Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 4. szám - A római és berlini látogatás

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 A római és berlini látogatás. A magyar államférfiak, akik Rómában és Berlinben megjelentek: reálpolitikusok, vagyis olyan politikusok, akik a búzából a konkolyt ki tudják válogatni s megszokták, hogy a dolgokat súlyuk szerint mérlegeljék. Magyarország sokszor állt a külpolitika válaszútján. Legválságosabb helyzetében is voltak mesterei, akik a legnagyobb erők örvénylő pontjában sem veszítették el egyensúlyukat és tájékozódási képességüket. Ha nem tekintenénk a történelmi múltra, a közös sorsra és közös fenyegetettségre a világháború után, akkor is elég volna egy pillantás a térképre, hogy megtudhassuk, hol a helyünk, hová, mely oldalra kell állanunk. A külpolitikát, legelső sorban, a térkép tanácsolja, sőt parancsolja. A térkép mutatja, hogy része vagyunk Középeurópának, tehát részese vagyunk a középeurópai politikának. Csehszlovákia a térképnek ezt a parancsát nem értette, vagy nem hallotta meg. Eredete és vezetőinek friss önbizalma nem engedte meg, hogy első pártfogói sugallatától mentesítse magát. A térkép parancsa iránt való süketsége okozta nyomtalan vesztét. Politikája valóban „levegőpolitika" volt. Biztonságát nem is homokra, hanem a szovjet légjáróira építette. A mi politikusaink, különösen Teleki Pál, a geopolitika, vagyis a földrajz bölcseletén keresztül nevelkedett politikussá. Minden más politika, a középeurópain kívül, aeropolitika volna számára. A levegőnél pedig mégis biztosabb a föld. Ha nem is kanyarodunk gondolatban olyan messzire, mint az ezer év előtti, vagy a reneszszánszkori olasz kapcsolatokra, elég a közelmúlt testvéri olasz-magyar összeforrására, elég Kossuth és Garibaldi nevére emlékeznünk. Elég tudnunk, hogy az olaszok nemzeti hőse, Silvio Pellico, ugyanazon osztrák börtönben sínylődött, mint a magyar hazafiak. Ugyanolyan iga alatt szenvedett Lombardia és Velence, mint Magyarország s ugyanattól a hatalomtól harcolta ki függetlenségét. A világháborúnak Magyarország volt a legnagyobb megcsonkítottja, de a világháború Olaszországot is kifosztottan, szegényen, megcsalat\a hagyta. A feltámadt és belsőleg megerősödött Olaszországnak első gondja volt a revíziós politika felkarolása. Ki mondta, hogy a „békeszerződések nem lehetnek sírboltok"? Ki emelte fel szavát a magyarság érdekében a müncheni konferencián? Ki munkálkodik azon, hogy a régi, Magyarországellenes kisántánt politika utolsó ködfoszlányai is felszakadjanak? Elfelejthetjük-e, mit tett érettünk Olaszország? j Olaszország politikája, mostani vezetője alatt, sohasem volt ötletszerű. Nem hangulatkeltésből, nem véletlenségből döngette a békeszerződések várfalait. Nem csupán esetleges szimpátiából fogta Magyarország pártját. Az erős és független Magyarország Olaszországnak elsőrangú érdeke most és a jövőben is. Magyarországon keresztül Olaszország már nemcsak földközi-tengeri hatalom, hanem Középeurópában is hangadó, a magyar-lengyel összeköttetésen túl pedig feljebb, észak felé is. Magyarország nemcsak a Dunamedence középpontja, hanem stratégiai pontja a Visztula felé vezető útnak is. Olaszország és Magyarország egy erőrendszer nélkülözhetetlen pillérei. A napi politikai hangulat, kombinációk, szónoklatok, üzenetek fölött ezt kell meglátnia és szolgálnia a politikusnak. A napi politika hangulata, hullámai lecsillapulnak, vagy feledésbe merülnek, de a napi politika zajlásán túl megmaradnak a reálpolitika változhatatlan törvényei és értékei. Amellett nekünk, magyaroknak, Olaszország sohasem volt külföld. Második anyanyelvünk, nem is olyan régen, ennek a földnek első anyanyelve volt. Mi magunk, még most is, telítve vagyunk „latinitással". Ügy érezzük, és így éreztük ezer év óta, hogy európai csak az, ami a görögség-latinság-kereszténység hármas eleméből áll. Mi Olaszországba hazamegyünk. Olaszország földje egy kicsit magyar föld is. Az olasz nemzeti hősök neve magyar népdalokban él. Nekünk, ebben az esetben, nem nehéz reálpolitikát folytatnunk. A népdal jósszerű bölcsesége, mely az eltiport magyar szabadság olasz szabadító)ában reménykedett, igazolódik a külpolitikában is. Ha a magyar kormány olasz színezetű külpolitikát csinál, a nép külpolitikáját csinálja, ez pedig a legerősebb külpolitika. Magyar külpolitika nem lehet más, mint a függetlenség külpolitikája. Nagykorú nemzet vagyunk. Harcokban és gondolkodásban, erkölcsi próbákban edzettük magunkat azzá. Mi tudjuk magunkat gyámság nélkül kormányozni. Voltak, vannak és lesznek hőseink és vértanúink. Nem félünk a haláltól, mert hiszünk az égi és nemzeti feltámadásban. Kormányunktól tehát első sorban függetlenségi politikát követelünk. Nagy megelégedéssel látjuk, hogy az olasz tájékozódási! külpolitika egyúttal függetlenségi politika is. Ezt a függetlenséget baráti politikánk másik részese, a német nép vezére is elismerte, mikor kijelentette nemcsak azt, hogy a magyar határok „szentek és sérthetetlenek", hanem azt is, hogy Németországnak szüksége van „az erős és független" Magyarországra. Ez a függetlenségi politika, éppen azért, mert erős és független ország csinálja, nem merev és nem dogmatikus. Minden nap és minden új helyzetben mérlegeli az eshetőségeket. Miután alapvető helyzetével a világot és tulajdon népét is megismertette, szolgálatot tehet és fogadhát el mindazoktól, akik függetlenségét nem veszélveztetik. Magyarország számára a békeszerződések sújtó rendelkezései még nem értek véget. Sok fájdalmas változásba bele kellett nyugodnia, de még van a sorstól követelni valója. Éppen a reálpolitika az, amely a geográfiából, a földrajz megmásíthatatlan törvényeiből indulva ki, előírja, mi az, amibe nem szabad belenyugodnunk, amit vissza kell szereznünk, hogy hazánk és népünk ereje, princípiuma teljes legyen.