a finn háborúban a vörös hadsereg nem adta tanújelét nagy támadó értékének, nem szabad viszont figyelmen kívül hagynunk, hogy az orosz katona legjobb harci tulajdonságai mindenkor elsősorban a védelemben nyilvánultak meg, mely tulajdonságok a könnyen védhető kaukázusi nehéz hegyi terepben, mely előreláthatólag ezen háború döntő hadszinterét alkotná, fokozott mértékben érvényesülhetnének. Ha ezekhez még hozzávesszük a nagy távolságot, mely a brit és francia haderőket anyaországuktól elválasztaná, mely körülmény az ő szempontjukból szinte gyarmati háború jellegét adná az ilyen hadműveletnek, érthetővé válik, hogy a szövetségesek nagyonis meggondolják az esélyeket, mielőtt egy ilyen kiszámíthatatlan áldozatokkal és kockázattal járó elhatározáshoz jutnának. A másik mód, melyen a szövetségesek céljaikat elérhetnék és mely, ha járhatónak bizonyulna, semmi vér- és csak némi kisebb-nagyobb, de siker esetében mindenképen könnyen kárpótolható politikai és gazdasági áldozattal járna, Oroszországnak eddigi németbarát irányzatától való eltérítése lenne. Hogy elvi szempontok, skrupulusok, nem befolyásolják a szovjetpolitika kizárólag reális meggondolásokon alapuló elhatározásait, annak tanújelét Moszkva urai a múltban ismételve megadták. Ami pedig a reális orosz érdekeket illeti, úgy angol és francia vélekedés szerint most, miután Moszkva Berlin segítségével elérte azon céljait, melyek megvalósítását éppen csakis egy ellenséges Német Birodalom akadályozhatta volna meg és így Nagy Péter balti politikáját ismét diadalra vihette, a keleti lengyel tartományok bekebelezésével pedig nyugati határait is csaknem az 1914-i vonalig tolhatta előre, a német szövetség a maga feladatát már megtette és nem látható be, mennyiben szolgálná ezentúl Oroszország érdekeit azon németségnek további megerősítése, mely egyedül volna képes a jövőben most elért poziciójának kamatoztatásában gátolni. A nyugati politikusok reménye szerint nem volna tehát meglepő a Kreml részéről, ha most legújabb hatalmi terjeszkedéséhez a nyugati hatalmak hozzájárulását is igyekeznék magának biztosítani. Ezek feltételezéséből kiindulva, érdekes magyarázatát adhatnók egyes mozzanatoknak, melyek a finn-orosz háború legkritikusabb pillanataiban is azt az érzést keltették, hogy Moszkva minden látszólagos engesztelhetetlensége mellett is bizonyos tekintettel igyekszik viseltetni a nyugati hatalmak iránt, olyanynyira, hogy még azoknak, — nyilván közvéleményük nyomása alatt, mint belső meggyőződésből, de mégis nyiltan és határozottan megnyilvánuló — finnbarát állásfoglalása ellen sem emelt soha kifogást, sőt arról tudomást sem látszott venni. Egy további érdekes mozzanat ezen szempontból az is, hogy Moszkva a béketárgyalások megindítását célzó első tapogatódzó kísérletét éppen a brit kormány útján kísérelte meg Helsinkibe eljuttatni, holott a közvetítő szerepére kezdettől fogva Svédország látszott a legalkalmasabbnak; ez a diplomácia szemüvegén át nézve kétségtelenül azt látszik bizonyítani, hogy a szovjetkormány a skandináv helyzetnek új rendezésénél Nagybritannia érdekeit is figyelembe akarta venni. Ugyancsak ilyen tekinteteknek lehetne tulajdonítani azon valóban meglepő körülményt is, hogy az orosz békefeltételek sem Petsamo kikötőjének, sem az annak közvetlen közelében fekvő finn lappföldi nikkelbányáknak átengedését nem követelték, holott ezen bányák birtoka úgy katonai, mint gazdasági szempontból elsőrangú értékkel bírt volna úgy Oroszországra, mint a jelenlegi körülmények között a Német Birodalomra nézve is. Miután pedig tudvalevő, hogy ezen bányák kitermelési joga hosszú időre egy angol érdekeltségnek van lekötve, mely érdekeltség az egész világ nikkeltermelésének túlnyomó része felett rendelkezik, közelfekvő azon feltevés, hogy ezen meglepő tartózkodás oka is alighanem az angol jóindulat biztosítására irányuló törekvésben leli magyarázatát. Ami a nyugati nagyhatalmakat illeti, úgy a brit kormány a tőle megszokott óvatosan tartózkodó állásfoglalástól a Szovjetbirodalommal szemben sem tért el soha, sem az elmúlt év nyarán a német-orosz szerződésnek meglepetésszerű létrejöttekor, de még Finnország kegyetlen megrohanásakor sem; így minden feszélyezettség nélkül kereshetné London ismét a Moszkva felé vezető utat; különben is a nyugati hatalmak, elsősorban azonban a brit kormány, mindig gondosan kerülni látszottak minden olyan lépést, mely Moszkva részéről nyilt támadásnak lett volna tekinthető. Legvilágosabb példa erre azon, mondjuk, nagyonis körültekintő eljárás, melyet Finnország katonai megsegítésének kérdésében alkalmaztak, és mely félreérthetetlenül érzékeltette, hogy a lehetőség szerint kerülni óhajtják a nyilt összeütközést Oroszországgal. Mert bár elvitathatatlan, hogy a finn hadszintérre küldeni szándékolt katonai alakulatok legrövidebb útja a skandináv államoknak állásfoglalásuk által elzárt területén vezetett volna át, azért mégis, ha valóban komoly lett volna a megsegítésre való elszántság, más, bár talán veszedelmesebb, odavezető út is állt volna rendelkezésükre. Igaz ugyan, hogy Chamberlain kijelentése szerint a szövetséges vezérkarok kivihetetlennek ítélték a Finnországnak szánt csapatoknak Petsamóban való kihajózását; azonban önkéntelenül is felmerül azon gyanú, hogy ezen katonai szakvélemény bizonyos fokig kormánysugallatra vezethető vissza. Tekintettel ugyanis az orosz jegestengeri haderők jelentéktelen voltára az egyesült brit-francia tengeri hatalommal szemben, aligha tételezhető fel. hogy utóbbiak a csapatok partraszállását ki nem erőszakolhatták volna, még akkor is, ha egy esetleges német beavatkozás lehetőségét számba vennők. De mindettől eltekintve már egymagában azon tény is, hogy a szövetséges tengeri haderők Petsamo fjordját blokád alá veszik, érzékeny csapást mért volna az orosz hadviselésre, mert biztos pusztulásra ítélte volna a finn Lappföld belseje felé előnyomuló orosz hadat. Különben sem áll példa nélkül egy ilyen hadművelet: az 1918-i orosz összeomlást követő polgárháború al-