Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 11. szám - Apponyi Albert, a revízió első harcosa 2. [r.]

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 Dei-t javasol, hogy az ünnepi évforduló ünnepélyessége ne szenvedjen csorbát. Bár ellenzéki po Iitikus, aki ennek a helyzetnek gyakran összes hátrányát érezni kénytelen, ha meggyőződése mást diktál, közérdekből mégis hajlandó a kormányt is támogatni, mint például a vámkérdésben s felsőbb nemzeti meggondolásokból elveti az obstrukció módszerét is. Mikor pedig Sarajevoban eldördül a világklatakizmát elindító lövés, ő az első, aki a pártszempontok felfüggestzését indítványozza a háború tartamára s koalíciót javasol, hogy a nemzet együttes erővel vívhassa meg politikailag is a reá kényszerített harcot. Apponyi közben szónoklatai révén világhírnévre emelkedik. Mint Pethő Sándor találóan írja, mindenütt, mint a „magyar kultuszszellem nagykövete" jelenik meg, hogy ismeretlen kis nemzetének megbecsülést és elismerést szerezzen a világ vezető egyéniségei és népei körében. Alapelve: „Idegen földön az egyedüli, de itthon is a legfőbb politikai hitvallás az, hogy magyarok vagyunk." Egy németországi Wagner-ünnepélyem szónoki beugrásával oly sikert arat, amelyet — saját bevallása szerint is — talán soha többet nem sikerült túlszárnyalnia. Az ősz mester, Wagner, karjait kitárva, könnyezve öleli át s kijelenti: többet köztünk semmi banalitásnak helye nem lehet. .. 1895 óta állandó résztvevőjévé válik az Interparlamentáris Unió kongresszusainak, ahol „még ... inkább elemében érezte magát, mint a belső politikának sokszor sivár és eszményietlen gladiátori viadalaiban, (hiszen) itt a legcsekélyebb morális engedményt sem kellett tennie meggyőződése rovására és lénye összhangzatos idealizmusának a sérelmére." Egy ilyen alkalommal amerikai hallgatóit úgy elragadja, hogy Lafayette és Kossuth Lajos után ő lett a harmadik, akit a „szenátus ünnepi ülésen fogadott és ünnepi szertartások között az ülésteremben beszédet tarthatott." Maga sem tagadja: ekkor „mint szónok, gvakran szinte zavarbaejtő népszerűségre tettem szert". Mikor 1915-ben a „Kelet Népe" című folyóiratot német nyelven a germán világ tájékoztatására Berlinben jelentetik meg, Apponyi is ide teszi át székhelyét s tollal és szóval harcol nemzetének megismertetéséért. Munkabírása — mint egvik munkatársa írja — egyenesen tüneményes. „Este kilenc órakor (például) résztvesz egy tiszteletére rendezett díszvacsorán; együtt Berlin egész politikai, diplomáciai, frontról otthon időző katonai, tudományos és financiális világa. Csak Günther Schleswig-Holsteini hercegre, a császár sógorára, Rathenaura, Helferichre, Zeppelinre s az akkor még kicsi Stresemanra emlékeztetek. A királyi herceg egy pompás pohárköszöntőben élteti Apponyit,— ő hosszabb beszédben felel; röviden udvariaskodik, mélyen szántva politizál; utóbb külön-külön „főzi" az urakat a hajnali órákig; nyugovóra térünk az Adlon-ba. Kora reggel átrándulunk Drezdába; hivatalos fogadtatás a pályaudvaron, szónoklás; a szállodában, mint Drezda város vendégeit fogadnak bennünket; Apponyi az órára néz: ebédig még van időnk, elviszlek a képtárakba — mondja; másfélórás séta, Apponyi magyaráz; minden híresebb képre rögtön rátalál, ismeri mindegyik helyét; ebéd kettesben; ekkor zökkenés a programmban; Eleonóra bolgár királyné lekötelező levéllel kéreti ki a Lahmannba; egész sora a kötelező viziteknek a késő délutánra marad, majd ő fogad a szállodában; este vagy két órás szónoklás a Vereinhaus-ban, utána magnum áldomás hajnalig; jelen egész Drezda; a szász miniszterelnök köszönti; Apponyi válaszol, majd szokásos „főző" turnéra indul; két órakor lefekvés, hatkor felkelés, indulunk vissza Berlinbe; ott Apponyi a szállodában fogad, levelez; kora délután látogatást tesz, úgy öt óra tájt" vonatra ül és hazautazik Budapestre. Beszél, ír, szervez, vöröskereszt-ügyekben külföldre utazik s mikor 1916-ban Stockholmban egy ilyen kiküldetése alkalmával találkozik Miksa badeni herceggel, ennek első szava az, hogy emlékezteti őt negyven évvel ezelőtt elmondott híres bayreuthi Wagnerbeszédére. A szónak nemcsak magyar, de világviszonylatban is felülmúlhatatlan virtuózává válik; módszere most már önkéntelen követi a diákkorában idegenkedve kezelt Demosthenest; érzelmi és értelmi skálája lisztferenci és wagnerrichardi méretűvé tágul s mindaz a fojtott tudományos és zenei hajlam, amely — saját bevallása szerint is — egész belsejét betölti, a szó és gondolat különös művészetében ölt testet, hogy ezek szárnyán emelje őt abba az éteri és eszmei magasságba, amelyet mindig céljának 'tekintett1. .. Nem érdektelen, hogy korának történetírója és egyik volt minisztertársa miként jellemzi szónoki képességeit: „Kortársai — írja —, ha nem is magas, de eszméket hirdető homlokában, művésziesen hátrafésült, sűrű, sötét-fényes, hosszú fürtjeiben, a sötét szemöldök alatt mélyen fekvő, de világosan kilángoló, lobogó szemekben, az erélyre valló hatalmas sasorrban, a lehajtott gallérból kinyúló izomzatos nyakban, az egész magas alakban és nemes mozdulataiban méltán rendkívüli jelenséget láttak. Szónoki erejének nem volt párja. Gyönyörű, mély és zengzetes, gazdagon modulált hangja volt, amely még akkor is lebilincselte a hallgatót, ha hétköznapi dolgokról beszélt. Hangja erős volt és mégis lágy. Tiszta volt és erős rezonanciát keltő, — úgy, hogy könnyen töltötte meg a legnagyobb termet és szabad ég alatt is elhatolt a legtávolabb állók füléig. Gondolatai minden árnyalatának kifejezésre juttatására a legválasztékosabb szavak és fordulatok hihetetlen tömege állt rendelkezésre. Szófűzése és mondatépítése tökéletes volt és sohasem tette a mesterkéltség benyomását. Ajkáról a legbonyolultabb körmondatok simán és természetesen folytak. Sohasem akadozott, sohasem ismételte egyetlen szavát sem, soha f eleslegeset nem mondott, soha szünetet nem kellett tartania gondolatainak rendbehozatalára és sohasem veszítette el a beszéd fonalát. Terjengősséget és felesleges szószaporítást sem találunk nála soha. Érvelése világos volt, korrekt és teljesen áttetsző, az üres hatásvadászatot kerülte. Mestere volt a legbonyolultabb érvelés művészi felépítésének és premisszát premisszára rakva, ellenállhatatlanul vitte tovább hallgatóságát a maga konklúziói felé. A hallgatósággal való ösztönszerű kontaktus — az a szuggesztív kölcsönhatás a szónok és hallgatói között, amely a legnagyobb szónoki teljesítményeket váltja ki, Apponyinál teljes mértékben meg volt. Ha szükséges volt, mindig rendelkezésére álltak hatásos fordulatok, amelyekkel hallgatói szívét mozgásba hozta. Könnyen talált szerencsés illusztrációkat nézeteinek megtámasztására és szavaiban gyakran meleg humor csillan fel. A retorika csúcspontjait látszólag min-